Újraolvasás vége.

Üdvözlet mindazoknak, akik vallják, hogy a romantika kora még nem ért véget. Amikor ilyeneket olvasok, nekem is hasonló érzésem van.* Mert hogy ez a Puskin pont úgy trollkodik, ahogy a posztmodernek szoktak, az biztos. Illetve a posztmodernek úgy, mint Puskin. A magukat posztmodernnek nevezők. Akik romantikusok.

Mert ez az ember így kétszáz oldalban műfaji jellemzőket dekonstruál, meglevő embereszményeket pofoz, újat rak össze, rémálmot ír az orosz népmesék stílusában, eposzi jellemzőket parodizál, társadalmat kritizál, intertextualizál (a kor összes bestsellerét idézi, a szereplőikből maszkokat csinál a saját szereplői számára), beledumál a saját szövegébe, személyesen is szerepelni akar benne, majd felhívja a figyelmet a rímekre, és direkt ellentmondásokat hagy a cselekményben, hogy a végén aztán ott hagyjon mindenkit lógva, az olvasóval együtt.

Közben pedig még szép is. Nagyon. Az a fajta szöveg, amelyiktől az ember már megint intenzíven oroszul szeretne tanulni. De most még nem. Ellenállok, és megcsinálom a nyelvvizsgát abból, amit éppen tanulok. Majd utána jöhet más.

Őszintén szólva egyáltalán nem emlékszem, mit kezdtem én ezzel a szöveggel tizenhat évesen. Szerintem nagyon semmit. Ami most tetszik benne, arról akkoriban azt se tudtam, hogy a világon van. Amit érzékeltem benne – azt kesernyés iróniát –, az meg sehogy se tetszett. A nyomorultak volt a nekem való tizenhat évesen, nem a kesernyés irónia meg a kiábrándulás meg a fölösleges ember. Ja, a két levelet megtanultam belőle szorgalmi feladatként, szépnek találtam őket, meg az ötöst is, amit értük kaptam.

Az az irónia. Amellyel jól kicsúfolja az elbeszélő Anyegint is, Lenszkijt is, saját magát is. A Byronon felnőtt Anyegin, aki úgy dönt, hogy őneki is spleen kell, és tizennyolc éves korára mindent és mindenkit un. (Sajnos jóval kevesebb alappal, mint Byron, akinek nemcsak spleenje volt, hanem tehetsége és esze is, ellentétben Anyeginnel.) A német romantikusokon felnőtt Lenszkij, a wertheri megjelenésével, aki halálosan szerelmes a világ legunalmasabb hősnőjébe, és minden lehető vagy lehetetlen helyzetben melankolikus verseket ír.**

Ezt én teljes regényolvasó kamaszkoromban nem bírtam felfogni. Hogy a klasszikus regények hősei időnként leülnek egy rom szélére, és elkezdenek az emberiség hanyatlásán merengeni. Komolyan röstelltem magam, hogy nekem soha a büdös életben egyszer eszembe nem jutott rom szélén ülve merengeni az emberiség hanyatlásán. Igaz, hogy drága tériszonyos apukám véletlenül se engedett volna rom szélére ülni, de ha engedett volna, akkor is a lepkét néztem volna meg a bogarat. Esetleg azon merengtem volna, hogy hogy lehetne azt a puska alakú botot felhozni a gödörből úgy, hogy ne törjem össze magamat. Hjaj, sose lesz belőlem regényhősnő.

Ahhoz felnőtt olvasóvá kellett válnom, hogy rájöjjek: Puskin ezt a hozzáállást finoman, de könyörtelenül kigúnyolja. Még egy ilyen trollt… Anyegin nem egy spleenes, életunt dandy, Lenszkij nem egy hősszerelmes romantikus költő. Ez két szerepjátszó kamasz, éppen olyan, amilyen én lettem volna, ha a lelkifurdalás rávesz, hogy én is merengeni kezdjek az emberiség hanyatlásán. (Meg amilyen voltam is, csak én más szerepeket játszottam.) Méghozzá sajnos a sértődékeny fajtából.***

Meg tudom érteni, hogy ebben a közegben egyedül Tatjánát lehet rokonszenvesként ábrázolni. Ő aztán igazán formabontó, főleg abban a korszakban. Tudja, hogy mit akar, és tudja, hogy akarja megszerezni – az egy dolog, hogy attól nem kaphatja meg, akitől akarja. Mert nem Anyeginbe szerelmes, hanem a szerelembe, és Anyegint azonosítja azokkal a hősökkel, akiket regényekből ismer. Tapasztalatlanságában ugyanúgy szerepeket keres magának, mint a többi szereplő, és nem azt találja, ami megfelelne neki, de abban, amit megtalál, kivívja mások tiszteletét. Magányos, gerinces, következetes.****

Na, hát tényleg jó ez a korai orosz posztmodern… pardon, romantika… pardon, most is romantika van, valamelyik ága vígan fönn tudott maradni, elég sötét korszakok következtek a XIX. századra, a romantika alapszíne meg, ugye, a fekete… szóval jó ez a Puskin, bárhogy nevezzük is, csak nem biztos, hogy mindig van hangulata nevetni az embernek saját magán.

