Nagyon szeretem a népmeséket és a középkori történeteket, nagyon szeretem Walest (jó volna egyszer eljutni végre oda), és nagyon akartam szeretni a Mabinogiont, ezt a középkori walesi mese- és mondagyűjteményt. Valamiért mégsem tetszett úgy, ahogy tetszenie kellett volna.

Azt nem mondhatnám, hogy túlságosan idegen lett volna a benne ábrázolt világ. Arthur király udvartartásának meséivel etetnek, mióta megvagyok. Igaz, ebben nem volt se Lancelot, se Excalibur, és Merlint is csak nyomokban tartalmazott, de Yvain (Owain), az oroszlános lovag vagy Parsifal (Peredur) meséjére is jól emlékeztem Halász Katalin előadásairól (nyugtassa Isten, én nem feledem, annyira jól tudott előadni a középkori francia regényekről, úgy hallgattuk, mint a gyerekek a mesét). A többi mesében is találtam nemzetközi mesemotívumokat.

Máshol éppen az kápráztatott el, ami az eddigi ismereteimtől eltért, pl. a lovak leírása – és azt is hamar megtanultam elfogadni, hogy a női szépség fokmérője a háromszor levedlett sólyoméra hasonlító szem és a seprűzanót virágára hasonlító haj.

(Azt nem mondom, hogy nem röhögtem rajtuk hangosan, főleg ami a sólyomszemet illeti.)

Valahol Parsifal-Peredur történeténél jutott először eszembe, hogy talán ugyanaz lehet a gond, ami a XX. század elejének kalandregényeivel, ha Rejtő regényei után olvassa őket az ember. Előttük még élvezhetőek az egymásra lapátolt sablonok, de utánuk az ember már várja a poént, és szinte fáj, hogy a poén nem jön, hogy komolyan kell venni azt, amit a Rejtő-regények kinevetnek.

A Mabinogiont se felnőttként, és különösen nem a Don Quijote után kellett volna olvasni.

Mert hát ebben benne volt az összes sablon, amelyekből később a lovagregények táplálkoztak, amelyeket Cervantes sorban kinyírt a Búsképű Lovag kalandjaiban. Amikor megjelentek a törpék, aranysisakok, azonnal ható gyógykenőcsök meg a kilenc napig nem alvó lovagok, törékeny és béketűrő virágszál-hölgyeikkel – hát bocs, de rögtön másra asszociáltam, mint kellett volna.

Pedig különben kiváló ez a gyűjtemény, megőrzésre érdemes. Először is a temérdek munkáért, amelyet belefektettek. Angolból fordították, de állandóan összevetették a walesi eredetivel is. Ráadásul ez nemcsak mesegyűjtemény, hanem meseértelmező szakirodalom is. A végén rendkívül pontos és lelkiismeretes jegyzetanyagot tartalmaz, a korabeli walesi helynevekről, történelemről, törvényekről, szokásokról; a walesi földrajzról, nyelvről, lásd szójátékok és beszélő nevek; és állandóan kapcsolatokat talál a különféle mesék között, valamint figyelmeztet a nemzetközi mesemotívumokra is. Folyton hátra kell lapozni, ez még nehézkesebbé teszi az olvasást, de megéri. Némelyik jegyzetet el is tettem az agyam valamelyik megjelölt fiókjába, még elő fogom venni párszor.

A későbbi korok nyugat-európai kultúrájának sok-sok gyökere a kelta mesekincsbe nyúlik vissza. Egészen odáig, hogy Winnetou meg Old Shatterhand. Azokról is megkérdeztem egyszer (már felnőttként) a húgomat (aki velem együtt olvasta szó szerint salátává a Karl May-összest), hogy szerinte mi a bánatot csinálnak azok egész évben. Mire azt felelte, hogy körbe-körbe lovagolnak, és aki az útjukba kerül, azt megmentik. Na, kb. ennyi dolguk van a Mabinogion lovagjainak is. Csak nem Henry-karabély meg Ezüstpuska van náluk, hanem a világ legjobb kardja meg lándzsája, esetleg pajzsa, és bükkfából van a nyereg a lovukon.

És minden, amit művelnek, jelképes, csak én az összes jelképnek még a felét se tudom értelmezni, jegyzetanyaggal együtt se, de ez, mondjuk, sose szokott zavarni. A walesi nevek ellenben nagyon zavartak, és sehogy nem tudtam megszokni azt az erdőnyi g-t, dd-t, w-t, ll-t, y-t, amelyek között magánhangzó legfeljebb mutatóba fordul elő. Az egyik kedvencem a „Garselyd Wyddel” név. Víz le nem mossa róla, hogy ez a „perselyed vidd el” magyar kifejezésből származik. Erről tanulmányt fogok írni egyszer. A másik kedvencem a „gwyddbwyll” játék (ötször kellett belenézni a könyvbe, míg ezt az egy szót kigépeltem).

A sok-sok ismétlődő, formulaszerű cselekmény- és leíráselem miatt (is) nehéz olvasmány ez, pedig a maga korában éppen ettől volt könnyű – ettől lehetett jól megjegyezni, szóbeli előadás céljaira. Lehet, hogy ez is visszatartott attól, hogy jobban szeressem. Meglepő viszont, de a legnehezebben olvasható részeken – a borzalmas, többoldalas névlistákon – szórakoztam a legjobban. Némelyik néven sírva röhögtem, és szerintem a kódexmásoló is így lehetett vele, mert olyan nevek szerepeltek a listában („Csömör fia Elég”), amelyeket kizárt dolog, hogy a maga korában is komolyan vettek volna. Hiszen egyébként nem idegen ezektől a meséktől a paródia sem. Önmagukat is tudják parodizálni, csak sajnos elég ritkán.

De nagyon tetszettek az átváltoztatós mesék (főleg az egeres), a színszimbolikát alkalmazó mesék, a mesebeli állatok (kivéve a disznót) és varázslatos kastélyok. És tetszett, amikor a lovagok leültek dolgozni (!). Naná, hogy akkor mindjárt a legjobb minőségű holmit készítették mindenből, és mindig mindjárt meg akarták ölni őket, de akkor is, legalább dolgozni láttam őket.

A hármas szám állandó jelenlétét pedig igazán meg lehetett szokni. Itt még hármabb volt mindenből, mint a magyar népmesékben. Három Legszerencsésebb Rejtekhely. Három Ember, akinek Bánatában Megszakadt a Szíve. Három Szerencsétlen Ütés. Három Követelés Nélküli Vezér. Három Arany Varga. Három Szerencsétlen Felfedés.

Azért a Három Nagyhatalmú Disznópásztor már majdnem kicsapta a biztosítékot. De végem csak Britannia Szigetének Három Legfőbb Ökrénél lett. :D Ott viszont nagyon. 

Ezt 2015. május 15-én írtam. 

Pontszám: 10/7