Na, még egy északi, akinek meg kellett volna kapni a Nobelt.
Jelölni jelölték, csak nem őt választották. Mondjuk, költőt elég ritkán is választanak. Konkrétan most csak egy olyan költő jut eszembe, aki megkapta: a lengyel Wisława Szymborska. Nála az volt az indoklás, hogy: „költészetében az emberi valóság töredékei közül ironikus pontossággal sejlik át a történelmi és biológiai kontextus”. Mondjuk, az se lehetett elhanyagolható tényező, hogy kb. akkora szerepe volt a világháború utáni lengyel szellemi életben, mint nálunk Illyésnek. Igaz, Illyés se kapta meg. :(

No, gondoltam, nézzük, Rainisban mi tetszett a bizottságnak annyira, hogy aztán mégse. Igen jó kis olvasóbarát verseskötet ez, pont alkalmas az ilyen felmérésre: 1. lett nemzetiségű a válogatója, 2. kitűnőek a fordítók, 3. minden oldalon egy vers azért annyira nem megerőltető.
Mármint ha nem olvassa el az ember az összes verset többször egymás után.
De elolvassa. :)

Az első oldaltól kezdve többször olvasós versek ezek. Szinte az egész kötetet idézni tudtam volna. A témák egyszerűek: sok-sok természeti kép, testi-lelki szerelem, forradalom és társadalomkritika, némi misztika – de nem is vár az ember verstémától fölösleges cirkalmat, a feldolgozásra voltam kíváncsi. Legfeljebb személy szerint örültem neki, hogy ennyi meggyfáról meg tóról meg sárga virágról szólnak a versek, mivel a meggyfákat, tavakat, sárga virágokat speciel én is szeretem.
De a feldolgozás.
Hát az profi.
Százötven oldalon át (mert a többi naplójegyzet) alig néhány foltnyi fölösleges szó vagy sor. (És akkor már mocsok módon kerestem a kákán a csomót.) Egyébként mindenütt éppen az a szó, az a sor, amely ütni vagy simogatni tud. Többnyire simogatni, hála Istennek. Álomszerű, légies északi költészet, szimbólum szimbólum hátán – mégis mindennek súlya van, szinte anyaga van, mégis mindenütt ott az érzéki világ, a szín, a föld, a víz, a megérinthető élet. Amely lélegzik. Három-négytől tizenegy-tizenkét sorig terjedő, apró kis tárgy-versek, és lélegeznek. Éppen olyan tömörek, amilyennek egy jó versnek lennie kell.

A könyv végén a naplójegyzetek nem személyes természetűek: Rainis egyéni, sajátos művészetfilozófiáját fogalmazzák meg, amelyben néha eltévedtem ugyan (bár ebben szerepe lehetett az éjjel 11 órai időpontnak is), máskor meg éppen az egyéniséget hiányoltam belőle, de azért összességében igen tisztességes, posztromantikus filozófia vala, a francia szimbolista költők gondolatmenetének felhasználásával, de nem szolgai követésével. Nem utolsósorban pedig: a versek tényleg azt csinálják, amit a filozófia megfogalmaz, de úgy, hogy cseppet sem tűnnek emiatt erőltetettnek vagy túlbonyolítottnak.
Rainis egyszerűen csak tudta, hogy mit csinál. Érzékelhetően tudatos költő, akinek nincs szüksége bájolgásra: ha kell, a legszebb rímet feláldozza, csak a ritmus legyen tökéletes – és az. Nincs okom feltételezni, hogy a fordítók találták ki. Mindenféle forma virtuóza, de sajátot is tud kitalálni. És nem csak úgy játszik bele a világba (bár azt Weöres óta tudjuk, hogy a játék elől azt a „csak”-ot szépen le kell hagyni), hanem annak a formának szerepe van abban, hogy pontosabb legyen a megértés, erősebb a hatás. (Ezt se az ujjamból szoptam: Rainis írja a naplójegyzeteiben.)

Ha pedig még ehhez hozzávesszük, hogy mekkora szerepet játszott a XIX. század végének, XX. század elejének lett társadalmi mozgalmaiban Rainis költészete – és hogy mit jelentett az emigránsoknak az emigrációban az, amit az ebben a kötetben is szereplő Rainis-vers fogalmaz meg a kitágult hazáról…
…akkor nyugodtan oda lehetett volna adni azt a Nobelt.

