Szigorú voltam ezzel a könyvvel, mert magasra tette a mércét. 

Én mindenkit szeretek, aki Rejtő Jenő életművét érdemének megfelelően kezeli, és nem epigon módra, hanem egyedi variációkkal, ám az eredetit tiszteletben tartva követni igyekszik. Különösen azokat szeretem, akik hozzám hasonlóan Az ellopott futárt (itt írtam róla) helyezik a középpontba. Azért választottam éppen ezt a Goldenlane-regényt az életművel való ismeretségem kezdetének, mert nemcsak azt tudtam, hogy a szerző tudatosan folytatja a rejtői humort, hanem azt is, hogy ebben a regényében az egyik főszereplőnek Prücsök volt a modellje.

Aztán folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy egy művet NEM egy másik műről ítélünk meg, hanem önmagában. Hogy ha egy figura Prücsökhöz képest alulmarad, akkor attól még önmagához képest működhet. Ezért az összehasonlítást lábjegyzetbe tettem, itt külön hangsúlyozva azt, hogy teljesen megértem az eltéréseket; valahogy meg kell küzdeni a hagyománnyal, és ilyen zseniális örökséghez nyúlni önmagában véve érték.* De akkor sem tudok nem szigorú lenni. 

Pedig kedves humorú, szórakoztató, könnyen olvasható szöveg az Isteni balhé, különösen a nézőpontváltások ötletesek. Két főszereplő, egy gáncs nélküli lovag és egy gátlások nélküli kamaszlány meséli a történetet, mindig úgy, hogy ami az egyikük fejezetéből hiányzik, azt a következőéből tudjuk meg, így a szöveg folyamatosan előrevisz és visszatekint, mégpedig egyszerre. Ezek a fejezetek közötti átkötések biztosítják, hogy az ember mindig tovább akarjon olvasni, ugyanakkor látszik a gondos szerkesztés azon, hogy fölösleges ismétlés sehol nincs. Ráadásul a két nézőpont nemcsak stílusában, hanem világlátásában is jól elkülöníthető: a lovag minden körülmények között megőrzi a méltóságát, választékosan beszél, és legfeljebb iróniát alkalmaz, a kamaszlány a közönségességig harsány, és mindenkit kinevet. Pontosan tudom, milyen nehéz feladat így elkülöníteni és összekötni két figurát. Aki el tudja végezni, attól egyéb is várható. 

A regény humorát nagyon tudtam értékelni (egy dolog kivételével, erről lentebb), bár, bevallom, nevetni rajta nem. Igen, kérem, ilyen van. Az, hogy felismerjem a komikum jelenlétét, és azt, hogy ügyesen van megalkotva, az nem ízlés kérdése. Az, hogy nevessek rajta, az. Ezt nagyon nehéz elmagyarázni, gyakran félreértik: látom, hogy ott vannak a humor eszközei, és mint komikus szövegek ismerője (időnként alkotója) tudom, hogy miért számítanak viccesnek, sőt, még egyet is értek azokkal, akik szerint viccesnek számítanak, csak éppen én nem nevetek.** Mivel nem az én ízlésem. Ez nem a szöveg hibája, ezért nem is vonok le pontot. Másért igen.

Az lenne az én ízlésem, ha fantasyparódia volna. Bár nagyon sok elemet felhasznál a nyolcvanas-kilencvenes évek jellegzetes fantasyjeiből, és azt humorral teszi, ettől nem lesz paródia. Ugyanis az összes elemet pont ugyanarra használja, amire mások használják őket, csak éppen mulatságos stílusban. A sáros-mocskos nagyváros, a girbegurba sikátoraival – a premier plánban mutatott társadalmi alvilág, bűnözőkkel, részegesekkel, patkánnyal és szeméttel tele – az út menti fogadók, az úton járó kereskedők, kalandorok, csavargók – a teljesen ellentétes személyiségű útitársak, akik küldetésre indulnak: mind-mind klasszikus kalandregénysablon, ráadásul több ezer éves komikus gyökerekkel, amelyektől úgy elszakadtak már, hogy csak akkor látszanak, ha külön felhívják rájuk a figyelmet (mint Rejtő). Goldenlane nem teszi, ami (ismét mondom) nem hiba, csak nem az ízlésem.

Egyetlen kivétel van, ami nyugodtan lehetne parodisztikus a regényben, és ami nagyon tetszik is nekem: a küldetésre az istenség olyan személyt választ ki, aki nem egyszerűen alkalmatlannak tűnik (ez még sablon volna), hanem ténylegesen alkalmatlan rá, és véletlenül éppen ő teljesíti a küldetést. Jó ötlet, ügyesen elhelyezett komikus fordulat, csak hát aztán egy (egyébként szintén ügyes!) csavar sajnos jól agyon is vágja. Mondjuk, lehet, hogy a folytatásban kiderül, hogy mégsem vágta agyon; és, megjegyzem, szigorúságomtól függetlenül nem ment el a kedvem a folytatástól. De igazi paródiának jobban örültem volna.

