A kötet címe erősen félrevezető. Amikor megvettem az antikváriumban, azt gondoltam, a két eposzt tartalmazza, hát a frászkarikát. De azért érdemes volt megvenni, főleg olyan csekély összegért, amennyibe került (szabadulni akart tőle a boltos bácsi).

Ez a kötet a két ókori indiai eposz „legszebb epizódjait” tartalmazza, ez alatt pedig azt kell érteni, hogy mindkét eposz fő cselekményszála a legteljesebb mértékben hiányzik belőle, ellenben a mellékszálak (mítoszok, tanmesék, útközben mondott mesék, az éppen legyőzendő ellenség vagy aktuális szövetséges előélete, az eposzokat lezáró események utáni események, vagy egyszerűen csak az eposzba illesztett önálló történetek) annál inkább ott vannak. A Rámájanából az összes belekerült, a Mahábháratából egy elég céltudatos válogatás. Elég munka volt kinyomozni, mit hova tettek.

Ha tehát valaki a két eposz főcselekményére kíváncsi, azt ne itt keresse; egyébként azok is megjelentek, önálló kötetben. A Mahábháratáét olvastam, itt írtam róla. Nem árt egyébként nagy vonalakban ismerni a cselekményüket ahhoz, hogy a mellékszálakat érteni lehessen. Az én özönvíz előtti Indiai regék és mondák-emlékeim pont elégnek bizonyultak, de egy rövid összefoglaló a kötet utószavában is van mindkét eposzról, úgyhogy nem hagyják az olvasót egészen magára.

Általános benyomásom: aki szereti a távol-keleti meséket (pl. tetszett neki az Ezeregyéjszaka, amelyről egyébként itt írtam), az ezt a kötetet is szeretni fogja. Mivel a versforma szabadabb, a magyar élőbeszéd ritmusához közelebb álló, mint a görög vagy a latin, egyáltalán nem nehéz olvasni. A ritmusát könnyen felveszi az ember, aztán mikor elkezd tizenhat szótagos slókákban álmodni, akkor egy kicsit hagyja abba az olvasást. 

A fenti képen a Méru-hegy látható, jelentősége alább:

Van egy fényes, hatalmas hegy, a Méru villogó hegye,
arany-zuhatag árad, rőt nap robban mindig ormain;
éktelen bérce, mint ékszer ég és tündöklik: istenek
lakják és szellemek, bűnös e csúcs felé hiába tör;
az eget karcoló szirtek meredélyén csodálatos
ezerjófű ragyog, rajta rémes kígyók ijesztenek;
szívzsongító madárdaltól visszhangzik fenn patak, csalit,
de ember addig eljutni gondolatban se tud talán.
E végtelen magasságba vesző, gyémántokkal teli,
tündökletes hegy ormára gyűltek a fényes istenek.

Van itt bőven kaland, szerelem, átváltozások, sok-sok bölcs tanulság, még humor is. A szereplők mesealakok, jók vagy gonoszak – csak éppen nem feltétlenül a mi fogalmaink szerint.

Vissza-visszatérő elem az aszkézist akár a mértéktelenségig fokozó ember (vagy akár démon), aki olyan energiákat szabadít fel önmegtagadásával, hogy már az istenek is megijednek tőle, és inkább teljesítik a legfőbb kívánságát, csak hagyja abba.

A bölcs pedig vezeklése hatalmával megalkotott
egy Mámor nevü nagytestű, nagyerős, szörnyü dánavát.
S nem volt isten, sem oly szörny, ki rá bírt volna tekinteni,
oly förtelmes alak lett ez, tátott szájú, hegyes fogú;
alsó állát a föld színén lenn húzta, másik égig ért,
négy agyara pedig száz-száz messzi mérföldre fölmeredt;
több foga a szájában tíz mérföld volt külön-külön,
tömörek, mint a várbástyák, élesek, mint hegyes karó;
két karja tízezer mérföld s mint sziklabérc emelkedett,
két szeme mint a Hold és Nap, torkán ömölt a vész tüze,
míg nyelve szája szélét, mint villám nyaldosta szüntelen.
S mintha felfalni készülne torkával a világokat,
úgy rontott ez a rémes szörny Indrára, hogy lenyelje majd,
borzalmas bömbölésével a földet süketítve meg.

