A magyar fordítás címe: Örökösök. BBC-sorozat is készült belőle, Pusztaház örökösei címmel. 

Új értelmet kapott számomra a „szappanopera” szó. Persze eddig is ismertem az eredeti értelmét, de nem éltem át belülről azt a helyzetet, amelyben pont a szappanról nevezték el ezeket az éktelen hosszú, kanyargós cselekményű, gyakorlatilag bárhol abbahagyható, majd újra folytatható műveket.* Azt is tudtam, hogy a műfaj sokkal régebbi a rádiónál-televíziónál, a XIX. század írói például szenvedéllyel művelték, folytatásos regények formájában, amiknek minden fejezetét függővéggel lehetett zárni, az egészet pedig addig nyújtani, amíg nem szégyellték (meg amíg újabb regényötletük nem támadt, amivel még többet lehetett keresni). De olyan még nem fordult elő, hogy egy Dickens-regényt direkt azért kezdjek el, hogy főzés vagy vasalás közben kirakjam a lakás közepére a számítógépet, bekapcsoljam a hangoskönyvet, azt' hadd szóljon. És persze, hogy működik, hiszen erre (is) készült.** 

Arra azért nem számítottam, hogy annyira működik, hogy a felénél jöjjek rá, hogy három fejezet konkrétan kimaradt, és fel se tűnt. Ugrott egy fájlnyit a YouTube. Mert ott található a hangoskönyv, Mil Nicholson zseniális felolvasásában, amely (mint minden fejezet elején gondosan leszögezi) köztulajdon, mindenki számára ingyenesen hallgatható. Pedig, esküszöm, adnék érte pénzt. 

A Bleak House ráérősen, hömpölygősen, rétestészta módjára nyúlik, mindenre jut benne idő, és feltételezi, hogy utóbbival (mármint az idővel) az olvasó is XIX. századi mennyiségben rendelkezik. Szereplői a viktoriánus Anglia átlagemberei, akikkel túl sok derűs dolog nem történik – erre a cím alapján nagyjából számítani is lehet, magyarra Pusztaházként fordították –, és ha mégis, akkor kizárólag azokkal, akik meg tudják húzni magukat az arany középszerben. Nyugodtan lehetne az alcíme valami olyasmi, hogy „Himnusz a kispolgárhoz”. Mert a kispolgár nem követel többet, mint amennyit az égi és földi hatalmak hajlandóak megadni neki, szívósan visel minden csapást, minden körülmények között megtartja integritását és adott szavát, és – tádámmm! – boldog véget ér. Csak ő, csak itt, csak most, csak nálunk. Drága Dickens bácsi, én ezt a maszlagot még tőled se veszem be. 

De nem is a maszlag kedvéért olvasok Dickenst. Meg nem is azokért a pillanatokért, amikor nagyon vicces akar lenni. Azt nem bírom, pedig a kortársai ezt értékelték a korai műveiben a legjobban. Megvan a véleményem az empátiájukról. Dickens szatirikus humora számomra inkább elszomorító. Az, ahogyan „felülről nevet” az emberi ostobaságon, és közben bábukat csinál a szereplőiből, nulla belső világgal, kizárólag kívülállók által elképzelt és megvetett motivációkkal. Az öreg Smallweedet, Mrs Jellybyt vagy Hortense kisasszonyt még Nicholson előadásában se bírtam, pedig ő tényleg zseni, és mindent megtesz az egyénítés érdekében. 