A humor szempontjából a szövegnek egy hibája van: hogy úgy alkalmazza a szlenget, ahogy nem kellene. Az jó ötlet, hogy a kamaszlány szlenget használjon, már csak azért is, hogy ellensúlyozza a lovag fennköltségét. Csak nem biztos, hogy így. Ha már kitalált világ, inkább talált volna ki önálló szlenget bele a szerző (az jobban is illett volna a középkorias környezethez), mint hogy olyan szavakat adjon a főszereplő szájába, amik léteznek ugyan, de így tudtommal már a megírás idejében sem használta őket senki. Ráadásul még az is zavart, hogy a kamaszlány gyakorlatilag mindenkire megvetéssel tekint. Érthető ugyan, hiszen annyira alacsony a társadalmi helyzete, hogy már csak védekezésképpen is indokolt a saját (nemlétező) hatalmát hangsúlyoznia; meg is van a maga bája annak, hogy egy ennyire gyenge teremtés ilyen bátor – de túl sok ez a megsemmisítő nevetésből. A bátorságából pedig jócskán levon, hogy nagyjából a szöveg negyedétől kezdve egyszer sem a saját erejére számít, hanem arra, hogy majd megvédik. Igaz, hogy legalább valóban megvan benne a kötelező mitikus ártatlanság, és a leglehetetlenebb helyzetekben is képes a szeretetre.

Ami még a jellemeket illeti, nem mehetek el szó nélkül a mellett, hogy a pár vonással odavetett mellékalakok teljesen rendben vannak (bár keverhetők, de ez nem zavaró), a fontosabb szereplők közül viszont elsősorban a nők sikerültek emlékezetesre. Főleg az erős, intelligens, nem mindig kifejezetten jóindulatú nagymama-matróna. A férfiak egy árnyalattal kevésbé működnek jól, visszacsúsznak két dimenzióba, vagyis a szerző nagyjából abba a hibába esik bele, amelyikbe kritikusaim szerint én is szoktam.

Lehetne mondani, hogy túl sokat várok egy olyan szövegtől, amely nem ilyen várakozások kielégítésére készült, hanem arra, hogy megnevettesse azt, akinek az ízléséhez illik. Lehetne mondani, de nem fogadom el. Aki Rejtőt választja példaképnek, és láthatóan képes arra, hogy kövesse is a példát, azzal én szigorú vagyok. Rejtő művei is többek az elvárások puszta kielégítésénél. Goldenlane-nek is megvolna ehhez a képessége.

FRISSÍTÉS: Meg is van, a második részen már látszik. 

* SPOILER: Nagyon jó ötlet egyébként éppen őt modellnek választani, mert a magyar irodalomnak (minimum) a három legaktívabb női főszereplője között van, és akkor még finom voltam. Az teljesen jogos, hogy ezt a figurát a hagyomány folytatója egyénivé akarja alakítani. De nem lenne szabad éppen az aktivitása nagyját elvenni tőle. Prücsök valóban a felforgatást képviseli (arról lehetne vitatkozni, hogy a káoszt is képviseli-e, szerintem nem), és rendszerint romokat hagy maga után, de egyáltalán nem várja el automatikusan, hogy majd valaki jön, és kisegíti a helyzetéből. A szíve lovagja nehezen is jöhetne, miután fejbe verik egy ajtóval, az ügyeletes izompacsirta pedig nem verőember mellette, hanem magántitkár. (Ő nevezi így, komikusan, de teljesen logikusan, mivel Szivar arra való, hogy jelen legyen ott, ahol Prücsök egyéb dolga miatt nem tud jelen lenni, illetőleg elintézzen apróbb feladatokat.) Világos, hogy Thani nem Prücsök, nem is lehetne ugyanaz. Csak sajnos az van, hogy jóval kevésbé rokonszenves Prücsöknél. Többek között attól, hogy a verekedést rendszerint „leosztja” a férfi főszereplőnek. Vagy ott van a báli jelenet, ami Thani esetében szokásos kalandregény-sablonokból áll össze, és a végeredmény is borítékolható. Prücsök ellenben nem attól vonzó, hogy fel tud venni egy báli ruhát, sőt: az ő báli öltözéke csupa össze nem illő elemből áll, és önmagában is komikus; arról nem beszélve, hogy milyen céllal megy a bálba. Prücsök attól vonzó, hogy egyszerre ártatlan és vagány, és az általa keltett nevetésen keresztül megszeretik az emberek.

** Nem, ez nem attól van, hogy meg tudom magyarázni, mitől komikusak, és ezzel legyilkoltam a viccet. Inkább az ellenkezőjét tapasztalom: ha meg tudom magyarázni, mitől komikus valami, ÉS az ízlésemnek is megfelel, még nagyobbat nevetek rajta, mint hogyha nem érteném. Nem, fogalmam sincs, hogyan vagyok bekötve, de ahogy a családfámat elnézem, az a csoda, hogy nincs hat ujjam. 

Pontszám: 10/7