Hogy valaki jól tudjon verset írni, az egy dolog.
Hogy jó novellát tudjon írni, az is egy dolog.
Hogy grófnő/hercegnő legyen, középkori királyi udvarokban lakjon, solymásszon és uszályos ruhákban mászkáljon, az megint egy dolog.
Hogy élő és holt nyelveken tudjon, és reggeltől estig művelődjön, az szintén.
DE HOGY VALAKINEK ÖSSZEJÖJJÖN MIND A NÉGY?!
Nohát, kérem, azt hívják pofátlanságnak.

Semmit se tudtam a szerzőről, mielőtt ezt a könyvet megtaláltam, és ezt is úgy, hogy ugyanennek a kiadói sorozatnak egy másik darabját szedtem le véletlenül a könyvtárpolcról, annak a végében szerepelt ennek a reklámja. Különben – szégyen, nem szégyen – azt se tudnám, isszák-e vagy eszik. Szerény cím és még szerényebb név (Franciaországi Mária – ennyi!), ahogy a gótika korához illik. Azoknak a felülmúlhatatlan gótikus székesegyházaknak a tervezőinek se tudjuk a nevét. Hát még azét, aki összesen annyit csinált életében, hogy X székesegyházban a kaputól balra a hatodik oszlop tetejére emberfejet faragott. A műve viszont halhatatlan. Így kell ezt csinálni.

Na de mitől jó?
Tizenkettő darab verses novella, nem több, nem kevesebb. Nem köll túlragozni. A jóból kevés is jó. Még a szerkesztésmód is pontos: a páros számúak boldogtalan véget szoknak érni (bár ez nézőpont kérdése), a páros számúak boldogat (dettó). A versmérték népi: rövid sorok páros rímekkel, semmi különösebb nehézséget nem támaszt – mármint az olvasónak; a fordítónak igen, mert a magyar nyelv nem a rövid szavairól híres. A novellák többnyire középkori breton mondák feldolgozásai, legalábbis 1. elég gyakran hivatkozik a népi mesemondókra mint forrásaira, 2. a kelta mesei/mítoszi gyökereket helyenként még én is felismertem, pedig nem vagyok szakértő. De ezt ne úgy tessék ám elképzelni, hogy versbe szedte, amit neki meséltek. Jahahaj, dehogy. Önálló kis világot rakott össze belőlük.

Vannak ebben a világban mesefigurák és történetsablonok: lovag, királylány, toronyba zárt hölgy, magától közlekedő hajó, farkasember, segítségre szoruló öreg király, madárrá változó királyfi, szóval ami belefér.
Csak éppen azt ne tessék hinni, hogy gyereknek való: tud mindent, amit a felnőtteknek szóló népmesék. Pl. igaz, hogy az adott mese öreg királyról meg ifjú grófról meg királykisasszonyról szól, de úgy van megírva, hogy a t. olvasó, ha van füle a hallásra, hallja: ha szülőként így viselkedik a gyerekével, akkor ugyanígy elveszítheti; ha nem hallgat a szerelmese okos szavára, ugyanígy pórul járhat. Ha királynak született, ha nem. Ezt tudják a népmesék, és ezt tudja Marie de France.
Ami pedig a szerelmi kapcsolatokat illeti, amelyeket a cím ígér, és kiválóan be is tart (nincs ám két egyforma história a kötetben!), azokban kb. olyan formabontó a nagy tudású hercegnő, mint az Ezeregyéjszaka. Illetve olyanabb. Minden valamirevaló szerelmese, akár férfi, akár nő, előkelő, udvarias, szép, eszes és jól nevelt, és mindegyik abszolúte komolyan gondolja a szerelmét. Azért lándzsát tör, verekszik, varázsitalt szerez, drága ajándékokat küld, nem eszik, nem beszél, évekig nem veti le az ingét (ezt inkább nem kommentálnám), vagy adott esetben önként követi a száműzetésbe megcsonkított szerelmes bűntársát.
Mert nagyon furán állnak ám ezek a novellák a társadalmi elvárásokhoz, kötöttségekhez, és minimum sajátosnak mondható felfogásuk van bűnről és erényről. Az egy dolog, hogy itt – ahogyan a késő középkori udvari/lovagi szerelemben, amelyet ezek a művek voltak hivatva népszerűsíteni – házasság és szerelem nem feltétlenül jár együtt, de azért attól a magától értetődő elegáns könnyedségtől, amellyel a szerelem az égvilágon mindent felülír, időnként még énvelem is fordult egyet a világ itten a XXI. században. De tessék figyelni: nem akármilyen szerelem. Bár a legkevésbé sem zárja ki a testiséget, mégiscsak ez az a bizonyos testet-lelket nemesítő érzés, amelyről Platón is beszélt, és amelyet a középkori lovagi költészet után majd a reneszánsz fejleszt tökélyre (meg még azon túl is). Marie de France novellái ezt a szerelmet ünneplik, és vesszen, ami szembeszegül vele. Nem mondom, hogy mindenben egyetértek, de kalapot le. Mit nekünk reneszánsz, így kell a világot előkelő modorban felforgatni.
…és a legfurább, hogy ebből nagyon rövid idő alatt klasszikus lett. Hogy ennyire elfogadták, ennyire sokra becsülték még a saját korában is, ahelyett, hogy máglyára hajították volna a költőjével együtt. Pedig ez veszélyesebb, mint Giordano Bruno. A szívet-szemet gyönyörködtető rímek mögött tárolt robbanóanyag.