Sokkal jobban tetszik a dickensi nevetés akkor, ha nem direkt karikírozásra használja, csak úgy odavet belőle egy-egy ironikus mondatnyit. Vagy ha együtt nevet a szereplővel, akit komikusnak és esendőnek rajzolt meg, de lelket is rajzolt neki. Ahogyan előveszem az életmű egyes darabjait, azt látom, hogy minél későbbi egy műve, annál jobban fogy benne a szatíra, és gyarapszik ez a csöndesebb, együttérzőbb, de attól nagyon is ütős és hatásos komikum. Ezen még mindig semmi nem tesz túl. Valószínű nem is fog. De azért a Bleak House is számos hasonló pillanattal örvendeztetett meg. Annak külön örülök, hogy vannak az elején még karikatúraszerűen eltúlzott szereplők, akiknek egy idő után kezdünk belátni a bábu-felszíne mögé, és bár nem feltétlenül válnak kevésbé komikussá, de együttérzésre azért számot tarthatnak. 

A szöveg gyönyörű. Ahol kell, lágy, ahol kell, hátborzongató, ahol kell, szétfolyik, ahol kell, tömör. El nem mondhatom, milyen jólesett hallgatni. Igaza van Hamvas Bélának: Dickens életműve akkor is az örökkévalóságé, amikor tényleg, de tényleg hülyeséget beszél. A szatirikus részek is azért voltak igazán fájdalmasak, mert közben makulátlan stílusban szólaltak meg. Körülbelül ez az, amiért az ember angolul megtanul, és érzékeli, hogy a nyelv, amelynek birtokában van, nem puszta eszköz. 

(Megjegyzés: Ahogy a Nicholas Nickleby a yorkshire-i származásúaknak szerez polgárjogot a brit irodalomban, úgy a Bleak House a walesi szereplőkkel bánik meglehetősen ügyesen. Sajnos a tájszólásukat nem jeleníti meg olyan szépen az írott szöveg, mint a korábbi regény a yorkshire-it, de Mil Nicholson felolvasása bőven pótolja a hiányosságot. Végre tudom, mi az a „dúdoló hanglejtés”, amit annyit emlegetnek. Különösen jólesett hallgatni.)

Cselekmény, az meg mi a fenének, szerintem úgy volt vele a szerző, hogy majd útközben úgyis kialakul valami. Isten bizony, nem hiányzott. Na jó, úgy kb. a felére tényleg kialakult valami, akkora plot hole-okkal, hogy egy tankot megállítanának, de az kit érdekel. Az örökkévalósághoz tartozó mondatokat akartam, egyiket a másik után. Hál'Istennek van belőlük annyi, hogy beosztással vagy húsz évig kitart, utána meg lehet kezdeni elölről. 

Amit még igen kedveltem ebben a regényben, azok az öntudatlan önellentmondások voltak, oly ügyesen elhelyezve, hogy ha szándékosan csinálja, akkor se sikerültek volna jobban. Minden alkalmat, amikor azt mondtam volna szerzőnek, ha szemben ült volna velem, hogy a valamilyen nemű szülődnek a valamijét, azt te csak szeretnéd, hogy én ettől most elaléljak vagy röhögjek,*** de aztán rájöttem, hogy mégse mondanék én neki semmit, mert gyakorlatilag minden ilyen ökörségnek benne felejtette a regényben az ellentétét is. Amúgy ezt szerintem tényleg „felejtette”, azaz tudtán kívül cselekedte, bár ezt természetesen már bizonyítani nem lehet. De hál'Istennek blogbejegyzésben nem is kötelező. 

Hogy mást ne mondjak, az a szöveg, amely nyíltan sopánkodik és gúnyolódik a családot összetartani nem tudó, alkalmatlan anyákon, az a szöveg úgy mellesleg (általában sopánkodás nélkül, de elég feltűnően) tele van alkalmatlan, sőt ártalmas apákkal.

