Szent könyveket, egyáltalán vallási iratokat nem szoktam pontozni, de ezt muszáj volt. Gondolkodás nélkül meg is adtam rá a tízet. Pedig nem azt kaptam ettől az eposztól, amit vártam.

Azt tudtam, hogy egy szörnyű háború adja az alaptörténetet. De hogy ennyire?! Folyik a vér, szakad az ín, törik a csont, miközben csatáznak a mesehősök. Verses ókori horror, elefántok taposta fejekkel meg levagdalt végtagokkal. Hogy lehet valami ennyire mítoszi és ennyire naturalisztikus egyszerre? Aj. Nem esett jól.

És most komolyan ennek az eposznak a közepébe van beleillesztve annak a bizonyos szelíd, béke- és emberszerető hindu vallásnak a legfőbb szent szövege?!

Nem mintha az Ószövetség békésebb lenne persze, ott közvetlenül az evangéliumok szomszédságában. Eszem ágában sincs ilyesmit állítani. Nem is vagyok abban a pozícióban, hogy bármely más vallás szent könyvén és kultúráján számon kérhessem a szelídséget meg az emberszeretetet. Csak hát ha Bibliát olvasok, akkor fel vagyok készülve mindenre. Itt meg nem lehettem felkészülve, ezért meglepődtem.

A Kuruk mezején szerte embervértől vöröslenek
az egymásra törő hősök markaiban a pallosok,
agyarral összemarcangolt, megvadult elefántbikák
talpától széttiport testű, gyötrődő férfitigrisek
olyan hangon üvöltöznek, mint poklok kárhozottjai.
Villogó dárdafelhőket röpítenek a harcosok,
felnyársalva lovast és mént, keresztüldöfve vérteket.
Tigrisbőr-tokjaikból mind előrántják a kardokat,
s ellenségeiket fényes, éles pengével öldösik.

Igaz, hogy az eposz történetét már ismertem, gyerekkoromban olvastam róla összefoglalót, de kb. annyi rémlett belőle halványan, hogy van benne Visnu meg Krisna, akik azonosak egymással, meg öt fivér és egy asszony, és sokat háborúznak. Meg arra emlékeztem, hogy én ezt gyerekként nem szerettem, és nem is értettem, mit esznek rajta annyian. Most már azért jobban értem.

Elvesztheti vizességét a víz és illatát a föld,
elvesztheti sugárzását a fény s fuvallatát a szél,
forróságát a tűz, s hűvös csillogását a holdsugár,
de én szavam igazságát el nem veszíthetem soha!

Eleven emlékezet ez a könyv, még ebben a jócskán lerövidített formájában is. Olyan, mint egy irtó nagy kincsesláda, amelybe az ókori indiaiak belepakoltak az égvilágon mindent, amit megőrzésre érdemesnek tartottak. Mert ami ebbe belekerült, arról tudni lehetett, hogy megmarad az emlékezetben.

Úgyhogy akit érdekel az ókori India mitológiája, hadi szabályrendszere, öröklési rendje, túlvilágképe, családmodellje, hogy mit tekintettek eszményinek és mit alantasnak, valamint hogy miért tisztelték (tisztelik) annyira a teheneket, ezt mindet megtalálja a Mahábháratában, meg még jóval többet is. Ha nagyon keresgélne valaki benne, szerintem még a fogorvoslásról is találna tanácsokat.

Lehull a bűn a bráhmanról, bármit vétett a nap során,
ha Mahábháratát olvas, mikor az esti fény ragyog,
s lehull róla, mit agy, száj s kéz által vétett az éj során,
ha Mahábháratát olvas, mikor hajnali pír dereng.
Ki száz aranyozott szarvú tehenet a papoknak ad,
s ki Mahábháratát olvas, egyforma érdemet szerez.

Az Íliászt akárki írta, az csak egyetlen ember lehetett. Egy költő, egy koncepció. (Itt írtam róla.) A Mahábhárata viszont egyértelműen csapatmunka volt.

