Ha kifordítom, röhögés a saját nyomorúságunkon és embertársunk nyomorúságán – természetesen vele együtt. Ha befordítom, tragikusan komoly és szeretetteljesen szép.

Klasszikus komédia-alaphelyzet: kilenc ember, különféle társadalmi rétegekből és csoportokból, különféle okokból összezárva egy (amúgy harminc főre tervezett) börtöncellában, vizsgálati fogságban. Van közöttük gyilkos, tolvaj, sikkasztó, erőszaktevő, még ártatlan is.

A mindennapi életben oly gondosan őrzött határaik megnyílnak, egyenlővé válnak keserűségben, szorongásban, magányosságban, szenvedésben – pátosszal vagy anélkül. Ezen nem változtat az sem, hogy egyeseket jobban tisztelnek, másokat jobban gyűlölnek, adott esetben kegyetlenül összeverekednek, máskor a legbensőbb titkaikat mondják el egymásnak.

– Hol vannak a fiai, tiszteletreméltó Noé? Hol van Sém, Khám és Jáfet?
– Te vagy az én fiam, Zaza!
– És hol vannak a vadállatok?
– Mi magunk vagyunk azok.
– Hát a madarak?
– A madarak is mi vagyunk, meg a csúszómászók is… Ne késlekedj hát, fiam, menj bé a bárkába!
Kitárult a fekete ház vasalt ajtaja, és…
…Bémentem a bárkába…

Noé bárkája ez a börtön – ahogy az elbeszélő szürreális látomásában megjelenik a regény elején és végén –, hangsúlyozottan átmeneti hely egy ellenséges külvilágban, ahol mindenki a tárgyalását, az ítéletét várja. Persze szinte mindenki reménykedik az enyhe ítéletben, sőt a felmentésben, némelyek a csodában is.

(…) mert sehol sem hisznek úgy a csodákban, mint a börtönben!

Állandóak a bibliai felhangok, idézik a Tízparancsolatot, az evangéliumokat, és még a legnagyobb bűnös is megjelenhet keresztre feszített Krisztusként, a legöregebb rab pedig úgy prédikál a többieknek, hogy Aljosa Karamazov se jobban.

– Az Isten nem teremtett lustább lényt az embernél – szólt közbe Izidor. – A világ teremtésének napja óta az ember fáradhatatlanul munkálkodik, verítékezik, liheg, kínlódik, gépeket épít, motorokat, munkapadokat, aggregátorokat; robotokat hoz létre, amelyek zenét szereznek, verset, regényt írnak, feltalálja az olvasó, fordító, halló és látó automatákat, leereszkedik a tengerfenékre, behatol a Föld mélyébe, elrepül a Holdra… És mindezt minek a nevében? Elgondolkoztatok már rajta? A semmittevés nevében! Igen, igen! Hogy elheveredhessen az árnyékban, és semmit ne kelljen már tennie!

Állandó a szürrealitás, az elbeszélő egyszerre valószerű és jelképes látomásaiban – és azokon kívül is, hiszen minél tovább élnek a foglyok a külvilágtól elzárva, annál jobban felerősödik bennük az irracionalitás érzete; az, hogy az ő világukban a külső, észelvű, „egészséges” világ szabályai nem érvényesek.

És állandó a hol fekete, hol „világosabb” humor, amelytől az ember az arcára borítja a könyvet, percekig röhög, és a könnye kicsordul. Pillanatok alatt tud a regény a lehető legmélyebb komorságról átváltani komédiára, és bizony fordítva is – ami komédiának indul, könnyen tragédiába fordulhat.

– A mi ügyünk a jelen szakaszban, hogy úgy mondjam, vizsgálati jellegű, s ennek megfelelően kell meghatározni a velünk való bánásmód amplitúdóját, mint olyan állampolgárokkal, akik nem hivatalos, hogy úgy mondjam, előzetes, illetve ideiglenes elzárásban részesülnek. Ez a bizonyos bánásmód ésszerű határokon belül, hogy úgy mondjam, a szigor és a könyörület között kell hogy ingadozzon oly módon, hogy a börtönben való tartózkodásunk feltételei abban az időszakban, amelyet a nyomozás struktúrája és technológiája határoz meg, számunkra, hogy úgy mondjam, elfogadhatók legyenek, tekintettel az emberi szervezet fizikai tűrőképességére és az erkölcsi…
– Gogol – fordul a börtönőr a cellafelelőshöz, miközben alsó állkapcsa megremeg –, mit akar ez?
– Alighanem huszonnégy napos beutalót szeretne a lebardei üdülőbe.

Ez a három (hit, szürrealitás, komikum) pedig olyan szorosan fonódik össze, ahogy csak a legnagyobb mesterek tudják őket összefonni.
Itt minden megtörténhet.
Még a csoda is.
Csak nem feltétlenül azzal, akivel kellene.

Barátaim az Úrban, akik szeretitek a Csontbrigádot, esetleg a Holt lelkeket és/vagy az Éjjeli menedékhelyet* – ne hagyjátok Dumbadzét ilyen olvasatlanul!

* De az sem hátrány, ha Mariam Petroszjant vagy Dosztojevszkijt szeretitek.

Ezt 2015. május 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10