Valamiért kimaradtak a kamaszéveimből a sci-fik, pedig imádtam felfedezős-tudományos könyveket olvasni. Most kezdem pótolni – de jó, hogy éppen ezzel kezdtem! 

Olvasás közben néha megfordult a fejemben, hogy vajon szerettem volna-e ezt a könyvet kamasz fejjel. Azt hiszem, nagyon is. Az persze lehet, hogy a fizikatanárom agyára mentem volna, annyit nyaggatom, hogy magyarázza el, amit nem értek – de ettől még valószínűleg nagyon örült volna, hogy a magyar speces bölcsészgyerek mellesleg elektronmikroszkópokra meg enkefalogramokra kíváncsi.

De persze nemcsak a tudományossága miatt szerettem volna. Hanem mert izgalmas, mert lélektani, mert csodálatos képzelőerővel van megírva – a szimmetriádok és a kettős napfelkelték leírásait most is gyönyörűnek találom, tinédzserként talán még a könnyem is kicsordult volna tőlük.

Néhány perccel a kék naplemente után az északnyugati látóhatáron feltűnt egy szimmetriád – a műszerek már jelezték –, alig bontakozott ki a vérvörös ködből, csak itt-ott csillant meg tükörfényesen, mint az ég és az óceán határán kibomlott, gigászi üvegvirág. […] Néhány perccel később karcsú oszlop szökött a levegőbe, tövét a bolygó görbülete már eltakarta, hangtalanul nőtt-növekedett, több kilométer magasra. Az imént észlelt szimmetriád pusztulásának ez a nyilvánvaló jele derekáig vérvörösen izzott, följebb pedig kéken, mint egy higanyoszlop, majd kétszínű fává terebélyesedett, mind hevesebben sarjadzó ágainak csúcsa összehajolt s gomba alakú felhővé olvadt, a gombakalapját elsodorta a szél, még soká csillogott a két nap tüzében, töve pedig a látóhatár egyharmadán szétszórt, lomha, fürtös roncsokká szakadozva, igen lassan az óceánba hullott.

Felnőtt fejjel pedig dermesztő élmény volt a saját, évek alatt kialakult véleményemet (filozófiámat?) egy több mint ötven évvel ezelőtt írt regényben viszontlátni. Hogy az úgynevezett homo sapiens leginkább (legyek optimista, és ne írjam azt, hogy „kizárólag”) azt tudja felfogni, ami hasonlít hozzá.

[…] lényegében – mondták – nagyobb tétre megy a játék, mint hogy felderítjük-e a Solaris civilizációját; rólunk van itt szó, az emberi megismerés határairól.

Amikor a nagybetűs Másikat (a másik civilizációt, a másik létformát, vagy akár a másik nemet) keresi, figyeli, fedezi fel, akkor többnyire saját magának keres tükröt… mert reménytelen próbálkozás akár csak fel is fogni azt, ami gyökeresen különbözik a sajátunktól… és hány olyan ember van, aki magától értetődőnek tartja, hogy el lehet és kell valamit pusztítani csak azért, mert nem értjük. Az pedig, hogy elfogadja az ember a másikat tényleg „másik”-nak, a megbocsátással határos érzés.

Ezt 2014. május 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Jó könyv, kifejezetten élveztem. Tiszteletre méltó vállalkozás, jó ötletek és tényleg nagyon sok munka áll mögötte: a Brontë-életmű, az életrajzok, a levelezések és naplók, valamint a történelmi háttér alapos ismerete.

Történelmi-lélektani regény az élvonalból. Még stílusa is van. Igen-igen intelligens és kiváló pszichológiai érzékkel megáldott szerző műve, aki nem kisebb dologra vállalkozott, mint elmesélni, hogyan születhetett meg az Üvöltő szelek.

A pontlevonás azért jár, mert a regény szeretett volna meggyőzni arról, hogy ő több fikciónál – azaz, hogy az események hiteles rekonstrukciója, bármit jelentsen is ez a hitelesség –, és nem tudott meggyőzni róla. De mint regény, tökéletes.