Először szóban terjedt (Atyaúristen, ekkora szöveget megjegyezni! kétszázezer sor! négyszer akkora, mint az Arany János-összes!), aztán pár száz év után lejegyezték, és megalkották a végső változatát, de addigra hozzámeséltek száztízen, beleírtak kétszázhúszan, adtak hozzá intelmeket, stratégiai szabályokat, törvényeket, teremtésmítoszokat, és a végén az egyik öreg hősnek úgy elnyújtották a haldoklását, hogy míg meghal, tizennyolc-húsz tanulságos állatmesét még el tud mondani a gyászoló rokonságnak.

Ebből következik, hogy jócskán maradtak a könyvben önellentmondások. Hogy ebben is emlékeztessen a Bibliára. Ez még a megvágott fordításon is látszik, és a jegyzetek még többet elárulnak. Na de hát ha egy könyvnek az a feladata, hogy a teljességet ragadja meg, abban tényleg minden benne kell, hogy legyen, meg mindennek az ellenkezője is. 

(…) kocsijává a fenséges Föld istennője változott
városfüzérrel, erdőkkel és szigetekkel ékesen,
kerékagya a Gangá lett és tengelye a Mandara,
a világrészek, égtájak voltak a kocsi pántjai,
járomszíja az Őskor volt, kocsirúdja a csillagok,
és gyeplője a kígyó-nép uralkodója, Vászuki,
csengettyűi virágfürtös fák lettek s bokrok és füvek,
kerekekként a Hold és Nap forogtak a csodás kocsin,
s a csillaghímes égbolt lett a tető a szekér felett,
a Világőröket fogták be Síva paripáiként,
zászlórúdja a Méru-hegy aranyszín sziklaszirtje lett,
és villámszalagos, szálló viharfelleg a zászlaja.

Ha valakit nem a kultúrtörténeti háttér érdekel, hanem a történet, az is megkapja, amit szeretne. A cselekmény nagyon is kalandos, fordulatos, izgalmas. Még úgy is, hogy a fő vonalra emlékeztem, nagy meglepetések nem érhettek. Legfeljebb azon lepődtem meg, hogy ennyire olvastatja magát. Időnként persze „leül”, hiszen különben nem is lenne eposz, de egyébként teljesen rendben van. Az ismétlődő sorok és jelzők kellettek persze, hogy meg lehessen jegyezni, de azok a fordításból nagyrészt kimaradtak. Ezért is rövidítettek rajta. A szereplők pedig minden kalandregény-olvasónak ismerősek lesznek, hiszen belőlük meg a hozzájuk hasonló mítoszi alakokból lettek a kalandregény-sablonok: a mindig igazat mondó, bölcs Judhisthira, a nagyevő-nagyivó, elefánt-erejű Bhíma, a varázsfegyverekkel küzdő, a becsületet mindennél többre tartó folttalan hős Ardzsuna (akinek szobra fentebb látható), a kerekded idomú, lótuszszemű, erényes, tiszta Draupadí… 

…aki úgy erényes és tiszta, hogy öt férfinak a felesége egyszerre… ezt csinálja utána valaki! De most komolyan beszélek ám, mert az eposz is komolyan beszél, és kizárólag a legalja-gonoszok pocskondiázhatják benne Draupadít.

Bhíma erején, vitézségén és monumentalitásán se változtat az, hogy szó szerint vért iszik a csatamezőn… mindenki megdöbben tőle, de azért továbbra is ő lesz a soha bűnt el nem követő tiszta hős…

…és amikor Ardzsuna kocsihajtója, Krisna bemutatkozik…

Mert tudd meg, minden élőlény belőlem nyerte életét,
én vagyok a világkezdet, s a világ pusztulása is.
Nálam hatalmasabb nincsen a mindenségben, Ardzsuna,
rajtam csügg, ami létet nyert, mint fonálon a gyöngyszemek.
Mert én vagyok a víz íze, Nap s Hold sugara én vagyok,
a szent Óm szó a Védákban, a bátorság a férfiban,
hang levegőben és illat a földben, hév tűzben én vagyok (…)