U.i.: Weöresnek is. Én beszéltem.
U.i.2: Borzasztóan örülök, hogy a 90-es évek elején egy ilyen kötetet ki lehetett adni Magyarországon: egyértelműen hiánypótló!!! De tessék mondani, ha már a férj verseiből legalább egy válogatást lefordítottak, a feleséget miért hagyták ki? Rainis felesége, Aspazija (egyébként mindkettő írói álnév) szintén költő volt és drámaíró, ismereteim szerint pont akkora jelentőségű szerepet játszott a korabeli lett irodalmi életben, mint a férje, és egy csomó mindent, pl. fordításokat együtt is csináltak. Az utószóban néhány vers tőle is szerepel magyarul, azokból ítélve érdemes volna tőle is fordítani. Bár az igaz, hogy a baltikum drámairodalmának olvasóközönsége ma Magyarországon aránylag csekély…
U.i.3: Amúgy meg annyira szép a hátsó borító, amelyen a férj és a feleség fényképe látható, egymással szemben ülve, egymásra nézve, komolyan és öregen. 

Ezt 2015. április 24-én írtam. 

5/5

Idézetek: 

Drága vendég

A hajnalórán
szellő lobog,
s lágy fény dereng a mennyek boltján.

Virág világol
s hószín homok,
s a messzeség ezüstje tárul.

Elébe mennék,
jer vélem – ott
jő reggelünk, a drága vendég.

(Baka István)

A kert

Egy csodálatos kert van itt kivül!
Fekszem a fűben,
karcsú, sárga virágok között.
Itt a tó, a fürdőház, a lenáztató, a fűz!
Gyerünk! A hombár felől az óra ebédre hív,
a kutyák elnyújtják a zengést, hazatér a jószág.
Húgocskám hahózik, hogy mérföldnyire hallik.

Levágtatok a Liszuha patakhoz,
onnan már nincs messze az én
sötét és mély, titokzatos tavam.

(Rab Zsuzsa)

A tó

Mint szelíd, sötét szem,
csillantja messziről fényét a tó
furcsán és titokzatosan.

Igen, emlékszem:
ilyen voltál öröktől fogva s maradsz is –
mély, titokzatos, fekete,
elérhetetlen páncéljában a lápnak,
amely mindenkit elijeszt tőled.
Csak messziről nézhettem
vad és komor szépséged.

Barátaid csak a vízimadarak voltak,
a messziről ideszállók, messzire húzók,
akár álmaid és reményeid.

Körülötted rozsda vöröslik, kékség,
a vész színei, mint a kard meg a réz;
tőzegrozmaring illata bódít,
apró bokrok csábítják a gulyát.

Övig érő fű, száraz moha, csalóka –
hiszel neki és zsombékra lépsz –
a zöld sűrű bújtatja a falánk lápot
s azokat, kik bíznak a könnyű útban.

Mért űzöl mindenkit, mintha védenéd,
elijeszted s csábítod ugyanakkor?
Kihaltan, komoran csillog a tó,
túloldalán domb, gyönyörű birtok,
de a tó egyedül van, egyedül.

(Rab Zsuzsa)

Végtelen út

Földi fehér,
égi ború,
köztük a fénylő
végtelen út.

Itt a halál,
zord sivatag,
szállnak a szürke
kányahadak.

Nem, nem igaz,
nap fele fut
mindig a fénylő
végtelen út.

(Baka István)

A lélek születése

Alig eszméltél a létezésre,
már magad szeretnéd megmutatni;
bár körötted szürke még a hajnal.

Izgatott szived szavakra vágyik:
mélye fájdalmában lel reájuk,
szemed a virágból gyűjti őket.

Szavaid oly lomhán, mint a színméz
– virágédesség a bú-epében –
olvadnak nehéz, sötét arannyá.

Benne rejlik minden módozat még,
lélek él e néma költészetben,
lényegét más lelkekkel megosztva.

(Baka István)

A békebontó

Mondd, mi neszez, mi zúg ott?
– Már hallom is világosan:
ha erdő zúgna hangosan,
erősebben dörögne ám;
ha meg a fű susogna tán,
azt szinte meg se hallanám.

Felismerem, megismerem,
a tó az – a lázas békebontó.
A fű, az erdő elcsitul hamar,
a tó, csak a tó nem hullámaival;
nem nyugszik, bárha messze még a vész,
s ha csendes újra már a táj,
nyugalmat akkor sem talál,
a mélyben új meg új viharra kész
a lázas, a békebontó.