Záradék: Nem is értem, miért nem ezen tanítjuk a késő középkort. Vagyis értem. A tananyag nem a mai diákokhoz van szabva, pedig azok pont az ilyen meséket szeretik. Minél fantasztikusabb, annál jobb. A durvábbját nem adnám a kezükbe, úgyis megtalálják, főleg, ha azt találom mondani, hogy elolvasni tilos, de egy-két mesét nyugodtan fel lehetne olvasni nekik, aztán persze gondosan megbeszélni, sok mindent megértenének belőle, nemcsak a középkorra, hanem a saját életükre vonatkozóan is. Még élénken él emlékezetemben egy bizonyos osztály (majdnem a fele fiú!), akiknek tizenhat éves korukban kétszer is bevittem órára egy-egy éppen aktuális tartalmú mesét felolvasni. Amíg olvastam, na, addig volt csönd. Nem, nem azért, mert belealudtak, ellenkezőleg.

Ezt 2016. május 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Azt sajnálom, hogy a kötet alcímében szereplő „mai” elbeszélők valamikor negyven éve voltak „maiak”, amikor Moldova mint önálló állam még nem is létezett… Kíváncsi lennék rá, mi változott azóta a moldovai irodalomban, illetve még inkább arra, mi változott a kánonban…
Mert ezek közül az írók/novellák közül garantáltan nem maradt benne mind! Nem mintha a maiak közül mindenkinek meg lehetne jósolni az örök hírnevet, persze. Meg az is biztos, hogy a negyven évvel ezelőtt reprezentatívnak ítélt darabok között is akad maradandó érték. Sőt az is, hogy az antológia azért antológia, mert sok és sokféle stílust, látásmódot, írói világot akar bemutatni, aztán vagy tetszik a T. olvasónak egyik-másik, vagy nem.
…de azért ebbe a kötetbe kifejezetten sok olyan szöveg került bele, amelyik finoman szólva is elég amatőr, viszont van benne szovjet hadsereg és/vagy kolhoz, de minimum szocialista munkaerkölcs, tehát reklámozni kellett…

Igaza van annak a molyos értékelőnek, aki szerint a kötet novelláinak hangulatában erősen túlteng a szomorúság. Meg a keserűség. Itt tényleg ritka az optimizmus, még a kolhozban is. Még a boldogan egybekelő szerelmesek sorsában is ott a melankólia. Egy kis elveszettség, egynémely gyökerektől való elszakadás és otthontalanság, némi ordító ellentét a modern városi és a vele párhuzamosan létező falusi élet között (mintha két különböző univerzumban élnének), félelem, szorongás, szomorú mosoly.
Sok helyütt olyan témákra, helyszínekre, alakokra, emberi kapcsolatokra ismertem a novellákban, akik/amelyek minden további nélkül előfordulhattak volna Magyarországon is, a harmincas évektől a hatvanas évek végéig bezárólag. (Nagyjából ezt az időszakot öleli fel a novellák cselekményének ideje.) A műfaj rokonsága az anekdotával szintén ismerős. Ügyes volt a szerkesztő – gondolom, figyelt is arra, hogy a magyar olvasókhoz közel álló darabokat válasszon.* Ez jólesett, különösen a jobban sikerült darabokban.

Amelyek megérdemlik, hogy kiemeljem őket:
    Szamszon Sleahu: A „komisszár”
    Jó kis kötetindító. II. világháborús szovjet novella lenne, de hős partizánok helyett teli van köddel, szorongással, mindenféle értelemben vett bizonytalansággal, hozzá nem értő és összevissza csetlő-botló kisemberekkel.
    Dzsordzse Meniuk: Árnyékok
    Nagyvárosi novella, külvárosi szegénység, fenn az ernyő, nincsen kas, légvárépítés profi szinten, jaj, de ismerős.
    Borisz Vlesztaru: A vízhordó
    Ulickaja-novellának is beillene, csak ő jobban írta volna meg a végét. Ettől eltekintve jó.
    Ariadna Salari: Műhelyben
    „Csoszogi, az öreg suszter” Moldovában a háború után. Gyereknek való, de nem gyermeteg. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek olvasókönyveibe illik, de ebből senki se tanult volna rosszat.
    Ana Lupan: Kakukk-kút
    Az egyetlen novella, amelyben akadt fantasztikum. Jól is áll neki. Kicsit megerőltette volna magát, mindjárt mágikus realista lett volna. Egyébként a gyökérvesztésről és annak következményeiről szól.
    Ion Druce (Ion Druță): A szép siratóasszony
    Neki önálló kötete is jelent meg magyarul. Az ő írásait mindenképp érdemes lesz még kézbe venni. (Meg is tettem.)
    Ion Podoleanu: Szemernyi boldogság
    Nem történik benne semmi. Csak egy emberben tudatosul a megalázottsága.
    Jakob Burdzsiu: Gyűjti a kút a vizet
    Kiváló kötetzáró, hangulatképekből és emlékekből jól összerakott kis múltidézés. Van benne forróság, szomjúság, kútmély-hideg és tükörkép.