* Sajnos biztos információt legfeljebb időgép birtokában szerezhetnék, ha beállítanám úgy, hogy ötszáz év múlva landoljon, és sikerülne kommunikálnom az akkori irodalomtudósokkal. Már feltételezve, hogy addigra nem irtja ki magát az egész emberiség.
** SPOILER Azért az nem szép dolog az elbeszélőtől, hogy Olgát mélyen elítéli a „hűtlenségéért”, amely kizárólag felszínességet jelenthet. Utálom az ilyet, ha valaki csak attól elégedett, ha a másikat hatvan évig szenvedni látja, viszont megsértődik, ha a másik nem szenved.
*** SPOILER Amelyik nem próbálja megbeszélni a másikkal a sértést, hanem mindjárt fegyverhez nyúl. Mivelhogy van körülöttük olyan, hogy társadalom, és a társadalomnak úgy általában még kevesebb esze van, mint ennek a két elfuserált barátnak. Ez a társadalom pedig elvárja, hogy szabályok szerint éljenek. Akit megsértenek, lőjön. Azaz hoppá. A szabályok éppen hogy nem érvényesek ebben az esetben. Ennek az összecsapásnak meg se szabadna történnie, nemcsak a józan ész, hanem a párbajkódex szerint sem. Orvos nincs, az egyik fél elkésik, a lövés vaktában történik… hm, súlyos? Hát, így járt.
**** SPOILER És valószínűleg a legokosabb a szereplők között. Magától rájön, mi az, amiben tévedett Anyeginnel kapcsolatban, sőt arra is, mi az, amiben évekkel később Anyegin téved. Még jobban is látja a helyzetet, mint Anyegin. Elég baj is az neki. 

Ezt 2019. február 19-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Érdekes, színes kis néprajzi-népnevelő munka, kár volt cselekményt kanyarítani köré…
Olvastam én már Němcovától, a csehek szeretett klasszikusától, a Nagyanyót kötelező olvasmánynak adták fel egyetemista koromban, és cseppet se bántam.* Ez ahhoz képest sajnos leginkább ujjgyakorlatnak nevezhető, avagy „próbáljuk ki, mennyi népszokás, mennyi tipikus életkép és/vagy épületes elmélkedés fér el egy szerelmi történet hézagaiban”…

Különben igen tiszteletre méltó vállalkozás, ezért nem kap nyolc pontnál kevesebbet. Világosan látszik a cél, amelyet Němcová kitűzött maga elé, mikor hozzáfogott a műhöz: nevelni, nevelni, nevelni!!! Nyugodtan odaírhatta volna a fejezetek elejére a jelszavakat: Az egyszerű nép gyermekei a legszebb tehetségek birtokában vannak, ne hagyjuk elpazarlódni ezt a tehetséget! Szerezzünk az irodalomban polgárjogot a cseh (és szlovák) népi kultúrának! A művelődés és az igaz szerelem megjavítja a durva lelket is! A becsületes munka távol tartja a bűnt, és tízszeres hasznot hoz! Főleg, ha a földesúr rendes ember, tehát legyen a földesúr rendes ember, művelt, tiszteletre méltó, népét szerető, jó példával elöl járó! Meg ne feledkezzünk közben a hitről és az Úristenről sem!

Szabadságot, egyenlőséget, de mindenekelőtt testvériséget nekünk, és megoldódik a világ összes baja!!!

Nem tudom nem tisztelni ezt a felfogást, és nagyon örülök annak, hogy éppen ebből sikerült klasszikus regényt írni Němcovának. Csak hát mit csináljak, ha egész végig ott sündörgött a regényt átható gondolatmenet körül a kétely, és mindenfelől szurkálta szegényt? Mit csináljak, ha egyszer azt szeretném, ha ez ilyen egyszerű lenne, de tudom, hogy nem az? És nem tudok kételkedés nélküli teljes lelkesedéssel fogadni egy olyan könyvet, amely minden sorával ezt próbálja szuggerálni nekem? És amely mindezt ráadásul még helyenként elég gyermeteg stílusban is teszi? Ne haragudjon a világ, de ezt a könyvet nehéz komolyan venni, még akkor is, ha tényleg rokonszenvesen szól, úgy, hogy egyszer se gázol a lelkembe.**

…meg ha legalább a cselekménye ne lenne olyan valószínűtlen, és mégis kiszámítható…
Nagyon szerelmes. Nagyon. Kettő darab szerelmespár, némi reménytelen rajongókkal a háttérben – olyan egyszerű, hogy Němcová is rájött, hogy ez nem lesz elég, és rakott bele még egy rosszakarót is, aki tényleg elég tenyérbemászó stílusban próbál machinálni (na, azok a részek jól sikerültek, szívesen képen vertem volna az öreget), hogy legyen benne valami izgalom. Csak hát ennyi izgalom kevés a piszok olvasónak, fene az elkényeztetett fajtáját… Főleg úgy, hogy kb. nyolcvan hasonló történetmintát látott már… Na de arról meg honnan tudott volna a XIX. század közepén ez a nő, aki kézzel-lábbal igyekezett jól szolgálni a cseh nemzeti újjáéledés mozgalmát? Ezért csak nem vonhatok le pontot?!
Csak a kisördög mondogathatja bennem, hogy aki ugyanannak a mozgalomnak a nevében a Nagyanyót jól meg tudta írni, az ezt a könyvet miért nem? Pedig egyazon évben jelentek meg.

