Ilyet is régen éreztem, verseskötetet becsukva. Mintha gyerekkori barátnőm lenne ez a nő, vagy mintha a nagymamám volna. Vagyis: mintha régtől fogva volna hozzá közöm.
Olvasnám ezt a kötetet mindenhogy (délelőtt óta az antikvárium jóvoltából sajátom), elejétől a végéig, hátulról visszafelé, egy-egy verset háromszor-négyszer is.
Másképp nem érdemes. Lassan, türelmesen, figyelve. Egy-egy vers olyan, mint az elosztogatni való gyümölcs, mások tárgyak, kézben fogni és forgatva nézegetni.
A legtöbbje mégis inkább kép. Egyetlen kép, álló vagy mozgó, amelyet bámulni lehet. És közben megtanulni, hogyan kell elfogadni a korábbi nemzedékektől azt, amire szükségünk van, és hogyan kell szépen megöregedni.
Lentebb idéztem több verset is teljes egészében. Itt most csak négy sor álljon, Károlyi Amy számára, Károlyi Amy szavaival:
És köszönöm a szavakat
kis kereszt-mintás kavicsok
előre megformáltakat
érettük csak lehajolok
Ezt 2014. május 31-én írtam.
Pontszám: 10/10
Versszövegek a kötetből:
Kisasszonyok (Emily Brontë és Emily Dickinson)
Köszönet néktek kisasszonyok
kik helyettem beszéltetek
kik tudtátok a titkaim
előre és magam helyett
Az Úristen lehet ilyen
minden jácint belérajzolva
s minden időkben egy a jácint
ahogy az alaprajz akarja
Én már csak a toll
és ceruza s a kéz
a késői rokon
közös tudásunk leírom
a küzdést és az abbahagyást
ütés után az ájulást
s a mégis-t (olyan szép a part)
az Éden-partra kiúszást
És köszönöm a szavakat
kis kereszt-mintás kavicsok
előre megformáltakat
érettük csak lehajolok
s a meghajlást is köszönöm
az alázatnak íve szép
fogadjátok kisasszonyok
előre rajzolt árnyaim
alázatos köszönetét
Vaskapu Alexandriában
Égett könyveknek vörös szaga a horizonton.
Vagy csak naplemente? a tenger almazöld.
Egy drága kódex rajza a vízen.
Vagy vaskapu kovácsoltvas pártája
tükröződik az almazöld síkon.
A párta félig árnnyal eltakart
rajza a Bibliába elmerül:
szőlőkacsoknak szövevényén
futkározó rémült madarak
közt tövis-koronás Isten-arc.
A ház
Nem bérelt odúba bújik a madár,
összehord füvet, tollat, mohát, pántlikát.
E ház szavakból építette önmagát.
A betongerendák mondatok,
címek, végszavak a mennyezet,
szerény téglák mögé búvik a gondolat.
Beépültek indusok, angolok,
egy-egy ablak Hlebnyikov, Blok,
mi rétre nyílik. És égi táblák
a Shelley-nyitotta ablakok.
A tetőn Mária a mennybe száll,
s valahol mélyben, a pincében
kuncog, kuncog a meztelen király.
Mi versből épült, végül verssé válik.
Téglák, kilincsek, a mennyezet
útra készülő madársereg.
A csillagok számára pillanat
s teremtés előtti csend marad
a ház helyén.
Kötény
Kin már az anyja sem segít
szakadék előtt
saját kötényébe fogódzkodik
Kapu
Áll mezítláb a félig nyitott kapuban
nem léphet be, a tükör-képe útba van
állnak szembe, a kapun nincs se be, se ki
mikor az ember önmagát kerülgeti.
És végül egy kis címtelen darab:
A hátam mögé verseket dobok
kenyér-darabkákat
meg ne egyék a madarak
ne tiporják a fűbe
ne menjen át rajtuk a kerék
hazataláljak.