…és hát van ebben a kötetben töméntelen mennyiségű giccs, ügyesen vagy kevésbé ügyesen adagolva, no meg van benne unalom, valamint olyan reménytelenül rossz novella is, amelyik nem éri meg a hozzá felhasznált papírt és nyomdafestéket.
Azért a jók mégis felnyomják hét pontra az egészet. 

* NB.: Kíváncsi volnék, hány magyar olvasó olvasta ténylegesen végig, mikor megjelent. Elsőre arra tippelnék, hogy alig páran, de azért a nálam levő könyvtári példány könyvkötői kötésben tartózkodik, ami viszont arra utal, hogy sokat forgatták.

Ezt 2016. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Nem pontozom. Mert úgy lehúznám, ahogy nem érdemli meg. Nem azért nem tetszett, mintha nem volna jó.

Megörültem ennek a könyvnek nagyon: Saint Lucia szigetéről való a költő, tehát újabb ország felé nyithatok ablakot, ráadásul Nobel-díjas is. Azt is fogom, hogy miért kapta a Nobel-díjat. Hírt ad egy kultúráról, hangot ad egy kultúrának, bekapcsolja a világirodalomba – a Karib-szigetek kultúráját, amelyet még azok sem ismernek, akik rendszeresen turistáskodnak benne, sőt ők ismerik a legkevésbé – megmutatja gyökereit és gyökérvesztését, soknyelvűségét, töredezettségét és a töredékek összeforrását. Megmutatja azt, ahogyan a karibi költőnek nem a saját hazája kultúráját tanítják meg elsőként, hanem Homéroszt és Defoe-t, és megmutatja azt is, hogyan lehet (ha lehet) visszatalálni a sajáthoz, összekötni az elszakadt szálakat. Megmutatja a szeretetet, a be- és elfogadást, a közösséget.

De ezt főleg a költőnek a kötet végébe illesztett beszédéből értettem meg, nem magukból a versekből! Vagyis jobban mondva: érteni értettem versolvasás közben, hogy nekem most mit kellene értenem, mégse sikerült feldolgozni szinte semmit. Mert ezek a versek inkább taszítottak, mint vonzottak, pedig én megpróbáltam, némelyiket háromszor is elolvastam, ahogy szabályos lenne. Még csak azt se mondhatom, hogy egyik se tetszett. Az nem volna igaz. De két nap múlva semmire se fogok a kötetből emlékezni, csak a végébe illesztett beszédre. 

Azért ne csüggedjen senki. Aki szereti a szürrealistákat és az ő merészen egymás mellé illesztett, egymásnak ellentmondó képeiket, annak ez a könyv tetszeni fog. Aki szereti a hatvanas-hetvenes évek amerikai kultúráját, zenéjét (dalszövegeit!), az bele fogja tudni magát élni ezeknek a verseknek a világába. Én sajna nem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. május 13-án írtam. 

Hogy én hogy utálom ezt a könyvet.
(Ez részemről bók, mert ahhoz, hogy így lehessen utálni, nagyon jól meg kellett írni.)
Töredelmesen bevallom, Móricz művei soha az életben nem tartoztak a kedveltjeim közé, és akkor még finoman fogalmaztam. Nagyon finoman. Van, amit szeretek: a Barbárokat, az Árvácskát nagyon. (Pedig egyik se móka meg kacagás.) De legnagyobb részüktől a hideg lel. És nem mindegyiktől azért, mintha olyan jól meg volna írva… de ettől a könyvtől speciel azért. Is.

Kitűnő korrajz, annyi bizonyos. Enné meg a fene, túl jó. Azt is értem, hogy miért lett hirtelen olyan aktuális. Én mindent értek. De értsenek meg engem is, ha nem szeretem olvasni a hatalom fogaskerekei közé került becsületes kisember történetét, ahogy megyen lefele a lejtőn, hanem legszívesebben kiabálnék vele, mint a gyerekek a bábelőadásokon, hogy nézz már hátra, ki jön mögötted, nem látod, hogy ki akarják törni a nyakad? Mert ez a Kopjáss, ez egyfelől túlságosan okos – olyan összefüggéseket lát át pillanatok alatt, amiket én még harmadik olvasásra is csak úgy nézegetek messziről, mint az integrálszámítást –, másfelől annyira kétségbeejtően naiv, hogy szeretném fejbe verni, és látványosan nélkülöz mindenfajta felnőttséget. Ami oké lenne, ha húszéves lenne, de, könyörgöm, negyvenöt! Egy ennyi idős ember már ne viselkedjen úgy, mint egy kisiskolás…

Úgyhogy én most nem fogok sokat beszélni arról a temérdek korrupcióról, összejátszásról, érdekkapcsolatok bonyolult hálójáról, amelyről ez a könyv látványosan szól. Azokról a döntéshozókról, akiket az alájuk rendelt emberek nem emberekként, hanem maximum munkaerőként vagy pénzforrásként érdekelnek, de leginkább még annyira se. Ezt megtették előttem mások, jobban, mint én valaha is tudnám. Persze, hogy rosszul esik belelátni ebbe a vidámságában is szomorú, bűnös, hétköznapian gonosz szövevénybe, amelybe ha kívülről a jó szándékú ember belekerül, az vagy hasonul, vagy bukik (vagy mind a kettő), de változtatni rajta nem tud. És még csak nem is azok teszik tönkre, akiket megvet, hanem azok, akiket szeret.

