A magyar cím félrement,* a fülszöveg részint a könyvnek legalább a feléig ér, részint alig van köze a könyvhöz, a címlapot hagyjuk, a szövegben maradtak kissé zavaró fordítási hibák… több bajom a kiadvánnyal nincs. 

Bonyolult szövésű lélektani regény ez, no meg korrajz, szelíd humorral, jó emberismerettel és pontos logikával összerakva. Nyomokban mágikus realizmust is tartalmazhat. Nem kifejezetten emiatt tetszett, bár Chagallt szeretem, és tagadhatatlanul szeretek amolyan „sárosan” mitikus lényekkel túlvilági bürokráciával küszködő, jó nagy bakokat lövő, ütött-kopott és borzas angyalokkal találkozni a regényekben. (Élőben még sajnos nem jött össze.)
Azért tetszett, mert hozzátesz valamit az emberhez. Türelmet. Irgalmat. Csak egy kicsit, de beosztással az is elég.

A türelemben mindjárt gyakorolhatja is magát az ember, ahogy belekezd a regénybe.

A könyv lassú folyású meseként indul, apró, mindennapi dolgokról egy száz évvel ezelőtti kis lengyelországi faluban. Zárt közösség, ahol mindenkinek és mindennek megvan a maga helye, és bonyolult, évszázadok által szentesített szabályrendszer működteti az életet. Na, azért nem egészen mindenben...

Ruti is segít, és hallom, hogy a lányok reggeltől estig fecsegnek. Az idejük felét az erdőben töltik, és én mondom nektek, nem vezet ez semmi jóra. Az én időmben a korukbéli lány már férjes, gyerekes asszony volt, és egy szót sem mert szólni, vagy az anyósától akkora zeccet kapott, hogy elszállt. A te idődben, miről beszélsz? A te anyósod inkább megsüketült, csak hogy ne hallja az állandó locsogásodat.

Nem mintha nem szeretném a hasonló meséket, hallgatom eleget, de azért amit ez a regény csinál, túlzás. A kevesebb több lett volna, akkor jóval nagyobbat szólna, kb. akkorát, mint a lengyel Tokarczuk könyve, és nem vonnék le egy pontot.
De azért többet nem.

Mert ilyet még tényleg nem láttam: hogy egy regény négyszázötven oldalon keresztül ismételgeti ugyanazt az egy történetet, ugyanazokkal a szereplőkkel, és pont ettől válik érdekessé.
Mert persze, hogy a felénél már tudja az ember: dehogyis ugyanazt a történetet olvassa, hiszen nemcsak arról van szó, hogy mindenki másképp éli meg ugyanazt, hanem hogy a nézőpont változásától maga a történet is mindig megváltozik, átalakul, megújul. (Ezt jó lesz feljegyezni, ha valaki még nem tudta volna.)

Ettől mindenekelőtt olyan lesz a szöveg, mint egy krimi, amelyikben az olvasó nyomoz: kétszáz oldallal később deríti ki, hogy kétszáz oldallal hamarabb honnan lett X-nek pénze. Vagy hogyan és miért maradt életben Y, ellenben miért kellett Z-nek meghalnia, és mi volt a kapcsolat N és M között. Arról nem beszélve, hogy H-nak miért nincs gyereke, no de mi a bánatnak örült két hónapja annyira W…
…és már benne is van az ember a faluban, de nyakig. Mert tegye fel a kezét, akit még életében nem érdekelt, mi történik a szomszédjában. Kibe szerelmes, miért megy hozzá, miért nem megy hozzá, mikor lesz gyereke, hány gyereke van, ki beteg, és miért mászkál a szemben lakó néni papucsban az utcán?**
De nemcsak ezt csinálja a könyv. Nemcsak bevon egy falu világába, amelynek az ember visszavonhatatlanul részévé válik, és szeretné összedugni a fejét a boltban az asszonyokkal, vagy a fürdőben a férfiakkal – ki milyen nemű. (A regény első része az asszonyok nézőpontjából, a második a férfiakéból íródott.)

Hanem megtanít nem ítélkezni.
Ha kívülről látunk valakit (és tárgyaljuk meg a kisujja lába körmét is), akkor alig tudunk róla valamit. Főleg, ha kötik azok a bizonyos szabályok, és sok-sok mindent nem mondhat ki, még a házastársának sem.
Ha belülről látjuk, már sokkal többet tudunk, de akkor se mindent, mint ahogy az ember se tud önmagáról mindent. A szomszéd többet tud róla, és ez nem vicc…
Annál nagyobb annak az érdeme, aki a maga korlátozott nézőpontjával – meg a maguk földhözragadt-szabálykövető-jajdenagyontörvénytisztelővagyok módján – is képes a másikhoz irgalmasnak lenni.
Az valami gyönyörű.
No meg az olvasó hétköznapi életében is alkalmazható.
Mert az nem elég, ha érdekel, miért mászkál a szomszéd néni papucsban az utcán. Az sem elég, ha az ügyet megtárgyalod a harmadik szomszéddal. Az már közelebb jár az eléghez, ha a húdemilyenlétfontosságú információ beszerzése után békén hagyod, hadd mászkáljon papucsban, ha az esik jól neki. Az pedig könnyen lehet, hogy éppen elég, ha rámosolyogsz, és mondasz neki pár kedves szót, amivel éppen eltalálod, mi aggasztja. De megteheted akár azt is, hogy felvágod neki a tűzifát. Vagy viszel neki málnát. Vagy nem fordulsz el, ha be akarnak törni az ajtaján. Vagy akkor nem fordulsz el, ha a negyedik szomszédtól tudod, hogy szégyelli magát, hanem akkor is rámosolyogsz.
Olyan sok formát ölthet az irgalom.

Menjünk végre imádkozni. Amíg fecsegünk, Isten elalszik.

Megjegyzés: Mivel Lilian Nattel európai származású ugyan, de Kanadában született, és ott is él, arra is kíváncsi voltam, mit ad ez hozzá egy Lengyelországról szóló regényhez. Jelentem: nem sokat, de valamennyit mindenképp – az emigrációban élő, onnan visszatérő, esetleg az otthonát máshol megtaláló ember nézőpontját. Ez sem elhanyagolható része a történetnek.
A regény vége gondos bibliográfiát tartalmaz, látszik, hogy Nattel mennyit dolgozott a történelmi háttéren. Ettől függetlenül csúsztak a szövegbe bakik rendesen, itt-ott nem stimmel az évszám vagy egyéb, de ez számomra nem volt túlságosan zavaró.
Az különösen tetszett, ahogyan a korban (vagy akár ma is) deviánsnak számító, bár jobbára ártalmatlan viselkedésformák szépen összesimultak a hagyománnyal, és hallgatólagosan elfogadtattak. (Azért fura, bár megvan a logikája, hogy az erőszakos viselkedés is… de ebbe már inkább nem megyek bele.)

* A magyar cím annyiban emlékeztet az eredeti címre (The River Midnight), hogy annak sincs sok köze a regényhez. Igen, szerepel benne egy stetl, és laknak benne lányok. Mint ahogy szerepel benne folyó is, és százoldalanként egyszer éjfél van. Ami a jelképi erőt illeti, úgy viszont egyértelműen az angol nyer. Nyugodtan meg lehetett volna hagyni Éjfél-folyónak a címet, semmivel nem lett volna kevésbé informatív.
** NEM arról a pletykahallgató emberről beszélek, aki mindjárt fel is háborodik a hallottakon, és saját magát különbnek tartja! Véletlenül se, éppen ellenkezőleg!

Ezt 2016. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9