De ne szidjam annyit. Népnevelőnek van szánva a könyv, népnevelőként működőképes a könyv. Magyar olvasóként ráadásul plusz tanulsággal is jár, amikor az ember párhuzamokat von a saját hazájának korabeli népszokásai meg az akkori cseh népi kultúra között. Az tényleg érdekes. És izgalmas dolog (szó szerint) a másik oldalról látni a „tót atyafiakat” is, látni mindazt, amit Mikszáth megmutatott, legfeljebb most kicsit másképpen, és ismerősökre találni közöttük. Végül pedig az sem utolsó szempont, hogy 1 db szereplőt csak sikerült összehozni Němcovának, aki még az ilyen magamfajta elkapatott olvasót is érdekelni tudja: Józát, a vak zenészfiút. Őt tényleg szerettem. Úgyhogy ha valamerre billenni kell annak a mérlegnek a könyv becsukása után, hát inkább a jó oldalra billen. Aki pedig kíváncsi mindarra a kulturális háttérre, amelyet fentebb emlegettem, annak jó szívvel ajánlom a regényt!

Ja, utóirat: A fordítótól ennél jóval többet vártam… Amennyi hasonló munka kötődik a nevéhez, igazán végezhetett volna normális munkát is. Abban az időben még nagyon sokat adtak a jó fordításra, igazán nem értem, ebbe hogy csúszhattak bele olyan komoly hibák.

* A címe senkit ne tévesszen meg, az a regény távolról sem gyermeteg! A Falu a Sumavában-t csak speciális igényű embereknek ajánlom, a Nagyanyót bárkinek. De tényleg.
** Azért egy német anyanyelvű rendes embert kibírtam volna még a történetben, hogy tökéletesen korrekt legyen, de végül is elviseltem a regényt nélküle. Minden egyéb tekintetben tényleg korrekt a szöveg.

Ezt 2016. április 9-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Nagyon jó válogatás, hiánypótló volt a maga idejében, és mostanra se vesztett a fényéből. A szerkesztő és a fordítók előtt kalapot le!

A cél nyilvánvalóan az volt, hogy bemutassák az angol nyelvű országok klasszikus és (akkor) modern szórakoztató irodalmát, minél sokszínűbben, minél többféle stílusban alkotó írók segítségével. A szövegek időrendi sorrendben kerültek a kötetbe, de érzékelhetően nemcsak ez volt a szempont, hanem a témákat és a feldolgozás módját is figyelték, így történhetett meg, hogy az indító novella (szerintem) az egyik legerősebb szöveg, ahogy az az ilyen kötetek indításához dukál, a záró novella pedig egy paródia, amely bemutatja a korábbi művekben megismert motívumokat, de visszamenőleg ki is neveti őket.*

Benne vannak a kötetben a klasszikus gótikus irodalom nagymesterei, nem hiányozhat sem Poe, sem Dickens (a lehető leggótikusabb szövegével), sem Stevenson, sem Stoker (bár e helyett a novella helyett igazán választhattak volna jobbat is).

Akadnak olyanok is (Hawthorne, Collins, Wells, Mark Twain), akikről nem a rémtörténet jutna rögtön az ember eszébe, de a választott novellák tagadhatatlanul illenek a kötetbe. Vannak itt azután modernek is sokan, olyanok is, akiket főleg a krimijeikről ismerünk (Sayers – miért nem olvastam még tőle semmit?!), és a XX. századi gótika sem hiányzik (du Maurier! a Madarak című filmet ihlető novella benne van a kötetben, és tényleg rosszul van tőle az ember, de nem azért, mintha rosszul lenne megírva, ó, nem!).

És persze van itt még sok olyan név, amelyet éppen csak fél füllel hallottam életemben, vagy még úgy se, és esetleg a múlt homályába vesző olvasmányélményeket tudok hozzájuk kötni, de az is lehet, hogy csak a nagyszüleim könyvespolcán láttam már a nevüket. Feltételezem, hogy a kötet megjelenése idejében is új nevek lehettek, legalábbis magyar nyelven nem nagyon találtam ezektől a „kismesterektől” (?) semmit.

Ami a hátborzongatást illeti, nem mindegyikkel fordult elő. Nincs túl magasan az ingerküszöböm, de valószínűleg magasabb, mint amilyen a megírás idejében szokásban volt. Azért előfordult, hogy négy oldal elolvasása után gyorsan kimentem zuhanyozni, és az ágyban fejeztem be a novellát, mert tartottam tőle, hogy ha a végére érek, már nem merek kimenni. 

De a legtöbbet inkább a hangulata miatt értékeltem, vagy amiatt, amit nem mond ki. Mert ezekben a régi szövegekben sokszor nem is a történet az érdekes és a zseniális – hanem a háttér ábrázolása. Nem a kísértet, nem a gótikus fordulat, hanem az eleven emberek, akik abban a korban éltek, és időnként (mai szemmel) hátborzongatóbb dolgokat műveltek egymással, mint a kísértetek meg egyéb ilyen rémek tudtak volna.