Csak annyit jegyzek meg csöndesen, hogy olyan szép virtuális világ ez, mintha a Mátrixot látnám. (A Mátrixot Móricz Zsigmonddal talán még nem hozta össze más…) Szédítő pénzösszegekkel dobálóznak, amelyek nincsenek is, de azért házat vesznek rajtuk, persze olyan házat, amelyiknek levegőből van a fala. Csak az igazat meg ne mondja nekik valaki valahogy (ld. piros vagy kék pirula), mert megsértődnek, vagy meg se hallják. Nemcsak Kopjássnak nem sikerült felnőni… Sok-sok kiskölyök története ez, akik játszótérnek nézik Zsarátnok városát, ahol kizárólag az ő játékszabályaik szerint szabad játszani, és ha valaki nem akar, vagy ne adj’ Isten más szabályt akar, azt mindenki utálja. Azt, hogy közben emberek halnak éhen körülöttük, észrevenni csúnya dolog. Sőt, nincs is. Fuj.

Ennek a virtualitásnak felel meg a regény elbeszélésmódja is. Nincs mindentudó elbeszélő, nincs egyetlen nézőpont. Sok-sok egymás mellett létező nézőpont van, sokféle tudat, gondolkodásmód, és senkinek nincs meg minden információja, legfeljebb több információja a másikénál. A pletyka pillanatok alatt terjed, de attól csak pletyka marad, hihető, de ellenőrizhetetlen, egyoldalú, veszélyes. Mint amit a brit tudósok szoktak kideríteni.*

Nincs ebben a regényben felnőtt ember, csak egy: szegény Lina. Ő tud dolgozni, ő tudja, hogy három meg öt az nyolc, nem huszonhatezer. Meg hogy a még meg se kapott pár száz pengős főjegyzői fizetésből nem lehet százezer pengős villát venni, még áron alul se. Azért is inkább anyja a férjének, mint felesége. Ez el is hangzik a regényben, de ha nem hangozna el, akkor is egyértelmű lenne, valahányszor a főügyész úr nem mer hazamenni, mert akkor el kellene mondani, hogy megbukott matekból aláírt valami marhaságot – ugyanakkor tulajdonképpen nagyon is szeretne hazamenni, mert ezt most azonnal meg kellene beszélni az asszonnyal, majd az megmondaná, hogy lenne jó. Illetve mégse szeretné, hogy megmondja. Mert ha megmondja, abban nincs köszönet. Mert Linának nincs fantáziája, ugye, azt viszont sajnos tudja, mi a különbség az ideiglenes és a valódi szerződés között, sőt még azt is észreveszi, ha a városi közparkból dísznövényt lopnak. (Milyen már. Mármint az, hogy észreveszi.)
Érdekes lenne megírni azt a verziót, amelyikben Szentkálnay Lina kerülne a főjegyzői székbe a rengeteg józan eszével. Sokkal gyanakvóbb lenne, saját magával szemben is – nem felejtené el a régi barátokat, nem fogadná el olyan gyorsan az újakat – nem találna ki újdonságokat, hónapokig, évekig spórolna türelmesen a fizetéséből – ha bírná odáig, mert mihelyt megértené ezt az egész maszlagot, jó eséllyel ott hagyná az egész brancsot a fenébe, játsszanak tovább nélküle. Vagy belekeseredne, hogy a gyerekeit eltarthassa. (Akikre egyébként, megjegyzem, a férje egyszer se gondol, ha nincs éppen otthon.) Vagy még nagyobbat bukna. Ki tudja.

Kopjáss István nem felnőtt. Iskolás gyerek (szeret és tud is segíteni a fiainak a leckében), aki egyre jobban megveti az egész úri közönséget, de azért nagyon meg is akar felelni nekik, és a jelenlétükben szándékán kívül is úgy beszél, hogy megfeleljen. A végzet asszonyának** a jelenlétében viszont negyvenöt éves létére úgy viselkedik, mint egy hormonoktól fűtött kamasz. Ott kellene hagyni a korábbi pozíciójában, ott elvolna holta napjáig, minden fizetéskor hazaadná az összes keresetét, és hagyná, hogy a nála okosabbak irányítsák, a végzet asszonyát meg messze elkerülné. Így viszont pár nap alatt eligazodik a városi korrupció összes virtuális bugyrában, de arra nem jön rá, hogy ha elkölti a konyhapénzt, nem lesz ebéd. Kicsi se, nemhogy száz fős. Meg arra se jön rá, hogy aki hatvan papíron hazudott, az szóban is hazudhat. (Ezt mondjuk időnként nem értettem. Hogy nem jön rá? Valószínű leginkább nem akar rájönni. Ő is virtuális világban él.)

Nem jön rá. Csak megyen lefele a lejtőn. Én meg utálom olvasni. A Tündérkert volt még ilyen, hogy a fejedelem négyszáz oldalon keresztül megyen lefele a lejtőn. Annyira fájdalmas, az ember már száz oldal után szabályosan kívánja, hogy ugyan érjen mán le, de ő csak megyen. A Rokonok ugyanez. Engedtessék meg nekem, hogy utáljam.

* Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, milyen kiválóan idegesít ebben a háború előtti beszédstílusban a „kérlek alássan”. A „kérlek” és a „kérlek szépen” szintén. Egy darabig hangulatos, de egy idő után falnak megyek tőle. És van olyan ismerősöm, aki most is így beszél!!! Lehet, hogy ezért idegesít? Hm. De az is lehet, hogy azért, mert egy másik kifejezésre emlékeztet, ezért képtelen vagyok komolyan venni. Nálunk a családi zsargonban (értsd: szigorúan szülők és gyermekek közötti érintkezésben) használatos ennek egy sajátos változata, a „… alássan”, amely kifejezésben a … helyére a nemi tevékenységet jelentő négybetűs ige egyes szám második személyű, jelen idejű, kijelentő módú alakját tessenek behelyettesíteni, tárgyas ragozásban. Távolról sem sértés, annyit jelent, hogy „ezt jól elszúrtad, de nem helyrehozhatatlanul, nem is haragszom érte, csak máskor jobban vigyázz.” (Aki az efféle sajátos nyelvi jelenségek dinamikájára kíváncsi, utasítanám ide.)
** Aki ebben a Móricz-regényben kivételesen ugyanolyan hideg és racionális, mint a feleség. Még a nevük is hasonlít, mintha ugyanaz a nő volna mindkettő. A férfinak a világon semmi oka ilyen erejű vonzalmat érezni iránta. Persze, van neki dereka meg minden egyebe, de hát az a többi nőnek is van. Ebből a szempontból ez a Móricz-regény üdítő kivétel. Halálosan unom, hogy az összes könyvében van férfianként 1 db rendes, dolgos, hideg asszony meg n db (n ≥ 1) buján csábító szerető. Egy ideig izgalmas, na de minden regényben?!

Ezt 2016. május 21-én írtam.

Pontszám: 10/8

Ez a könyv akkora, de akkora nagy, hogy még én se tudom, hol kezdjem az értékelést. 
Olvastam én ezt már régebben (illetve nem az egészet), szerettem is régebben, de hogy ekkora, az most esett le.
Mert ez a könyv akkora, hogy ha le lehetne fordítani (mint ahogy nem lehet) idegen nyelvekre, akkor rakétaként lőne ki a nemzetközi könyvpiacra, és két év alatt felkerülne az 1001 könyv listájára, és világklasszisok mellett lenne a helye. Péterfy Jenő szerint „mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.” Na, akkor most még tegyük hozzá Weörest is. És ezt én mondom, aki szerint* a három legnagyobb magyar költő Arany János, Arany János és Arany János, ebben a sorrendben. 

Igen, tudom, az 1001 könyv listájára regények kerülnek. Igen, én (is) úgy gondolom, hogy ez regény,** mégpedig nem „verses regény”, hanem „versregény”, így, egybeírva, és ha ilyen műfaj külön nincs, akkor kéne neki lenni, még akkor is, ha csak a Psyché tartozna bele. Psyché kitalált költő, Weöres képzeletének szüleménye, de pontosan olyan önelvű, egyénített, aprólékosan megrajzolt alak, mint egy regényhősnő. A könyv kb. háromötödét kitevő Psyché-versek mind megállnák önmagukban is a helyüket, formailag és témájukat tekintve is egyedi darabok, közben mégis történetet mesélnek.

Eleinte úgy tűnik, költőjük történetét. Róla mesélnek: erről a mocsokban hempergő, mégis tisztán maradó, nimfomániás tüneményről. Magáról írja a pásztori-klasszicista meg vérbő-rokokó magyar-német-francia verseit, a döccenők nélküli szapphói strófáival meg a követhetetlen helyesírásával, nem beszélve a hol bájos és szeretetteljes, hol maróan szatirikus humoráról, amellyel a kultúra legmagasztosabb márványalakjait buktatgatja le a piedesztálról anélkül, hogy bántaná egyiket is. Legfeljebb megmutatja a hétköznapiságukat, akár korlátoltságukat: emberivé teszi őket.*** Ez a férfiasság és nőiesség, otthonos és idegen határvonalán mozgó – mit „mozgó”: dinamikusan rohangáló! – egyéniség, aki a legnagyobb szenvedések idejében se veszíti el önmagát és kezdeményezőkészségét, sőt még pofozkodni is tud.

Igen, úgy tűnik, erről van szó: a versek költőjük történetét mesélik. Az itt-ott hozzájuk fűzött magyarázatokból is az derül ki, hogy Psyché minden versét saját élete ihlette – vagyis hurrá, az élet könnyűszerrel átfordítható a költészet nyelvére; legalábbis egy olyan élet, amely maga is egy költő teremtménye. 

Aztán jön a könyv közepén a zuhany. Mert hogy ez a kötet úgy van megszerkesztve (ahogy igazából már kellett volna mondanom), hogy Lónyai Erzsébet (alias Psyché) időrendben beleilleszti az összes versét, a gyerekkori zsengéktől kezdve az asszony-évekig, némely kommentárokkal, majd következik emlékezése élete egyetlen nagy szerelmére, Ungvárnémeti Tóth Lászlóra (akit már nem Weöres talált ki, se őt, se a verseit), majd következnek Ungvárnémeti versei, persze Psyché szándékának megfelelően: úgy, hogy az ő saját visszaemlékezéséhez pontosan illeszkedjenek. És ellentétbe is állítja Ungvárnémeti költészetét a sajátjával, mondván, hogy ő akármennyi mocsokról írt, mindig tiszta maradt, Ungvárnémeti viszont akármilyen éteri tisztaságú világokat ábrázolt költészetében, az életéhez csak úgy tapad a piszok.