Azért (is) lepődtem meg a Mahábhárata és a Bhagavad-Gítá kapcsolatán, mert nemcsak hogy egy tragikusan kegyetlen testvérháború közepébe van beleillesztve az a szövegtest, amelyre egy Mahatma Gandhi alapozta az életét, hanem még annak a Krisnának a szájába is van adva az egész, aki egyébként elég durva dolgokat művel az eposz többi részében. Megbocsásson a világ, de hát ez hazudni tanítja az Igazság Királyát, Judhisthirát, lovagiatlan küzdelemre szólítja fel Bhímát (nemcsak európai mércével lovagiatlan, a többi szereplő is annak tekinti), és varázslatokkal avatkozik bele, igencsak részrehajló módon, a háborúba, amivel szegény hősök hősiességét jócskán megcsonkítja. Félreértés ne essék: én nagyon tisztelem mindazokat, akik erre a vallásra alapozzák az életüket, és az emberszeretet jegyében élik le azt. De éppoly nehéz lehet nekik a Mahábhárata olvasásakor összeegyeztetni a hitüket az olvasottakkal, mint… mondjuk, nekem, amikor a Bibliában találok csúf dolgokat. Ha úgy létezik kortárs indiai mítoszromboló irodalom, ahogy európai, akkor annak itten van táptalaja. De van ám.

A nyugalom megzavarására alkalmas részlet következik: 

A nő azt kérte, hadd szüljön férjének száz derék fiat.
Idővel Dhritarástrától Gándhárí méhe megfogant,
s két évig hordta testében a királynő a magzatot,
de akkor sem tudott szülni, s ezért nagyon szomorkodott.
(…)
A bánattól eszét vesztve verni kezdte hasát a nő,
s kemény húsdarabot szült, mely fémgolyóhoz hasonlitott.
Eldobta volna éppen, mikor megtudta ezt a bölcs,
Szigeten Született Vjásza, és futva felkereste őt.
(…)
Vjásza szólt:
Hozassál gyorsan olvasztott vajjal telítve száz edényt,
rejtsd el gondosan, őriztesd, hogy meg ne lássa senki sem,
és locsoltasd hideg vízzel szüntelen ezt a húsgolyót.

A vízzel meglocsolt golyó százegy darabra széthasadt,
és hüvelykujjnyi kis magzat volt valamennyi húsdarab.
A hígvajas edényekben a százegy kicsi magzatot
jól rejtett helyen őrizték, hogy meg ne lássa senki sem.
A nagy bölcs a királynőnek elmagyarázta pontosan,
meddig várjon, s mikor kell majd felnyitni az edényeket.

A magyar kiadásról:

Nem vezetett sima utam ehhez a könyvhöz, erről itt írtam.

Ez a kötet az eposz fő cselekményszálát tartalmazza, sok-sok kihagyással. Az egy évvel korábban megjelent Mahábhárata-fordítás a legszebb mellékepizódokat (teremtésmítoszok, mesék, állatmesék stb.). A Bhagavad-Gítából csak két rövid részlet van ebben a kötetben, a korábbiban meg éppen semmi, tehát aki arra kíváncsi, az egy harmadik, évtizedekkel később megjelent könyvhöz kell, hogy forduljon. Ilyeneket nyomoztam ki.

A teljes Mahábhárata NINCS lefordítva magyarra, és tudtommal más nyelvekre sem, kivéve az angolt, de az nem verses fordítás. A kihagyásokat a jegyzetek megindokolják, teljesen meg tudom érteni őket, a legtöbbjét el is tudom fogadni. Az azért egyértelműen látszik, hogy a hatvanas években mit lehetett megjelentetni és mit nem. Az „unalmas teológiai fejtegetések” egy része biztos, hogy a valláshoz való állami viszony okán maradt ki. De van bőven más is, amit tényleg nem volt érdemes belerakni a magyar kiadásba. 

A fordítás profi csapatmunka volt. Minden elismerésem a fordítóké és szerkesztőké. Egyikük nyersfordítást készített, másikuk versbe szedte a nyersfordítást (és annyira szép lett!!!), a harmadik válogatott, lektorált és jegyzeteket írt. „A könyv mint termék” is meg van csinálva rendesen, jó erős, tartós holmi, kellemes fogású, vastag papírra nyomva, összesen kb. kettő darab nyomdahibával, de az is lehet, hogy csak másfél. A másik kötetnek, amelyben a mellékepizódok vannak, még nagyobb feneket kerítettek, de arról a maga helyén írok. 

Ezt 2015. május 29-én írtam. A képek forrása a Wikipédia. 

Pontszám: 10/10