Tényleg látszik, hogy sokszínűségre törekedett a szerkesztő. Van itt romantikus rémnovella, kísérteties krimi (de milyen jó!), misztikus novella,** klasszikus kísértethistória, dekadens kísértethistória, kísértethistória megcsavart nézőponttal, mélylélektani esettanulmány (persze nem orvosi szakszavakkal megírva), még minden természetfölöttit nélkülöző (de anélkül is éppen elég durva) népi történet is. Azt különösen értékeltem, hogy könnyedebb hangú, akár humort sem nélkülöző novellák is belekerültek a gyűjteménybe. Nemcsak az utolsó, amely tiszta paródia, hanem közben is akadt olyan, amelyiken mosolyogni lehetett.

Találtam benne gyengébb, vagy talán csak éppen nem aktuális mondanivalójú írásokat, de összességében kiválónak tartom ezt a kötetet, amelynek cseppet sem ártott a megjelenése óta eltelt negyvenhét év. A gótikus történetek szerelmeseinek csak ajánlani tudom.

* Más kérdés, hogy nem valami magas színvonalon teszi. Mondjuk, annyira nem rossz. Ötletnek feltétlenül jó volt, hogy pont ez került oda.

** A „misztikus” itt nem a „kísérteties/fantasztikus elemekkel tarkított” kifejezés szinonimája akar lenni, annál kéretik sokkal komolyabban venni. A misztikus, az megkülönbözteti a testet a lélektől; az előbbit börtönnek, az utóbbit jóval hatalmasabbnak, isteni eredetűnek tekinti; és azon igyekszik, hogy már földi életében megközelítse az istenséget/világlelket/egységet stb. (ahogy ő éppen nevezi). Élet és halál között nem húz éles határvonalat, anyag és szellem között viszont igen, és egyértelműen az utóbbira koncentrál.

Ezt 2016. április 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Újraolvasás vége.
Nem magamtól fogtam hozzá, de azért nem ríttam olvasás közben a kétségbeeséstől. Kiskamaszként olvastam utoljára, persze magyarul,* és jelentem: aki azt állítja, hogy felnőttként is jólesik, annak igaza van.
Az a bizonyos vegytiszta kalandregény, avagy semmi más, csak kincses térkép, hajó, kalóz, sziget meg lövöldözés, sok izgalommal, elegendő humorral; a gonoszok sokan vannak, de buták és részegesek, a jók kevesen, de okosak és hősiesek (vagy amelyik nem okos, az legalább mesterlövész), no és nem utolsósorban egy belevaló kamaszgyerek a főszereplő. Utóirat: Említettem már, hogy a Fecskék és Fruskák hívta fel a figyelmemet az éppen polcon, illetve parlagon heverő könyvre?

Azazhogy: pardon! Nem minden gonosz buta és részeges. Itt van közöttük egy, kinek nevét nem árulom el, hátha él még ember kerek e világon, akinek spoiler lenne – szóval hát van ebben a regényben egy olyan szeretni való mocsok gazember, hogy akárhányszor szívesen olvasnám újra miatta a regényt. Mert hogy ez egymaga megfegyelmez tizenhét másikat, még minden idők legnagyobb kalózkapitánya is rettegett tőle, miközben udvarias, vidám, ravasz és tagadhatatlanul bátor, gerince akár van, akár nincs, de veszíteni, azt profin tud, bármely helyzetből kimászik, és még apapótlónak is jó, mikor éppen nem állítja bele valakibe a bicskáját. Piszkos Fred is szívesen rázna vele kezet. Még azon se csodálkoznék, ha a dédnagybácsikája lenne.
No, azért nemcsak őmiatta érdemes újra meg újra elolvasni a könyvet. Ez az őrült Jim gyerek se akármi, aki bármikor képes véghezvinni az első marhaságot, ami eszébe jut, és pont ennek köszönhetően állandóan mindenkit megment. Kalandvágyból nekimegy a tengernek, de majd elbőgi magát, amikor másik gyereket lát az anyukája mellett. Veszélyes ellenfél, mert nemcsak okos, hanem kiszámíthatatlan is, és pofátlan szerencséje van. Maga a megtestesült véletlen, lehetne mondani. A világirodalom nem bővelkedik éppen izgalmas és jó szereplőkben, úgyhogy meg köll őt becsülni érdeme szerint. És bizony igaza van Titty Walkernek: az ilyen hősnek sose szabadna hazatérni Angliába, kár őt kiszedni a kalandok közül. No meg hát szeretni lehet itt a doktort is, aki bemegy a kalózok közé, és úgy beveteti velük a kinint, hogy attól kódulnak. Rokonszenves könyv ez, úgy, ahogy van.

Körülbelül a feléig nem érdekelt, hogy angolul van vagy magyarul, maximum annyira, hogy elkezdtem tanulni az angol kalózkáromkodásokat.** Közben meglepetésszerűen rájöttem, hogy nagy részüket a Fecskék és Fruskák-sorozatból már ismerem (azt sokkal hamarabb kezdtem angolul olvasni, nem nehéz szöveg), csak nem azonosítottam őket A kincses sziget káromkodásaival.
A felétől kezdve viszont már nagyon örültem, hogy elolvastam angolul is. Feltétlenül érdemes, ugyanis a magyar fordítás, bármilyen jó munka legyen is, egyvalamit nem tud: nemeket adni a névmásoknak. Borzasztó érdekes dolog figyelemmel követni, hogy egy ennyire férfiközpontú regényben milyen szerepet játszanak az időnként gyakorlatilag önálló életre kelő és következetesen nőnemű névmásokkal jelölt – hajók! Röhögjetek ki, de komolyan tanulságos így olvasni a regényt, és annyit beszélnek hajókról, főleg a vége felé, hogy nem lehet nem észrevenni a névmásokat.