(Baka István)

A küszöb

Naptalan nappal,
csillagtalan éj –
hív szünetlenül
visszhangtalan hang
a küszöb felől.

Eszméleted alján
földnehéz sötét –
egyre űz tovább:
eszméletbe lépj
a küszöbön át.

Küszöb, magasló,
félelmes ajtó –
néznek rád zordul!
Eszméleted felnő
a küszöbön túl.

(Baka István)

A meggyfa és a rét

Meggyfa hajladoz nevetve,
bíborszín bogyók füzére
ring az ágain, s a gyepre
csábító szemekkel néz le;
rét kapdossa fel sietve,
s gyűjti zöld selyemköténybe.

(Baka István)

A nevetés bogáncsai

Nevetésembe akadnak
fürtjei sötét hajadnak –
rám miért is pillangattak
selyemfátyladból kiszökve?

Most már te sem szabadulhatsz;
meghódítlak nevetéssel!
Haragudni ne merészelj –
a szánakozás megölne.

(Baka István)

Vagyunk az élet két kicsinyke magja

Mint komor sírok bámulnak az éjbe
a fenyves part dünéi, néma rendben:
halott lelkekből font megannyi kéve.

Itt tűz égett – s kihúnyt. Már szemedet nem
marja füstje, s nem hallod pattogását.
Féreg kúszott itt, falánk és kegyetlen…!

Lépünk. Szívem simulni érzi társát.
Vagyunk az élet két kicsinyke magja:
halál-marka dobott, vak éjszakán át.

S a tenger sóhajt álmában, szuszogva…

(Lothár László)

Az öröklét záloga

Utolsó kincsem adtam néked,
melyet gyerekkorom hagyott reám:
a magány mélységének örömét,
fagytűrő sarját életemnek,

őrizd az öröklét e zálogát,
neveld föl s mindkettőnknek visszaadd –
hogy annak, aki kettőnk közül magára marad,
ereje legyen a magányhoz.

(Baka István)

Útitársam

Igyál vizet, mit néked én merítek;
hosszú az út, kiszikkadt már a szíved,
s a tenyered kicsi, hogy megmerítsed.

(Baka István)

Magonc

Ne rettegj az idővel harcba szállni,
csak akkor nőhetsz magasabbra, s órjás
nőttödben lényeged határai
terjednek az idők végezetéig.

Ha a napok futása téged elhágy,
ha – gyökeres fa – kifordulsz a földből –
csak a saját korodnak halsz meg akkor,
mert lényeged más életekbe nő át.

Minden teremtés benned éled újjá,
virágot bont tebenned a jövő,
mi volt, mi lesz – te visszatükrözöd,
képmás, tükör s vezércsillag leszel.

(Baka István)

Délután, csónakon

A partig táruló fényes tükör
csilláma csak a házaknál törik meg:
mély lelkét az örvény nem tárja föl –,
panasza hallik zümmögőn a víznek.

Az égből kékellő visszfény esik.
És lenn, sötét csobbanások gyürűznek:
Fekete-zöld csillám felel nekik.

Hangot, fényt – az áramok tova visznek…
Csak én tudom, mily kedvesek a szívnek!

(Lothár László)

A néma tenger

Mély hóban gázolok: A tengert látni vágytam,
s hogy örök moraját ma élni halljam újra.
Ám túl az alkonyon, s havon túl – hol a tenger…?
Bánatomat hozom, hogy itt békén csituljon,
én, ki lélegzeted meghallottam nem egyszer,
ó tenger! s lám, ma itt, hogy eljöttem –, ma hallgatsz!
A hullám hangja itt puhán a hóba fullad:
hó, csak hó mindenütt, szemem bármerre téved,
s fagyos-fehér a part… Tenger! Ez hát a kékség?
Szép, azúr szemedet ma hópelyhek borítják,
s a tél jeges-hideg álarca rejti arcod.
Te örök lázadó – mily higgadt, mily nyugodt vagy!
A meleg tengerek – nővéreid – tudom jól,
nem békülnek soha: örökkön hánykolódnak…
Fehérlő életem – de csöndes vagy! De hallgatsz!
Hát kihez szólhatok? – S ki szólna végre hozzám?

(Lothár László)