El lehet gondolkodni rajta, mitől van akkora ereje Nagy Sándor alakjának, hogy évezredeken keresztül meg tudja mozgatni a legkülönbözőbb embercsoportok fantáziáját, és egymással homlokegyenest ellenkező szemléletű történetek főszereplőjévé teszik. El lehet gondolkodni. Meg utána is lehet nézni. Kb. ilyen felkészültséggel meg alapossággal érdemes csinálni, mint Stoneman. Aztán el lehet jutni odáig, hogy felrajzolunk egy ilyen irodalom-, kultúr-, illetve leginkább gondolkodástörténeti ívet. Mert az, hogy melyik közösség mit lát bele ebbe a figurába, az réges-régen nem Nagy Sándorról szól, hanem arról, hogy melyik közösség hogyan gondolkodik/ott (vagy milyen gondolkodást tart/ott példaértékűnek) a háború szerepéről, az életről meg a halálról, aztán a hatalomról, az aktuális (közeli) ellenségről és távoli világokról. Mivelhogy ez az ember tényleg fenekestül felforgatta a fél világot. Annyi mindent csinált, és annyi minden megtörtént vele, hogy az eleve a fantasztikum határát súrolja. Így aztán gyakorlatilag kétszer, háromszor, tízszer annyit is hozzá lehet tenni a történetéhez, semmi nem fog túlságosan kilógni belőle. Legfeljebb a történet változik meg közben, de a velejéig, úgy, hogy ha az alany hallaná, rá se ismerne már. 

Stoneman összeszedi a történet ókori és középkori feldolgozásainak általa ismert ÖSSZES változatát, történetírói műveket, lovagregényeket, elbeszélő költeményeket, balladákat, tényleg mindent, görögöt, latint, franciát, németet, arabot, egyiptomit, perzsát, hollandot, mongolt, szanszkritot, meg még ki tudja, hányfélét (ezek nagy részét eredetiben olvassa), és folyamatosan összeveti egyiket a másikkal, másikat a mindegyikkel. Hogy ne folyjon szét, vezérmotívumokat választ, ezek a fejezetcímek. Például: melyik feldolgozás hogyan mutatja be Nagy Sándor születését? Vagy: melyik hogyan viszonyul az általa alapított városokhoz? Melyik tekinti tömeggyilkosnak, melyik kíváncsi utazónak, melyik kultúrhérosznak, melyik tricksternek, sőt feltalálónak?

Pár száz évvel az események után már egyik közösséget sem a történelmi tények érdeklik. (Mondjuk, nem is kellett ahhoz pár száz év.) A saját életük, a saját gyilkos indulataik, kíváncsiságuk, vágyaik és félelmeik érdeklik őket, ezeket mesélik bele a történetekbe, Nagy Sándor alakja pedig gyakorlatilag mindenre alkalmas. Bármilyen alakot fölvehet, a meséje pedig mindig kibír egy-egy újabb kalandot, míg a végén hosszabbra dagad, mint egy Jókai-összes.

Bűbájos, ahogy a perzsák történelmet hamisítanak: mivel kell a mítosz, hogy Perzsiát soha nem győzte le külső hódító, rendkívüli kreativitással kitalálják, hogy hogyan lehetett Nagy Sándor (saját tudtán kívül) félig perzsa, aki voltaképpen a neki törvény szerint járó trónt jött átvenni, nem pedig fegyverrel megszerezni azt. Az egyiptomiak természetesen egyiptomi fáraótól származtatják a hódítót, és ügyesen beleírják Nagy Sándor anyjának történelmi tényként ismert kígyóimádatát. A zsidók megteszik Nagy Sándort egyistenhívőnek, sőt prófétának. A mongolok Dzsingisz kán felmenőjének. A keresztes hadjáratok idejének muszlim és keresztény írói változatos eszközökkel azonosítanak Nagy Sándor aktuális ellenfeleként olyan közösségeket, amelyeknek gondolkodása, minő meglepetés, keresztény és/vagy muszlim elemekkel gazdagodik. (Mert azért odáig nem mennek, hogy bármelyik vallás alapítását visszavigyék x száz évvel korábbra, ahhoz már Herbert Illig kellett volna.) Közben kiderül egy-két hasznos adalék arról, melyik embercsoportot mikor hogyan démonizálták, meg egyáltalán hogy hogyan kell ellenfelünket kellő hatékonysággal démonizálni. Vannak olyan történetek is, amelyek eredetileg nem is róla szóltak, hanem valamelyik másik királyról, de apró módosításokkal be lehetett helyettesíteni az ő nevét a cselekménybe, tehát beillesztették az ő hagyományába.