Végül még egyvalami marad: jó szívvel ajánlani az 1990-es filmváltozatot, Charlton Hestonnel és a tizenhat éves Christian Bale-lel a főszerepben. Akárhogy lehúzzák a kritikusok, szerintem ez a tökéletes páros, szívesen megnézném akárhányszor. Jó kis kikapcsolódás, csak a kalózszleng miatt muszáj a felirat. 

* Nagyon régi Delfin-kiadásban van meg itthon, és muzeális értéke van, több okból is. 1. Mert kettő nemzedék olvasta széjjel, és egyszer hullámosra is ázott, de még nem esett le a borítója. 2. Mert (ebből következően) édesapámé volt gyerekkorában, sőt: az egyik legelső könyve volt, és irtó büszke volt rá, hogy neki ez megvan. 3. Mert belefirkált ő is meg a nagybátyám is, lévén az egyikük Vasas-, a másikuk Ferencváros-drukker, úgyhogy a címlapon egymásra írták a két csapat jelét – de a szöveghez egyikük se nyúlt, azt szent dolognak tekintették. 4. Mert két éve „ex libris”-emmel végleg tulajdonomba vettem, közöltem az eredeti tulajdonossal, hogy sose többet nem kapja vissza, ő pedig elismerte tulajdonjogomat.
** De érteni még mindig nem értem őket. Meg tudja nekem magyarázni valaki, mitől olyan égedelem ronda dolog azt mondani, hogy „reszkessenek a tartógerendáim”??? Mert ezt jelenti a „shiver my timbers”. Vagy tévedek? A „shiver my soul”-t pedig végképp nem értem. (A fióka fedőnevű molytárs megmagyarázta: A „shiver” szónak a XIX. században még volt olyan jelentése, hogy "darabokra tör". A két káromkodás tehát azt jelenti, hogy törjön darabokra a hajó, illetve a lélek. Így már van értelme az átoknak.)

Ezt 2016. április 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A Tristram Shandy egyetlen szerethető egyik szereplője, „my uncle Toby” valahányszor valami jó nagy marhaságot hall, amelyről van ugyan véleménye, de szelíd és udvarias lélek létére nem szeretné elmondani, elkezdi fütyülni a „Lillabullero” dallamát.
Nem sokkal a Tristram Shandy befejezése után, alig néhány héten belül másodszor is felbukkant a dallam: a Treasure Island egyik matróza fütyüli, míg el nem veszik tőle a kedvét.

Túl azon, hogy MLinda molytárs kihívásához (http://moly.hu/kihivasok/rovid-az-ut-konyvtol-konyvig) kiváló kapcsot találtam a két könyv között, mint zenére is kíváncsi lettem erre a Lillabulleróra (vagy Lillibulleróra; de más írásmódjai is léteznek). Tényleg jó nóta, belebújik az ember fülébe:
https://www.youtube.com/watch?v=kjqR7OOPNmQ

Eredetileg indulónak készült, de már senki se tudja, ki a zeneszerző, és többféle szöveggel is énekelték, leginkább erősen szatirikus gúnydalként. Az angol polgárháború idejéig megy vissza a története, de igazi szerepet a „dicsőséges forradalom” idején és azt követően kapott. Ez a dal volt hivatva kifejezni a protestáns Anglia tiltakozását a katolikus Stuart-királyok uralma ellen. Annyira népszerű lett, hogy egy mondás szerint ez a dal énekelte ki II. Jakabot Angliából.
Máig sem felejtették el. Filmekben állandóan fel-felbukkan, regényekben emlegetik, és ez a BBC World Service szignálja is. :)
https://en.wikipedia.org/wiki/Lillibullero

Van ebben mindenféle humor, ami belefér. Olyan, mint egy világbajnok műkorcsolya-produkció. Megvannak a kötelező elemek (személycsere, ellentét a között, amit a szereplő mond, és ami történik, kulturált utalások a nemi életre és a bélműködésre, nem túl okos, sőt bolond szereplők stb.), és megvan benne az az egyediség is, amitől pont Örkénynek pont ez a darabja pont jó. 