Élet és költészet nem felel meg egymásnak – még a költészetben sem. Puff neki, ezt tessék összeadni. És akkor olvas az ember előre meg vissza (mert ez a könyv, ez olyan, hogy ha az ember egyszer végigolvasta, már akárhol elkezdheti elölről, sőt javallott is, mert a vége magyarázza az elejét), és rájön, hogy sehol sem volt egyértelmű a kapcsolat élet és költészet között, mert amikor a legszorosabban kötődnek a versek akár a női, akár a férfi költő életéhez, valahogy mindig akkor bukkan fel a legtöbb antik mitológiai figura, bibliai alak vagy éppen varázslény. Amikor a legőszintébben akarnának (?) magukról vallani, akkor szorítják a szavaikat a legszigorúbb versmértékbe, akkor szedik elő az egyes szám harmadik személyt, sőt a drámai párbeszéd eszközét. Akkor változnak át. Amit az ember elmond magáról, az onnantól kezdve eltávolodik a kimondójától, leválik róla, önálló életet él. (Tapasztalva.)

Na de akkor honnan tudjuk meg, mennyit talált ki Psyché verseiből a saját kitalálója (alias Sándor), és mennyit az önálló életre kelő önmaga? Na, ki bogozza ki? Vagy inkább hagyjuk? Megértem azt is. 

Így nyugodtam én bele abba, hogy a Psyché-kötet ennyi „idegen anyag”-ot tartalmaz. Oké, tényleg kell bele.****  Két soha össze nem érő ellenpólus, egy örök elszakadásra ítélt egész két magányos fele. Annyira pontosan összeillenek, hogy az ember a végére egyszerűen nem érti, hogy történhetett meg, hogy Lónyai Erzsébet sohasem élt?! Hogy hagyhatta ki ezt a helyzetet a XIX. század meg a magyar irodalom?!

* …unokatestvéremmel mély egyetértésben… :)
** Most nézem: ki is volt az az értékelő, épp a múltkoriban olvastam – aki ezt a könyvet regénynek nevezte? Hát mik ki nem derülnek: a Dragomán György! Nagyot nőttem a saját szememben. De most komolyan.
*** „[…] be is rendeze szegény Dani udvari hátsó tractusában eggy olly Laboratoriumot, hogy ottan Barczafalvi Szabó Dávid Professorral viribus unitis még az electrovibratios kutya kakát is ki-talállyák, ha légbe nem dúrannak mindenestűl.” Nagyon röhögtem. Szerintem a szomszéd is hallotta.
**** Meg amúgy tényleg jó verseket írt ez az Ungvárnémeti. Marha nehéz olvasni őket, de meglepően jók. Illetve az a meglepő, hogy nem váltak a kánon részévé. Nagyon tudott. Tisztelet-becsület Weöresnek, hogy felfedezte.

Ezt 2016. május 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

No, ez is harmadik olvasásra ment fel tíz pontra. 
Igaz, régebben se maradt el sokkal a maximumtól.*
Az első olvasásról semmilyen emlékem nincs, igaz, kötelező volt, és ami rosszabb: negyedéves szigorlati dömping része.** Másodikra már tetszett, jól meg is lepődtem, mert egyrészt valamiért már a címe is taszít, másrészt a hatvanas évek Budapestje éppen pont az a helyszín, amely finoman szólva nem áll közel a szívemhez. Semmi nem köt hozzá.
Ehhez a könyvhöz annál inkább.

Nem, nem a korszak ábrázolása miatt. Bár végül is felidéz a könyv sok-sok apró emlékmozaikot, amelyek még az én jóval későbbi és falusi gyerekkoromnak is részei voltak (őrsi gyűlés, Hébo gipszkiöntő, takarékbélyeg, éneklés a buszon stb.), tehát akár mondhatnám is, hogy ezek miatt szeretem a könyvet. De nem volna igaz. Az egy másik könyv, és egy másik, még nagyobb meglepetés.***
Nem, nem azért, mintha a saját személyiségemben fedeznék fel az elbeszélővel és/vagy alteregójával, Lemur Mikivel közös vonásokat. Abszolúte semmit, de most komolyan. Engem felnevelni se volt leányálom a szüleimnek, de közel se voltam ekkora katasztrófa. Mondjuk, könnyű nekem, ahol én felnőttem, ott nemcsak a négy fal, a suli meg a játszótér jutott, hanem sokkal-sokkal nagyobb tér és több lehetőség. És a csúzli speciel nem érdekelt. Csak a bicska. Meg az íj meg a nyíl. Bodzafából. De nem találtam el vele senkit. Mire megtanultam volna rendesen célozni, meguntam. Na jó, az igaz, hogy emberre nem lőttem volna vele, még állatra sem. Illetve arra főleg nem.
Akkor hát mi?