Oldalanként legalább háromszor bukkannak fel klasszikus fantasztikus történetelemek, amelyek egyszerűen kimeríthetetlen kincsesbányának bizonyulnak minden kor írói számára. Stoneman modern irodalmi feldolgozásokat is hoz, látványosan kedveli Borgest, Klaus Mannt, Ecót. Itt vannak például a Baudolino szürreális emberi lényei és a hetedik napon megpihenő homokfolyója. A baziliszkusz és ellenfele, a tükör. Rappaccini lányának méreggel átitatott teste. Nem beszélve Gógról és Magógról. Innen több száz éve válogat a nép, és aztán alakítja persze tovább, amit kiválaszt, mert eredeti ötlet már régen nincs, de eredeti feldolgozás, az van. A Nagy Sándor-regények a legjobb példák rá.

Amit untam, de nem a könyv hibája: az elképesztő bibliográfiai pontosságot, amely nem egyszer rettentő szárazzá tette a könyvet. Az alfa szövegben ez így szerepel, a zétában két motívum meg van változtatva, a gamma szöveg latin fordításából készült alsó-szorb fordítást 1234-ben írták, és abban egész mást találunk, mint Curtius Rufusnál, azért, mert az alsó-szorbok éppen hadban álltak a hottentottákkal, akiknek az uralkodója, V. (Nagyfejű) Bangita azt mondta, hogy bikk, és ezért az alsó-szorb fordítás is ezt mondatja Parmeniónnal, de milyen érdekes, hogy közben a lambda szöveg 1345-ös síita fordítása szerint Parmenión azt mondta, hogy bakk, a szunnita fordítás szerint meg nem is mondott semmit. Ezeket a részeket rendszeresen többször vissza kellett olvasnom az elejüktől kezdve, hogy tényleg, de tényleg nincs bennük semmi normális információ? Mert időnként meg kiderült, hogy de, csak el volt rejtve a kappa meg a lambda közé.

Amit viszont nagyon hiányoltam: a Nagy Sándorról szóló modern életrajzi regényekre való utalás. Az, hogy a középkor végével lezárul a legendárium változása, világos. A reneszánsz már egész más igénnyel fordul az ókor felé. Az is rendben van, hogy említ újgörög népmeséket Nagy Sándorról, jó volna belőlük egy kötetnyi, sőt az újgörög vásári komédia egyik alakja is ő, sárkányölő minőségben. De azt állítani, hogy ezeken kívül a figura többé nem eleven? (Plusz ellentmondani saját magának, mikor előtte Klaus Mann filozofikus regényét idézte?) Hiszen történelmi regényt, ha még annyira hiteles adatokra épül is, azért szokás írni és olvasni, mert a történelmi regények mindig a jelenhez szólnak, annak a problémáit, kérdéseit vetik fel, próbálják megválaszolni. És nincs akkora túlkínálat Nagy Sándor-regényekből, hogy egy ilyen kaliberű ember ne utalhatna legalább néhány mondatban a jelentőségükre. Mert a figura még mindig őrzi változékonyságát, még akkor is, ha sokkal jobban meg van már kötve a regényíró keze annál, hogy csak úgy következmények nélkül beleírhasson még egy emberfejű beszélő fát meg egy kitömött ökörbőrökkel likvidált emberevő sárkányt a sztoriba.

Ezt 2019. augusztus 2-án írtam. 

Pontszám: 10/9