Ezt 2014. május 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Az alapötlet jó, a téma olyasmi, amiről az ifjúsági műfajban is beszélni kell: a főszereplő kislánynak komoly traumát kell leküzdenie – ahogy a fülszöveg is mondja: túlél egy súlyos balesetet, amelyben a testvére meghal, az apja pedig kerekesszékbe kényszerül. A könyv arról szól, hogyan lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant – tehát nagyon szép és nemes a szándék. Az alapötlet pedig, ahogyan az egészet a Brontë-hagyományhoz kapcsolja a regény, kiváló. A szerző, ahogy az angolok szokták mondani „has done her homework”, alaposan utánanézett a háttérnek.

Kár a megvalósításért!!! A stílus sokszor kiforratlan vagy csöpögős, a szereplők meg fekete-fehér sablonalakok. A szigorú és türelmetlen tanár néni, a remek pedagógiai érzékkel megáldott tanár bácsi, a gazdag család undok gyereke stb. Nem rossz könyv, de többet ki lehetett volna hozni belőle.

Ezt 2014. május 24-én írtam. 

Pontszám: 10/7

No, ez jólesett. 

Először azért kezdtem el olvasni, mert – röstelkedve vallom be – észt íróktól egy gyerekkori mesekönyvön kívül még semmit nem olvastam. Másodszor, mert krimi. Harmadszor, mert történelmi regény.

Ebből a második kettő sajnos kevés lett volna ahhoz, hogy az első ötven oldal után is továbbolvassam, pedig rosszul tettem volna, ha leteszem. A könyv eleje ugyanis amolyan „tizenkettő egy tucat”. Ha angol vagy amerikai regényről lett volna szó, le is tettem volna. De az észt, az becsületbeli kötelesség.

Aztán nem bántam meg. A továbbiakban sokkal-sokkal izgalmasabbá vált a történet is, a megírás módja is. A klasszikus krimi sablonjai végig megmaradnak, de az első ötven oldal után már sokkal ügyesebben dolgozik velük. Sőt, néha az volt az érzésem, hogy mintha a posztmodernbe is szeretne belekapni, és mintha A rózsa nevével akarna versenyezni. Hát utolérni nem sikerült, még megközelíteni se, de ha minden krimit megvetnénk, csak azért, mert nem A rózsa neve, akkor igen szomorú világ következne ránk. Az Agatha Christie-hatással már könnyebben boldogult az író. Halálbiztosra vettem, hogy a végén mindenki össze fog gyűlni egyetlen helyiségben, hogy Poirot-Melchior kérdések és válaszok segítségével bebizonyítsa az igazságot, és így is történt. 

Tehát: Egy pont levonás az elejéért. Egy pont a borítóért, amelynek egyrészt semmi köze a könyvhöz (a könyvbeli patikus fiatal ember), másrészt gyerekkönyvet ígér, és a gyermekkönyvtárban is találtam meg a könyvet, pedig nem ott a helye. Egy pedig azért, mert egy Észtországban játszódó észt regénynek összesen három darab észt szereplője van, az is csak másod- és harmadrendű. Értem én, hogy Tallinnt a XV. században elsősorban németek lakták, sőt az ország fölött is ők uralkodtak. Na de hogy az észteknek annyi szerepük legyen a regényben, hogy: a) feleség a háttérben, b) szolga a háttérben, c) szerzetes a háttér hátterében??? Irgum-burgum, ezt nem így szokták. Annál is inkább, mert elég kiszámíthatóvá is válik a szerepük. Már a regény felénél rájöttem, hogy mennyi közük lehet a gyilkossághoz.

Ezt 2014. május 30-án írtam.

Pontszám: 10/7

Jólesett olvasni. Jobban lekötött, mint nem egy kalandregény. Szó szerint nem láttam, nem hallottam, és nem sokon múlt, hogy fenn nem maradtam a vonaton.

Igaza van tgorsy molytársnak: ez a könyv éppen olyan, mint egy ügyes kézzel megmunkált, szeretettel készített használati tárgy. Mintha ott ültem volna a lócán a sarokban, és néztem volna, hogyan dagasztják a tésztát, szövik a csergét, sütik a halat, pakolják meg piacra a kosarat.

Amikor pedig időnként szembejött egy-egy „leva” (és nem forint), egy „sztotinka” (és nem fillér), mindig meglepődtem egy kicsit, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy igen, a történet Bulgáriában játszódik, a hatvanas évek végén – de akár az én nagyanyáim, dédanyáim története is lehetne. Csak ők tehenet tartottak, nem bivalyt. 