Az a szöveg, amelyben a nagylelkűség netovábbja (jáj!), ha egy ötvenes férfi egy nála harminc évvel fiatalabb, elhagyott, vagyontalan, előnytelen külsejű fiatal lány kezére pályázik, az a szöveg úgy mellesleg abszolút érdemének, illetve érdemtelenségének megfelelően kezeli ugyanennek a fiatal lánynak a zaklatóját.****

Az a szöveg, amelyik a női eszményt az abszolút önmegtagadásban, háttérbe húzódásban, kizárólag másokért tett erőfeszítésekben határozza meg, az a szöveg odarakja ennek a női eszménynek a megtestesítőjét, az elfojtás bajnokát nemcsak főszereplőnek, hanem mindvégig előtérben levő, szó szerint az utolsó szó birtokában levő elbeszélői hangnak, továbbá minden más szereplő hivatásos fölöttes énjének és az alkotó szócsövének. (Megj.: A két legfontosabb női szereplő minden további nélkül hívhatja egymást folyamatosan my love-nak, az belefér a barátságba. Egyébként tényleg, de amekkora ügyet csinál Esther abból, hogy Ada hogyan fog ránézni azok után, hogy megváltozott, hát nekem más is megfordult a fejemben. Megj.2: Női barátságot férfi író ritkán tud jól ábrázolni, ez egyike az üdítő kivételeknek.)

Az a szöveg, amely bemutatja a nevelődési regény sablonjait, egyúttal ki is forgatja azokat. Hivatalosan ugyanis a nevelődés vége az szokott lenni, hogy az ifjú belátja és elfogadja a kapott kemény tanítások igazságosságát, majd szépen megleli helyét a társadalomban. A Bleak House-nak is van ilyen szereplője. No meg olyan is, akinek számára a belátás pillanata a halál pillanatával, az abszolút értelmetlen értékpusztulás pillanatával esik egybe.  

Egyébként azokkal értek egyet, akik szerint a másik főszereplő nem ember, hanem a Kancellária (Chancery). Az az épület, illetve intézmény, ahol a perek folynak, és ahol minden van, csak igazságosság nincsen. A regény középpontjában álló örökösödési pert átalakítja nemcsak emberevő óriássá, ami mindent felemészt, beleértve önmagát is, hanem a történelem allegóriájává, amely a kisember számára megismerhetetlen, irányíthatatlan, és az egyetlen helyes taktika, ha minél távolabb marad tőle. Édes, boldog viktoriánus Anglia, azzal a temérdek gótikus mocskával és nyomorával, ahol legalább egy makulányi esély volt, hogy ne ugorjon a távol maradni szándékozó életébe tele talppal az, amit éppen a legjobban próbál kizárni. 

No de félre minden egyébbel: a kedvenc szereplőm tagadhatatlanul Mr. Bucket, a detektív, és az ő előítéletesnek tűnő, ám valójában nagyon is okos nyomozása, lovaskocsis üldözéssel a gótikus Londonon át. Nyilván nem tudja azt, amit Sherlock Holmes – egyébként is inkább columbói a stílusa –, de tud valami mást: alámerülni a testi-lelki nyomorúság világába, és ép elmével, szelíd melankóliával jönni vissza onnan. Fura, de nem is a brit irodalomban találom meg a rokonait, hanem a német romantikában. Hoffmann egy-két figurájával nyugodtan kezet foghatna. (Mondjuk, ebben pont nincs detektív, de kinyomozandó rejtély van.) Plusz pont, ahogyan a feleségével együtt dolgozik. Ja, a gyilkossági jelenet előkészítése és ábrázolása meg ÓRIÁSI, bár az nyilván nem a felügyelő érdeme. 

Szóval volt, hogy nagyon idegesített, volt, hogy untam, volt, hogy vissza kellett ugranom, mert egész fejezetek maradtak ki észrevétlenül, de összességében igen kellemes szappanopera volt ez, sok-sok emlékezetes elemmel. Jó lesz ezeket a hangoskönyveket időről időre újra elővenni. 

* Azért, mert a rádiózás korai napjaiban amerikai háziasszonyok számára készült, délelőtti műsorok voltak, lazításnak a sok házimunka közé vagy éppen azzal párhuzamosan. Ezért tervezték úgy őket, hogy koncentrált figyelem-ráfordítás nélkül is érteni lehessen a cselekményt. Az egyes epizódok közé pedig tisztítószer-reklámokat illesztettek be, mert a műsorok készítését ezeknek a gyártói finanszírozták. Magától értetődik, de azért ideírom, hogy ennek a műfajnak is, mint kivétel nélkül mindegyiknek, megvannak a maga klasszikusai, még akkor is, ha nagy része valóban... hm... nem éppen becsülendő. 