Először is a humora. Úgy képzelem, faarccal mondja, hűvösen, épp csak néhány hangfekvést váltogatva – hogy az elbeszélő nem nevet, hagyja, hogy az olvasó nevessen. A mondatok mintha csak egymás mellé lennének hajigálva, vasvillával, pedig ilyen pontos kontraszthatásokhoz bizony munka kellett, nem is kevés. Nem mindig esik jól ez a humor, sőt, de amikor igen, akkor nagyon. 
Aztán ez a borzasztó ügyesen megkomponált tudatáram-technika. Na, csak kibukott a dolog. Röstellem, de erre csak harmadjára jöttem rá: hogy a regény tudatáram-technikát alkalmaz. Ezt a rendkívül optimista technikát, amely azt sugallja: néhány órába belefoglalható a világ, de legalábbis egy életkorszak, jelen esetben a kamaszkor. No meg azt is sugallja, szavakkal minden megfogalmazható, csak tanulja meg/jöjjön rá az ember, hogyan bontsa meg a szavak és mondatok megszokott, lineáris rendjét. Hogy úgy tűnjön, mintha spontán követnék egymást a gondolatdarabok, pedig ezt marha nehéz megcsinálni. Próbálva.
Ez az, ami zavarhatja az olvasót a regényben: a szavak és mondatok nem lineárisan, időrendi sorrendben követik egymást, mint ahogyan az ember emlékei sem. Hanem (minimum) háromdimenziós elrendezésben kell elképzelni őket, leginkább úgy, mint a Babilon nevű játékot: a golyók az emlékdarabok, a pálcikák az őket összekötő asszociációk. Ez a regény a pálcikák mentén mozog, és magasról tojik az időrendre. Hogy pedig még bonyolultabb legyen a helyzet, egyrészt nemcsak a saját emlékeit fogalmazza meg az elbeszélő, hanem időnként mások tudatába is megpróbál belehelyezkedni, amitől még a legembertelenebb szereplő is inkább szomorú lesz, mint ijesztő – másrészt időnként elég nyilvánvalóan abszurd dolgokat beszél. Nem hazudik: valótlankodik. Pakolja egyik marhaságot a másikra, mintha tesztelné az olvasót: na, mikor jössz rá, hogy csak szórakozok veled? Erre vevő vagyok. 

És hát felrajzolja a könyv egy kamaszfiú lelkét, aki hol rokon-, hol ellenszenves, sajnálni nem nagyon tudom, de utálni sem; akit okosnak látok, jó megfigyelőnek és érdeklődőnek – legfeljebb nem mindig pont az érdekli, ami a felnőttek szerint kellene, hogy érdekelje, hát Istenem –; aki feszegeti a saját határait, pedig tudja, hogy ha csak egy hajszálnyival túllép rajtuk, kegyetlenül kikap, de juszt is feszegeti – az vesse rá az első követ, aki nem tenné a helyében –; de akivel azért, ha a tanára lennék, valószínűleg szót tudnék érteni. Szintén próbálva.

* NB.: A pár éve olvasott kiadás és e között a kiadás között tapasztaltam pár halovány eltérést. Most hiányzott pár poén, amelyekre korábbról emlékeztem. Lehet, ez a régebbi kiadás. Legalábbis remélem.
** Ezen a szigorlaton fordult elő, hogy Pilinszkyt húztam, és hiába olvastam el ötször otthon a „Tilos csillagon”-t, halvány fogalmam se volt, miről szól. Pedig az még ennél a regénynél is sokkal rövidebb.
*** Lugosi Viktória: Ajvé. Hatvanas évek, Budapest, zsidó család. Három dolog, amihez semmi kötődésem nincs. Mégis, mintha a saját gyerekkoromról írták volna a könyvet. Na jó, az én szüleim nem váltak el. 

Ezt 2016. május 7-én írtam. 

Pontszám: 10/10

…avagy mire jó az influenza?
Mikor az ember enni-aludni se tud a láztól meg az orrfújástól, dolgozásról nem is beszélve, legalább ezt a régen maga után vonszolt könyvet fejezze be. Mármint amikor éppen lát. Mert az influenza, az olyan, hogy időnként még a látást is elveszi.
Amúgy nem vonszoltam volna én ezt a könyvet ilyen sokáig, mert tulajdonképpen tetszett. De valahogy mindig elébe vágott egy másik (általában valami kötelező), vagy éppen csak egy kicsit elfelejtettem, hogy ő is ott van, olvasódik.
Mert hát, bevallom: igazából elkéstem az olvasásával.* Abszolút felnőttkönyv (vannak benne olyan durva részek, hogy a tizennyolcas karikát is rátenném), én mégis tizenkét-tizenhárom évesen élveztem volna igazán. Kalandozás a dél-amerikai őserdőkben (Brazília, Bolívia, Peru), legendás városok, földrajz, néprajz, régészet – mi kellett nekem ennél több?! 