Ezt 2014. június 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Régi adósságom volt elolvasni ezt a novelláskötetet (saját magamnak tartoztam vele). Most, hogy túl vagyok rajta: tetszett is, nem is. Stílusérzék: van. Realizmus: van. Kitűnő megfigyelőképesség: van. A nagybetűs Életből, jobban mondva a még nagyobb betűs Magánéletből vett sok-sok téma: van. Emberi kapcsolatok (főleg: férfi-nő, szülő-gyerek): vannak. Akkor mi hiányzik? Nem tudom.

Úgy a feléig azt mondogattam magamnak: csak azért olyan idegen számomra a könyv, mert túlságosan nagyvárosi nekem. Hiszen ezt a korszakot, ezt a stílust Galgóczi Erzsébet regényeiben és novelláiban nagyon szeretem. Csak hát Galgóczi történetei falvakban játszódnak, vagy legalább a főszereplőjük faluról jött. Ízlés dolga.

(Megjegyzendő: Palotai Boristól tényleg rengeteg mindent meg lehet tudni az 50-es, 60-as évek mindennapi nagyvárosi életéről.)

Aztán a kötet második felében már tudtam, hogy valami mégiscsak hibádzik ezekből a novellákból, tőlem függetlenül is. Túlságosan kiszámíthatóak, egy kaptafára készültek. Elsietett házasságok, elnyomott férj/feleség, magány, elhagyott gyerekek, hirtelen halál, temérdek irónia, hogy már belefullad az ember az iróniába… és mindig már a novella elején tudható, hogy a főszereplő a végén csalódni fog egy nagyot.

Azért akadnak benne darabok, amelyeket magammal viszek. A „Pirosas…”-ból az asszony lázadását, aki mindennapi-kisemberes módon, de mégiscsak bosszút áll a férje helyett (illetve tulajdonképpen a férjén, azzal, hogy megmutatja neki, milyen erős tud lenni). A „Két reszelő”-ből az elmagányosodó édesanyát – az nagyon megrendítőre sikerült, majdnem sírtam. A „Megmentőim”-et úgy, ahogy van: üdítő kivétel volt, kifejezetten szellemes novella! Az „Árvák”-ból a hebehurgya anyajelöltet, aki barátjaként kezeli a nevelőintézeti gyereket, aztán persze… de nem árulom el. Ezekért a novellákért megérte.

Ezt 2014. május 19-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Helen Kellerről, a siketvakról, aki egyetemet végzett, Ráth-Végh István valamelyik könyvében olvastam először. Aztán láttam az 1962-es, zseniális filmet (kb. ötször), aztán alaposabban is utánanéztem az életének és munkásságának, és közben bőven volt időm, hogy megtanuljam végtelenül tisztelni őt is meg a tanárnőjét is. Úgyhogy nem az ismeretlenségbe ugrottam, amikor kezembe vettem ezt a könyvet.

Amire kíváncsi voltam, azt megkaptam a könyvtől: A huszonnégy éves Helen beszámolóját arról, hogyan lett a világtól többszörösen elzárt kislányból rendkívül művelt, öt nyelven beszélő (igen: beszélő), élénk közösségi életet élő felnőtté. Beszámolót arról, hogyan tapasztalhatja meg a világot egy nagyon érzékeny, fantasztikusan tehetséges siketvak – milyen lehetőségei vannak arra, hogy mégis kinyíljon előtte az élet, és hogyan használja ki maximálisan ezeket a lehetőségeket. Hogy ennyit kaptam, az is nagyszerű!

De ennél alig többet. Egyik oktatója különleges szóbőségéért és művészi stílusáért dicséri Helent, de ennek a könyvben nem sok nyoma volt: közhelyekkel, frázisokkal csurig tele a szöveg. Az elején azt gondoltam, azért, mert Helen csak huszonnégy éves volt, amikor írta. Aztán kezdtem sejteni, hogy a fordító hibája. A könyv végi jegyzetből kiderült, hogy ez egy több, mint százéves fordítás újranyomása. Ráadásul elejtenek egy olyan megjegyzést is a végén, hogy a fordító „átdolgozta” a szöveget a magyar olvasók számára. Na, kösz. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy belehelyezte a száz évvel ezelőtti „fiatal leányoknak” feliratú skatulyába (hogy ez pontosan mit jelent, abba persze mindenkinek lehetett beleszólása, csak pont a fiatal leányoknak nem), és ami nem illett a skatulyába, azt lenyeste. Láttam már ilyen fordítást, csak ott az eredetit is ismertem, és lehetett rajta remekül szórakozni. Ebben az esetben sajnos az angol nyelvű szöveg nagyon nehezen szerezhető be.

