Az a fajta könyv, amit magamtól az életben kezembe nem vennék, de megígértem, hogy elolvasom, és nem akartam csalódást okozni. Aztán nekem okozott csalódást a könyv. De kellemeset. 

Amióta benőtt a fejem lágya, az olyan könyveket szeretem, amelyektől kérdezni lehet, és nem biztos, hogy olyan válaszokat kapok, amilyeneket magamtól is tudnék. Akár nem is csak egyféle választ kapok, hanem döntenem is kell. Szóval olyan könyveket, amelyekbe be kell dolgozni az olvasónak is, semmit nem adnak előre gyártva. Erről a könyvről azt gondoltam, elég sablonos lesz, és kb. a harmadáig az is volt. Inkább csak a stílusával kötött le.

A harmadától kezdve aztán észrevétlenül átment valami másba. Valami olyasmibe, amire nem számítottam. Kezdtek szétbomlani a sztereotípiák. Kezdték utálni a szereplők, hogy úgy kell viselkedniük, ahogy a többi ember elvárja tőlük, és ezért elkezdtek nagyon másképp viselkedni. Megszűntek sablonfiguráknak lenni.

Minden második oldalon fel kellett tenni a kérdést, hogy miért történik mindez. Tetszett, ahogy a szereplők tisztába jönnek magukkal, megértik saját magukat és egymást. Amin a legjobban meglepődtem: nem tudtam letenni a regényt, végig kellett olvasnom, ha belenyúlt az éjszakába, akkor is. Pedig én a legakciódúsabb történeten is mélyen el tudok aludni, ha az agyamat nem tartja ébren.

Szóval most örülök, hogy elolvastatták velem. 

Ezt 2014. május 5-én írtam. 

Pontszám: 10/9