Általában a regényváltozatot szoktam olvasni, de megfordult már a kezemben a drámaváltozat is. Furcsább, de szerintem viccesebb így, főleg, ha hozzáképzelem a színészeket (nem nehéz). Úgy bele is merültem ma párszor, hogy jószerivel azt is elfelejtettem, mi van körülöttem. Kb. úgy szórakoztam rajta, mint egy Rejtő-regényen. Igaz, elég fáradt is voltam hozzá… Na, annyira azért nem, mint szegény Tóték. Úgy tudok sajnálni mindenkit, aki nem alhatja ki magát. Vele érzek… Arról nem beszélve, hogy erről a darabról nem választható le a sikere és az évtizedes emléke. Hogy vannak mondatai, amelyek szállóigévé váltak, ott vannak a mindennapi életünkben („dobozoljunk!!!”), és már egy oldallal előtte várja az ember, mikor mondják ki, hogy vigyoroghasson.* :)

Nagyon szeretem ezt a fajta komolyan vehető bolondozást. Amely – unalomig ismételgetem már, tudom – nem elfed, hanem kimond. Nem elfeledteti a bajt, hanem tükröt tart neki. A szereplőit pedig nem kinevetem, hanem velük vagyok, és legfeljebb úgy nevetek, ahogy magamon nevetnék. Nagyon meg tudom becsülni az ilyen szövegeket, bárhol felismerem őket, és hálás közönségük vagyok. Valahogy lélegezni is könnyebb a jelenlétükben. 
És igen: ez tragikomédia, nem más. Sem nem szomorú, sem nem vidám, talán még csak nem is mind a kettő. Lehet úgy is röhögni, hogy az ember tudja, mekkora baj van. És persze allegória is, a diktatúráé. Nem is csak egy diktatúráé. Mert Tót éppen úgy diktátor, mint az őrnagy, csak hagyja aludni a többieket… és persze őt szeretik. De attól még a maga kis birodalmában uralkodik. Azért is állnak az „alattvalói” olyan könnyen más szolgálatába. Megszokták az engedelmeskedést… Ha nem így lenne, talán Tótnak segítenének. Talán. De persze a szeretet nagy úr, és ha valakit ezáltal zsarolnak meg – az pedig nagy aljasság.

* Mikor valamilyen rendezvényre készülünk – és valamelyik közös helyiségben cédulákat, jegyeket, vacsorajegyeket, egyebet készítenek – és felhozzák hozzá a margóvágót a félméteres pengéjével, ami alá négy kartonpapír is befér, és olyan a hangja, mint a filmeken a guillotine-nak – akkor aki magyar szakos csak keresztülmegy a helyiségen, mindnek fülig ér a szája vagy elszörnyed, vérmérséklet szerint. A többi meg vihog rajta. :)

Ezt 2016. április 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Nagyon szép kis történet, talán túlságosan is „kicsi”. Óriási betűk, nagy oldalak, sok illusztráció – mire az ember észreveszi magát, már vége is. A fülszöveg alapján azt gondoltam, lesz egy kerettörténet, abba pedig beleillesztve betétmesék, de tévedtem – a történetek, ha lazán is, de regényszerűen függenek össze.

Az alaptörténet nagyon ősi – egy földöntúli szépségű leány kezéért mindenféle próbákat állnak ki a férfiak –, a próbatételek meséje és a végkifejlet viszont váratlanul ért. Illetve nem is a végkifejlet, mert az sejthető, hanem a miértje. Az pedig, ahogyan a leány a kérőivel viselkedik… hát a maga finom-udvarias módján olyan lázadó, amilyen csak egy középkori japán lány lehet.

Mert hogy ez bizony középkori szöveg, a X. században jegyezték le a végső változatát, de egyes részei annál is régebbiek. Bűbájos, álmodó-szomorú távol-keleti történet, amelytől nem idegen a gúny, a paródia, de a legkomolyabban vett költészet sem. Sőt még űrutazóval is lehet benne találkozni!!! Nem voltak semmik ezek a középkori japánok.

Ezt 2016. március 28-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Zseniális fantasy, aprólékosan felépített alternatív világokkal, állandó utalásokkal az európai kultúrára is, irdatlan képzelőerővel és sajátosan kifordult humorral megírva, oly módon, hogy még angolul is pár nap alatt bekanalazható,* választékosságában és régiességében se támaszt az égvilágon semmi komoly nehézséget.** Olvasható konyhaasztalnál ülve, ágyon fekve, vonaton utazva, esetleg a vasútállomáson (állva) várakozva, sőt ha éppen sehol másutt nincs hely, az ajtófélfának támaszkodva is. Aztafészkes, nem is emlékeztem rá, hogy ez ilyen jó! Megyen a kedvencek közé.

Őszintén nem értem, hogy pontozhatják így le ezt a könyvet, ahogy a magyar fordítás százaléka mutatja. Oké, elég sok benne a leírás, de az összes mai fantasytől pont azt várják el, hogy kidolgozzák az általuk kitalált világot, itt meg négyféle világot is ki kell dolgozni, anélkül tényleg nem megy. És nagyon ügyesen csinálja, egy percig se unalmas: minden leírás éppen megfelelő mértékben keveri a fantasztikust a realisztikussal, az ismerőst az ismeretlennel, úgy, hogy még éppen elképzelhető legyen, de közben a sajátunktól gyökeresen különböző is. Tolkiennek se megy jobban. Sőt. Az ember lépten-nyomon eltátja a száját, hogy a fantasynek mint műfajnak a feltalálása előtt kétszáz évvel milyen tökéletesen követi Swift a fantasy (mint utóbb megtudtam, high fantasy) műfaji követelményeit.*** És kiválóan szórakozik. Mármint én. Pluszban visszajött az összes gyerekkori hajózóskalandregény-emlékem, A kincses szigettől a Fecskék és Fruskák-sorozatig.