** Mióta befejeztem, Le Guint hallgatok ugyanebben a formában, na, azzal nem működik. Folyton oda kell menni a géphez, hogy visszatekerjem, mert már megint kiesett valami fontos információ, míg mostam a krumplit. Mivel azt nem folytatásokban írták, a szerző számíthatott rá, hogy a regény közepénél még emlékezni fognak az elejére, és nem magyarázta el hatszor, ki kicsoda. 

*** SPOILER: Ahogy Mr. Jarndyce Estherrel bánik, és ahogy ezt a többi szereplő, köztük Esther dicséri, csodálja, jóságnak nevezi, az valami egészen szokatlan módon undorító. Ahogy egy mozdulattal rálőcsöli a háza vezetését, ahogy kegyesen megkéri a kezét, úgy, hogy pontosan tudja, hogy a lány őt apjának tekinti, amúgy meg mást szeret (csak ahhoz pillanatnyilag nem mehet hozzá), és vagy harminc évvel fiatalabb nála... nem folytatom. 

**** SPOILER: Különben egészen meglepő az, ahogyan Dickens a szexuális zaklatás témáját kezeli. Ez a harmadik regénye, amelyben felbukkan a téma, és férfi író létére láthatóan pontosan tudja, és nagyon érzékenyen, szépen jeleníti meg, hogy hogyan érzi magát ebben a helyzetben egy fiatal nő. Azért érdekes ez, mert ahogyan a Bleak House Guppyja viselkedik, azt a kor, de még a későbbi korok férfi írói is gyakran nagyon mély érzelmek jeleként, sőt, a nő számára vonzóként szokták ábrázolni, általában férfi nézőpontból, de lehet máshogyan is. Kapásból A néma levente jut eszembe meg a Flor asszony két férje (aki a közös pontra kíváncsi, a spoileres lábjegyzetet nézze meg). No most az van, hogy Dickens tudja jobban. Ez a viselkedés (hogy Guppy magától értetődőnek tekinti a saját vonzerejét, és a fejébe veszi, hogy ha mindenhova követi Esthert, akkor az előbb-utóbb már csak sajnálatból is igent fog neki mondani) iszonyat nyomasztó, és csak akkor ajánlom, ha valaki minden vonzerejét direkt el akarja veszíteni. Mondjuk, Guppy legalább nem veszélyes, mint a Közös barátunk vagy az Edwin Drood hasonló szereplői. Guppy idióta. (Nem puszta karikatúra, belelátunk az elméjébe, onnan tudjuk, hogy idióta.) A megoldás pedig, amit Dickens a helyzetre kitalál, nagyon stílusos, még ha nem is általánosítható. Eddig rendben. Ami nincs rendben, az az, amit Dickens magánéletéről tudok. Hogy ő viszont nagyon is visszaélt egy nála jóval fiatalabb nő helyzetével, miközben a saját családjával nem sokat foglalkozott. Erre szokták mondani, hogy aki tudja, mekkora bajt és fájdalmat okoz, annak a vétke súlyosabb. Viszont mivel már mindenki rég meghalt, aki ezt a fájdalmat még érezte, legfeljebb vegyes érzésekkel nézem, milyen ügyesen szétválasztja az Esther iránt vonzalmat érző idősebb férfit két alakra: egy nyomasztó idiótára és egy nagylelkű(ként bemutatott), atyáskodó filantrópra. Aztán hál'Istennek összehozza Esthert egy harmadikkal. 

Az illusztrációk korabeliek, ezekkel jelent meg annak idején a regény. Hablot Browne munkái, itt találtam. 

Pontszám: 10/8