Az ilyenek általában legyőzhetetlenséget, sebezhetetlenséget, világuralmat kívánnak maguknak, meg is kapják, aztán van dolga az ügyeletes kultúrhérosznak, míg helyreállítja a világ rendjét. Ilyenkor az a furcsa, hogy az istenek kegyét a gonosz nyeri el, vissza is él vele, de utána maguk az istenek kérik a hőst, hogy rakjon rendet helyettük. Az indiai mitológia istenségei általában nem mindenhatók, az emberekkel szemben csak annyi előnyük van, hogy halhatatlanok. Persze Brahmá meg Visnu kivétel.

A másik vissza-visszatérő elem természetesen a lélekvándorlás. A szereplők úgy sétafikálnak át egyik testből a másikba, mintha csak az ajtón mennének ki.* Legfeljebb arra nézve kellemetlen a dolog, aki valami vétkéért a szellemvilágból bukik le az anyagba. De ha meghal, ő is visszakerül a helyére. Úgy általában ezekben a történetekben mindennek megvan a maga helye, és azt csak ideiglenesen hagyja el. A világ rendben van – ezt sugallják a mesék –, és ha még sincs rendben, akkor jön a hős, és elintézi. 

Kering örökké e szilárd-erős kerék;
kétszer tizenkét ízület van tengelyén;
háromszázhatvan tag erősen egybeforr;
megállás nélkül löki-hajtja hat fiú.

Két ifju nő űl e szövőszék oldalán,
s fehér fonállal feketét cserélve fel,
vég nélkül omló szövetébe egyre sző
ezernyi mintát, születést és pusztulást.

Aztán ha a mai európai olvasónak nem mindig van kedvére a bizonyos ókori indiai „rendben levő világ”, esetleg lázong egy kicsit a társadalmi berendezkedés ellen a mai európai tudata, hát akkor így járt. Attól még olvasni jó.

A kötet elején teremtésmítoszok is szerepelnek, tehát ha valakit kifejezetten az indiai mitológia érdekel, azt ezt a kiadást keresse.

És ím, a százados nagy fák gyantája és a gyógyfüvek
nedve, csorogni kezdvén, a Világtenger vizébe folyt.
E nedv olvadt aranytól forrt és örök életet kinált,
hogy legyenek levétől a mennylakók halhatatlanok.
Közben a belehömpölygő nemes nedv a Világ Vizét
átváltoztatta tejjé, a tejből pedig kivált a vaj.

Közben is akadnak elszórt mítoszok, illetve egyes történetek szerintem csak azért kerültek bele, mert utazó főszereplőjük túlvilági tájakon is császkál, aztán jól elmesélik, hogy néz ki a hindu pokol és menny, vagy akár a tenger alatti városok. (Az nagyon jó! Lentebb idéztem.) Tolkien olvasóinak időnként támadhat bizonyos déjà vu-érzetük, akik pedig arra kíváncsiak, honnan szedte Pratchett a világot tartó elefántjait, forduljon erre. Sajnos a hindu teológia és egyéb hitéleti vonatkozások kimaradtak a válogatásból – egyrészt terjedelmi okok miatt, másrészt ez a kötet hangsúlyosan nem akar vallással foglalkozni. A magyar fordítás történelmi idejét tekintve érthető a dolog, de attól még szomorú. Minden más tekintetben annyira magas színvonalú munka ez, jólesett volna, ha a hindu vallás lelki oldalát is ennek a csapatnak a fordításában ismerhettem volna meg.

E várost, mely a kígyó-hon köldökéből emelkedik,
Pátála néven ismerjük, lakói szörnyü dánavák:
benne örök pokoltűz ég, melyet táplál a tengerár…
Itt rejtik a megízlelt szent szómát a győztes istenek,
növéséhez-fogyásához innen merít erőt a Hold.
És innen szív fel Indrának elefántja hideg vizet,
melyet szétoszt a felhők közt: ebből teremt esőt ura.
Teméntelen cet és számos vízi szörny is tanyázik itt,
laknak lenn a habok mélyén, italuk sűrü holdsugár.
De alvilági rémséget szintén tenyészt e tengerár,
kiket megöl a fény nappal, ám föltámaszt az éjszaka.
Mert ha felébred a fényfátylas, lágy hold édesen, puhán
ujja végigsimít rajtuk, a holt életre kel megint.
A gonoszságnak örvendő rút lények börtönodva ez,
kiket Indra hatalmával megtört s ily sorsra juttatott.
Vagy nézd ezt a tojást, villog, saját fensége tündököl,
nem repedt fel, sosem moccant, mióta a világ világ.
Ki szülte vagy teremtette? Ésszel fölérni nem tudom,
atyjáról senki nem hallott, anyját senki nem ismeri.
Ebből robban ki, támad fel ama Nagy Tűz a végnapon,
mely mozgót-mozdulatlant – a Három Világot elnyeli.