Na, fordítsuk komolyra a szót. Nem mese ez, gyermek. Kőkemény szatíra a XVIII. század gyarmatosító országairól, szűkebben Angliáról, tágabban egész Európáról, a jelenkorig bezárólag. Azért is lett klasszikus, nemcsak a szórakoztató volta miatt. Sokszor és sokan leírták már róla, milyen kiválóan ért Swift a nézőpontok játékához. Nála mindent a viszonylagosság határoz meg: Lilliputban mindent felülről néz az elbeszélő, Brobdingnagban mindent alulról, és ez korántsem csak méretbeli következményekkel jár – a korszak társadalmának paródiáját is adja mindkét esetben. De itt még csak mérsékelten csúfolódik, a humora akár aranyosnak is nevezhető ahhoz képest, amit Laputának és az okos lovak országának jóval bonyolultabb utalásrendszere produkál. Különösen az utolsó rész annyira, de annyira keserű – hogy az már túlzás. Azt hiszem, a kulcsa is ebben kereshető. 

SPOILER Egyik tartományt se lehet komolyan venni – miért pont a Houyhnhm-országot kellene?! Minden tartomány leírása mélységes iróniával van tele – mindegyik esetében következetesen másképp kell érteni minden szót, mint amilyennek a szó szerinti jelentése tűnik – nem lehet, hogy a lovak között is ezt a stratégiát kéne alkalmazni? Attól, hogy minden második mondatában azt erősítgeti az elbeszélő, hogy ebben az országban minden az utolsó szóig igaz? Oké, szóval tényleg létezett Gulliver, és tényleg járt az okos lovak között, és tényleg megtanulta a nyelvüket, ja, igen.
MÉG KOMOLYABB SPOILER: Egy darabig persze, hogy komolyan vehető, nem is szabad figyelmen kívül hagyni a kritikáját, de mikor Gulliver már jehu-bőrből csinálja a cipőfelsőrészt meg a csónakborítást, gyerek-jehu bőréből a vitorlát, és felbukkan az az undorító portugál kapitány is, aki feneketlen gonoszságában még húsz fontot is átad útiköltségre – vissza nem térítendő módon! fuj!!! – az általa korábban sose látott Gullivernek, aki őneki se kutyája, se macskája, még csak nem is felekezetebeli, akkor az már szerintem több mint egyértelmű felszólítás az olvasó részére, hogy tegye csak fel ugyanazt a szemüveget, amellyel a többi három könyvet olvasta. Mert ez ugyanaz a Swift ám, aki ír hazafiként a Modest Proposalt írta, amely hűvös racionalitással levezeti az írországi éhínség radikális megoldását, mely szerint az írek – vigyázat, felnőtt tartalom! – egyék meg a saját gyerekeiket. SPOILER VÉGE

A felvilágosodás, szűkebben véve a racionalizmus nagy klasszikusa a Gulliver, amely a józan ész nevében kéri számon az emberiségen az összes hülyeségét, a józan ész szabályait pedig az egyetemes természetből vezeti le. Ja, hogy mi az egyetemes természet, azt nem definiálja. Az óriások beleférnek, a hatvan évnél tovább tartó boldog házasságok nem. Ami egyébként a nőkkel kapcsolatos megjegyzéseit illeti, időnként elküldtem Gullivert a nőnemű szülőjének meglátogatására altesti tájékon, na de ha a fentebb spoilerként részletezett csónakkészítést túléltem, akkor erre már, gondoltam, nyugodtan legyinthetek. Különös tekintettel az iróniára meg az önellentmondásokra.
No de vissza a természethez! (Nem, Rousseau ilyet nem mondott, tényleg nem, viszont az már egy másik mese.) Szóval józan ész meg természet, amely egyértelműen sugallja az egyetlen lehetséges és egyedül igaz utat, amely a világ összes népének összes problémájára tökéletes megoldást ad(na) egyszer s mindenkorra (mármint ha a világ összes népe venné a fáradságot és rálépne). Józanságot! Racionalitást! Igazságot! Beszélő lovakat!!!
Na, itt kezdődik az iróniának az a bizonyos mélyrétege. Hiszen ebben a jegyben gyarmatosította Európa a világ többi részét… És hogy éppen a gyarmatosítást milyen csúnyán kicsúfolja Swift, az is igazából csak az utolsó könyvben esett le. 

SPOILER Ahol Gulliver pontosan úgy viselkedik, ahogyan a művelt európai a „vadember”-től elvárta: alázatos, kötelességtudó, bizonyos fokig nevelhető, bizonyos fokon túl saját alsóbbrendűségét maradéktalanul elismerő, utánzásban remek, de magasztos gazdáinak legfeljebb paródiája lehet. SPOILER VÉGE

Szóval milyen ez a felvilágosult polgár? Okos, de nem intelligens. (Aki azt hiszi, hogy ez a kettő kizárja egymást, az keressen fel, mutatok neki ötven olyat, mint Gulliver.) Kíváncsi, utazni és tanulni kész (ami a nyelveket illeti, valóságos zseni), nyitott elméjű, új nézőpontokat készséggel el tud fogadni – de nyitottságában odáig megy, hogy bizonyos idő elteltével bármilyen politikai rendszerért hajlandó rajongani, még a saját öntudata feladásának árán is, alkalmazkodóképessége pedig egyéniségétől fosztja meg – és végül: nagyon, nagyon, de nagyon magányos. Egy darabig legalább tudja, hová tartozik, ha máshová is veti a sorsa; de egy idő után bizony már azt sem. Otthonról messzire űzi a kalandvágy, távoli vidékekről hazavágyik, vele egyenrangú társakra sehol nem talál. Minden humorával együtt igen szomorú könyv a Gulliver.

