Szép kis könyv, de nem az én könyvem.

Az eleje nagyon tetszett: aranyműves apa és varázserőt örökölt anya fiaként élni egy guineai kisvárosban – ígéretes kezdet! Hagyományok, hiedelmek elevenednek meg: egy olyan ősi világ, amelyen nem sokat változtatott a jóval később érkezett iszlám kultúra. Nem feltétlenül minden elemében rokonszenves világ ez, de azért olyan fajta, amelyben elfogadom hitelesnek még a mesebeli elemeket is.

Onnantól kezdve viszont, ahogy a fiút férfivá avatják, érezhetően töredezik ez a fennmaradt egység. Nem feltétlenül azért, mert a főszereplő már nem hisz a hagyományokban. Egyrészt hisz (egyetlen hagyományelem kivételével), másrészt éppen ez a hagyomány írja elő a férfivá avatást, amely megtörténik vele, harmadrészt ha a férfivá avatás volna a hagyomány széttöredezésének oka, akkor az összes többi felnőtt férfival is megesne, aki a regényben szerepel. Nem, az ok nem ez – hanem az, hogy ettől a ponttól kezdve egyre közelebb kerül a főszereplő ahhoz, hogy kilépjen nemcsak a gyerekkorából, hanem a szülővárosából, majd a szülőföldjéről is. Teljesen normális folyamat, hogy ez irányvesztéssel, széthullással, fájdalommal jár, még akkor is, ha egyúttal társadalmi emelkedést és elismertséget is jelent.

Talán csak azért nem tetszett a könyv második fele, mert az ilyesmiről nem olvasok szívesen. Bocsáttassék meg nekem. De talán azért is, mert ezt a részt kevésbé éreztem átgondoltnak. Túl sima volt, túl egyszerű, szomorúságában is túl derűs ahhoz, hogy kritika nélkül el tudjam fogadni. Ide már nem illettek meseszerű elemek, mégis bekerültek.

Ettől függetlenül meghajlok ennek a könyvnek a jelentősége előtt („a kortárs afrikai irodalom egyik alapító szövege”), és cseppet sem ment el a kedvem Laye olvasásától, sőt. Már leltem is egy másik könyvet tőle, amely szerintem jobban fog érdekelni. Hátha az az én könyvem lesz. Majd. 

Ezt 2015. május 15-én írtam.

Pontszám: 10/8