De mindent hála Istennek nem tudott lenyesni. Akadnak azért részek, ahol átüt a Helen Keller egyéni szóhasználata (legalábbis gondolom, mert ezek a szakaszok elég rendesen eltérnek a többitől, sokkal hatásosabbak is). Amikor például arról a félelméről mesél, hogy neki nem lehetnek saját gondolatai, mert mivel a világot nem látja és nem hallja, csak könyvekből, más írók gondolataiból tájékozódhat, azt ismételgetheti. Ezért sokáig nem is bízott magában. Szegény lány, annyi mindent megkapott a nevelőitől, ezt az egyet miért nem árulta el neki senki? Hogy azok az írók, akik látnak és hallanak, csak ugyanonnan szerzik a szavaikat, mint a siketvak. Szavak nélkül, amelyeket a környezetüktől és a könyveikből tanulnak, ők se tudnák leírni a legszebb látványt, a leggyönyörűbb zenét se.

És tényleg. Hányszor előfordul, hogy az ember nem azt látja/hallja, ami előtte van, vagy amit mondanak neki, hanem azt, amit korábbról ismert szövegek alapján elvár? Amikor a világot megtapasztaljuk, nem csak annyiban különbözünk a siketvakoktól, hogy könnyebb a dolgunk?

Ezt 2014. június 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Spanyolul nem tudok, de attól még örülök neki, ha spanyol-magyar kétnyelvű klasszikust olvashatok. Jó az, ha motiválva érzem magam a nyelvtanulásra, még akkor is, ha utána mégse szaladok spanyolórára. 

Az élményről annyit, hogy puszta kíváncsiságból kezdtem spanyol barokk drámákat olvasni (nehogy már kimaradjon az életemből), és két oldal után kiderült, hogy én ezt még élvezem is. Tényleg érdekes, és nemcsak azért, mert kortörténeti kuriózum, amelyből meg lehet ismerni a korszak gondolkodását.

Mindkét darab jó szöveg, főleg „A kereszt imádása” fordulatos, érdekes, gyakorlatilag barokk rémtörténet. Néha szabályosan irigyeltem, hogy nincsenek ilyen ötleteim. Inkább csak a vége felé lehetett érezni, hogy kötelező volt adott módon befejezni, és ha ez a befejezés a történet szempontjából nem logikus, akkor vesszen a történet logikája… de hát erről nem Calderón tehet, valahogy el kellett neki adni a darabot…

Ezt 2014. május 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

No, ez gyors volt. De legalább nem lesz megerőltető újraolvasni (sem). 

Az a fajta reneszánsz komédia, amelyen a maga korában sokkal harsányabban szórakoztak, mint manapság. Ma nehéz lenne hangosan nevetni rajta – de méltányolni, azt annál inkább lehet! Örömet okoz az olvasása, ha csak befelé mosolyog is rajta az ember.

Ha bármi más módon adná elő Lazarillo a sok-sok keserűségét, fájdalmát, szenvedését, valóban nyomasztó történet volna ez. Így azonban, ennyi iróniával, derűvel, édes könnyedséggel – így tiszteletre méltó, becsületes, jófajta mese.

Ezt 2014. július 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon szép, nagyon jó, nagyon megérdemelte a Nobel-díjat, valahogy mégse találta meg az utat hozzám.

Vagy én őhozzá.

Pedig pont az ilyenfajta történelmi regényt szeretem igazán: ezt a kisember-történelmet, ráérősen mesélve, anekdotákkal tele.

A fülszöveg alapján választottam, és a könyv pontosan azt adja, amit a fülszöveg ígér. Ég tudja, miért nem tetszett mégsem úgy, ahogy vártam.

De azért azt a hidat egyszer elmegyek megnézni. 

Ezt 2014. június 15-én írtam. 

Pontszám: 10/8