Hát ez nem az én könyvem volt…
Azt most már értem, hogy miért tartják fontos könyvnek, hogy miért kellett éppen így megírni, és hogy miért tették fel az 1001 könyv listájára, de máskülönben… hú, de jó, hogy vége lett…

Az is igaz, hogy nem kellemes dolgokról szól ez a kétszázötven oldal. Szinte végig Artemio Cruz tudatában vagyunk, ennek a tudatnak pedig nemcsak a saját életét kell feldolgoznia, míg a test haldoklik, hanem azt a történelmet is, amelyet Mexikó az ő életében élt végig – amelynek ő is tevékeny részese volt, jóban és (leginkább) rosszban. Sőt, mintha ő maga volna az a Mexikó, amely tele volt vérrel, mocsokkal, sárral, erőszakkal, árulással meg elszalasztott lehetőségekkel, külföldről is támadták, önmagával se tudott békében megférni, hát túl sok kellemeset nem lehet róla elmondani. (Oda se költözök már…)*

Nem egyszerű visszatekintéses szerkezettel dolgozik a könyv, sokkal bonyolultabb annál. Úgy van, ahogy eme mondja: megdolgoztatja rendesen az olvasót. A haldoklás tudatáram-technikával megírt rajza (amely önmagában is feladná a leckét) váltakozik hosszabb-rövidebb első vagy harmadik személyben elhangzó szakaszokkal. Ezek Artemio Cruz életéről mesélnek, a tízes évekből előreugorva az ötvenes évekbe, aztán vissza a húszas évekre, és így tovább. Nevek bukkannak elő, szerelmek, családtagok, barátok, fegyvertársak, munkatársak, ellenségek. Nem sorrendben, hanem asszociációs alapon, ahogy az emlékezet működik. Összesen annyit segít a regény, hogy a visszaemlékezős részek tetejére odaírja a dátumot. Szóval nem könnyű szöveg, de nem igazán lehetett volna más módszerrel megírni.
Legfeljebb a módszert jobban alkalmazni. Mert őszintén szólva jó párszor megfordult a fejemben, hogy na, itt most túllőttél a célon, Carlos bácsi. Értem, hogy kísérletezni akartál, az pedig bátor dolog. De azért vigyázhattál volna, hogy a technika ne váljon ilyen sokszor öncélúvá. Mert időnként nagyon annak éreztem.

Persze lehet, hogy tévedek. Nem voltam jó olvasója a könyvnek, az is tény. Talán megérdemelte volna, hogy bizonyos szakaszokat lassan, többször is végigolvassak. De bevallom: annyira nem vonzott a szöveg, hogy ennyi energiát öljek fektessek bele. Felfogtam, ki szeret kit, ki árul el kit, kit miért ölnek meg, ki képvisel valamiféle értéket – ezzel beértem, elemezni nem voltam hajlandó. Az is igaz, hogy mivel éppen nagy családi munkálatok közepén olvastam a regényt, kb. minden este lefekvés után, elég sok minden elvonta róla a figyelmemet… na de én meg hagytam, hogy elvonja.

Mert ez olyan könyv, hogy amikor egyik este anyukám elkezdett arról mesélni, hogy ezelőtt hatvan évvel az ükanyám melyik rokona hozott porcelán étkészletet a nagyszüleimnek nászajándékba (egy nagy füles kasban, amelyet kétoldalt fogtak, ő meg a férje), akkor azonnali hatállyal le kellett tenni Artemio Cruzt, kimenni a konyhába, és sürgősen kideríteni, hogy van-e még abból az étkészletből, és ha igen, hogy néz ki. Jelentem: egy lapos- meg egy mélytányér még megvan, és tényleg szép!
Amely eset alapján javasolnám, hogy édesanyám visszaemlékezéseit is tegyék rá az 1001 könyv listájára.

* SPOILER Ha pedig valami újnak akarna életet adni, az megreked valahol. A férfi haldoklása mindvégig úgy van megírva, mint egy vajúdás: a hasa felpuffad, valami ki akar jönni onnan, de nem tud, a legvégén pedig egymás mellett hangzik el a születése története – amelybe az anyja belehal – és a halála. Nyomasztó, keserű tanulság Mexikó történelmének. 

Ezt 2016. augusztus 6-án írtam. 

Pontszám: 10/7