Kedvencek:

Ahogy az istenek megköpülik a világtengert, és kiválik belőle a halhatatlanság itala (ezt illusztrálja a fenti kép), vagy a Garuda madár története, az nagyon tetszett. Továbbá a Damajantí története a Mahábháratából, ez a szinte önálló kiseposszá növő kalandregény, amelynek főhősnője először is okosan kimódolja, hogy ahhoz mehessen hozzá, akibe szerelmes, de közben a többi kérőjét (isteneket!) se sértse meg, aztán amikor egy gonosz démon „jóvoltából” elveszti a férjét, egy szál ingben végigkeresi érte a dzsungelt – aki meg akarja erőszakolni, azt lazán halálra átkozza –, közben karavánnal jár, királynál szolgál, majdnem eltapossák az elefántok, de mindenkit kicselez, törhetetlenül erényes marad, és végül boldogan a férje nyakába borulhat. Nagyon szerettem még a Rámájanából Hanumán majmot, a Szél fiát, aki hasonló mód felforgatja kissé az istenek világát, mint Hermész a görög mitológiában. Az ő történetében volt a legtöbb humor, sajnos eléggé rövidke.

Kedvére változik, jár-kel, gátat nem ismer, és ragyog,
fényben tündöklik, ő, minden ugrándozó dicső ura.

A nevek megjegyzésével nem érdemes sokat kínlódni, alig van köztük ismétlődő, esetleg annyit jó tudni, hogy akinek a neve á-ra vagy í-re végződik, az lány szokott lenni. Az egyetlen kivétel Brahmá. Gyakorlatilag bárhol kinyitható, elkezdhető, letehető, újra felvehető kötet, a nagyon kíváncsiaknak gondos jegyzetanyaggal ellátva. Vekerdi József válogatta és szerkesztette, ő készítette a nyersfordítást, abból dolgozott a többi fordító közül három, ketten pedig (Jánosy István és Kerényi Grácia) az eredetiből.

Érdemes még megemlíteni, hogy a könyv limitált szériában készült, összesen 7200 példányban, ebből 1200 számozott és bőrkötéses, na, az enyém nem olyan (azokat éppen tizenkétszer annyiért vesztegetik manapság, mint amennyibe az enyém került), de így is nagyon, nagyon igényes kiadvány. A papírja jó sima, de nem vág, viszont még lapozni is jólesik (bibliapapír), a nyomtatás apró gyöngybetűs, éppen akkora szedéstükörrel (így kell mondani?), amennyit a szemnek egyszerre jólesik befogadni. A szaga is jó. Megj.: az enyémnek reccsenve váltak ám szét időnként a lapjai, ahogy lapoztam… ezt konkrétan nem sokat forgatták ’64 óta… Pedig: 

Nagy tusán dőltek egymásnak, sulykolta egy a másikát;
nem fáradott, nem ingott meg a szellem és a ráksasza.
Tüzes nyilat bocsátott bősz öccsére a Kincs Ura.
Tengervíz-adta fegyverrel védte ki azt a Tízfejű.
Majd ráksasza-Varázslathoz folyamodott a ráksasza:
százezer alakot váltott, hogy eleméssze ellenét.
Tigris, vadkan, fa, felhő, hegy, óceán, éji szörnyeteg,
ártó szellem alakjában mutatkozott a Tízfejű.
Busa-nagy buzogányt rántott elő, s lóbálta szörnyü mód,
és rásújtott a Kincsőrző fejére iszonyú csapást.
Megrendült ez a sújtástól, teste vérrel virágozott,
s a földön elterült, mint a nyesett törzsű asóka-fa.

* Egyik legkedvesebb magyar népmesemotívumom innen való: a folyamatosan feltámadó mesehős. Akit mindig megnyuvasztanak, de valahogy mindig visszajön. Vízbe fojtják, hallá válik, megeszik a halat, fa nő ki a kidobott pikkelyből, kivágják a fát, kimászik a fából faragott eszközből stb. Ezt kisgyerekkorom óta nagyon szeretem.

Ezt 2015. június 5-én írtam.

Képek forrásai: Wikipédia egyszer, kétszer, Britannica.com, Thespiritualindian, Metmuseum.

Pontszám: 10/10