De attól nem kevésbé szórakoztató. 

* Úgy, hogy közben az ember mos, tereget, diót tör és darál, nagyüzemi méretekben mosogat, családi életet él, valamint húsvéti misét néz a tévében.
** Konkrétan sétagalopp, mondhatnám szak- és stílszerűen, így a Tristram Shandy után.
*** Még arra is odafigyel, hogy a törpék és óriások országában tartsa magát az általa kezdetben megfogalmazott méretarányokhoz. Pontosan feltérképezi magának, hogy nézne ki egy templomtoronnyi méretű ember által készített babaszoba, és hogyan kellene kibélelni, a bútorokat lecsavarozni, hogy ha lóháton viszik, akkor se csúszkáljon el a szék, meg a lakójának se essen baja, ha kiesik a függőágyból. Mindenre gondol. De tényleg. Az első oldaltól az utolsóig.****
**** Na jó, azért bakizik időnként. A harmadik könyv elején például Gulliver alig tud hollandul, a végére meg olyan folyékonyan beszél, hogy el lehet adni született hollandnak. Nem, közben véletlenül se jár hollandok közelében. De az ilyeneket el lehet nézni neki.

Ezt 2016. március 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Kíváncsiságból fogtam hozzá ehhez a tenyérnyi kis novelláskötethez, amelyről úgy tudtam, klasszikus kínai gótikus történeteket tartalmaz. Hogy van-e olyan, hogy XVII. századi kínai gótika – hát mit tudtam én, úgy voltam vele, majd kiderül.

A természetfölötti elem minden kis szövegben jelen van – az összes írás határozottan fantasztikus. A szellemek jelenléte állandó, egy-két kivétellel minden írásra jellemző, és vér is folyik bőven. Ami viszont a rettegést illeti – az bizony elég sok esetben teljesen hiányzik. Nem mintha nem volna rá okuk a szereplőknek. Egyszerűen csak a novellák töredékében ijednek meg olyan szituációkban, amelyek egy európai vagy amerikai novellában bőven a legfélelmetesebb kategóriákba tartoznának. (Ld. szellemek által kicserélt emberi szív, démonszerető, sírból visszajáró szerelmes stb.) Nem egy esetben a szereplő még örül is annak, hogy ilyen rémségek látogatják. Meggazdagszik tőle, vagy akár gyereke (!) születik a szellemlényektől.

Aztán persze előfordul, hogy korai halált hal, de oda se neki. Majd elintézi valami rokon az újjászületését. Talán éppen ez lehet a magyarázat: ezekben a novellákban a halál semmilyen értelemben nem végleges. Hiszen az őket létre hívó kultúrában sem az. Főleg akkor, ha marad valaki a földön, aki szerette az illetőt – ami tényleg nem félelmetes, hanem nagyon is szép. 

Ezek után az a furcsa, hogy valódi horrornovellát is lehet a kötetben találni, mármint olyat, amelyben a főszereplőről rémületében csurog a hideg verejték, és az olvasó minden villanyt felkapcsol a vécére menet…
Találtam benne kalandmeséket (emberevő démonokkal persze), amelyek erősen emlékeztettek az Ezeregyéjszakára (a démonok meg a dzsinnekre) – valószínűleg közös gyökérre mennek vissza. Találtam benne anekdotákat, amelyeket olyan realisztikus stílusban mesél el Pu Szung-ling, hogy szinte megtörtént esetnek nézhetné őket az ember. És találtam benne jó sok olyan történetet, amelyek leginkább regényvázlatok lehetnének, szinte kiáltanak a bővebb kidolgozásért. Biztosan voltak követői a szerzőnek, nem létezik, hogy ilyen lehetőségeket ne használtak volna ki a kínai regényírók – én pedig szívesen olvasnék olyan regényeket, amelyeket ezekből a novellákból írtak. Ha valaki tud ilyet, szóljon.

A korabeli kínai társadalomra való utalásokat nem tudtam olyan ügyesen kifejteni a novellákból, mint a fordító, úgyhogy az utószón jól elcsodálkoztam. Szerintem ezek nélkül a megjegyzések nélkül is kiválóan érthetőek és élvezhetőek is a szövegek.

Ezt 2016. március 28-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Gyerekként többször is elolvastam, érdekes kis ismeretterjesztő munka, kitűnően érthető illusztrációkkal. Csak a szifont voltam képtelen felfogni, többszöri olvasás után is. Még nem tartottunk ott fizikából… Nem egy trükköt ki is akartam próbálni, de mindig befürödtem.

U.i.: A címe egyébként szerintem sajtóhibás. Olyan, mintha Rodolfó híres mondatát akarták volna idézni: „Vigyázat, csalok!”, csak nem avatták be a nyomdászt.

Ezt 2016. március 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10