Esetleg az, hogy találjanak is valamit. Szomorú könyv ez nagyon: a beteljesületlen ígéretek és be nem járt ösvények könyve. Mert minél több utat jár végig Fawcett, annál erősebb a csalódása (meg az olvasóé is), hogy a legérdekesebb helyekhez vezető utaknak valahogy sose tud a végére érni. Talán azért, mert roppant nehezen talál társakat és támogatást. Talán azért, mert bár egyre tapasztaltabbá és ügyesebbé válik, lépten-nyomon hozzá nem értésbe, vagy ami rosszabb: közönybe és nemtörődömségbe ütközik. Talán azért, mert a bizonyos legérdekesebb helyek nem is léteznek.**

A kötetet Fawcett fia állította össze, apja írásaiból (minden útja végén készített egy összegzést), leveleiből és egy kicsit a saját visszaemlékezéseiből. Sok-sok útirajz, egy borzasztóan veszélyes és kalandos élet története, amelyből, mint megtudtam, bőven merítettek az Indiana Jones-filmek készítői – mert hogy Fawcett lenne Indy modellje. Tényleg kb. annyi mindenhez ért, beleértve a nyelveket. És kb. annyira kalandvágyó. És a kalapja is legalább olyan fontos neki. Csak inkább földrajzos, nem régész. Meg ostora nincs. Meg sokkal szerényebb. Olyan higgadt-visszafogottan adja elő, hogy éppen mekkora kígyó támadta meg, vagy hány száz kullancsot szedett ki magából esténként, esetleg hány napig nem volt mit ennie, mintha valami könnyed kis erdei sétáról tudósítana.
De tényleg a hozzáértés meg a kalandvágy a legerősebb kapocs a két figura között. Mi más indokolhatná, hogy ez az ember képes volt nem egyszer, nem kétszer, hanem tíznél is többször végigcsinálni ezt az utazást, gyalog, csónakon, öszvérháton, úttalan utakon, hasig érő sárban, zuhogó folyókon, hegyekbe vágott ösvényeken, ahol ha az ember lába megcsúszik, hát szervusz, világ – vad bikák, mérges kígyók, mérges pókok, járványt terjesztő legyek meg egyéb apró rovarok között – nem beszélve a még mérgesebb indián törzsekről, akik elég gyakran tanúsítottak minden fehérrel szemben ellenséges magatartást, és sohase ok nélkül… Ehhez nem is kalandvágy, ehhez feneketlen fanatizmus kellett.
No meg piszkos nagy szerencse. Nagyon sajnáltam, hogy szegény Fawcettnek ilyen véget kellett érnie, de ahogy a könyvet olvastam, igazából azon lepődtem meg, hogy megérte az ötvennyolcadik életévét. Ha statisztikus lennék, kiszámolnám, mekkora volt az esélye, hogy rögtön az elején beadja a kulcsot, de a jelenleg csak becsülhető érték is igen-igen magas. Ez az ember nem arra volt predesztinálva, hogy párnák közt, végelgyengülésben lehelje ki a lelkét.

Nagyon tetszett, ahogy Fawcett az indiánokhoz viszonyult. Imádtam, ahogy a „civilizált” és „bennszülött” szavakat használta. Illetve ahogy rendszeresen elkeveredett a használatukban. Mint derék brit alattvalónak, mindenekelőtt a saját kultúráját kellett civilizáltnak tekintenie – de annyira látszott, ahogy egyre jobban elbizonytalanodott, aztán ahogy az ősi indián kultúrákra kezdte használni ezt a szót, aztán meg végképp kiüresítette, és nyugodtan használhatta volna helyette azt is, hogy „bikkmakk”, az se jelentett volna többet. És állandóan hangsúlyozta, hogy az „indiánok” közössége nem egységes tömb, sok és nagyon sokféle népet, nyelvet, kultúrát takar ez a szó. Őt pedig mind érdekelték, ha kellett, a nyelvüket is gyorsan megtanulta.
Az is tetszett, hogy bármennyit ártottak neki a helybeliek (akár indiánok, akár nem), nagyon ritkán volt rájuk igazán dühös, inkább csak szomorú, annyi sok szenvedés láttán. Na, az utóbbiakat utáltam. Olyan rémtörténeteket mesél el a maga melankolikusan egyszerű stílusában, hogy az ember füle kettéáll. A tizedéből le lehetne forgatni egy horrorfilmet. És a legrosszabb, hogy a rémségek nagy részét nem más okozta, mint a gyarmatosítók beteg agya – meg a közöny. 
És persze tetszettek a kalandok, hát mit tagadjam. Ezekért érdemes olvasni a könyvet, ezekért imádtam volna gyerekként (a rémtörténetek nagy részét meg jó eséllyel fel se fogtam volna). Annak ellenére, hogy micsoda veszélyeken kellett hozzájuk keresztülmenni, és annak ellenére, hogy egy részüket nem biztos, hogy elhiszem, és itt nem a kísértethistóriákról beszélek, tökéletesen megértem, hogy Fawcettet hat ökörrel se lehetett visszatartani, miután egyszer már beléjük kóstolt. Az utazó földrajztudósokat mindig irigyeltem.
De hogy én nem csinálnám Fawcett után, az hétszentség. Én két napot se bírnék ki abban a közegben. Inkább kapálok.

* Azért be fogom pótolni a többit is.
** Maximum egy alternatív Földön. Valami térkapun túl. Ilyet Fawcett nem ír, ezt én találtam ki. A dél-amerikai indiánokból ezt is kinézem. Nyugi, nem megyek utána. Kb. két nap után sírva menekülnék haza. Ha megérném.

Ezt 2016. május 5-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Don Quijote for ever, míg a világ áll, meg még azon is túl, könyvben, filmen, színpadon!

Na de ami ezeket az elbeszéléseket illeti, hát…
A borítón jót röhögtem, visszahozta a gyerekkoromat, amikor pont ilyen bombasztikus címlapokkal kezdték újranyomni a hatvan-hetvenéves fordításokat változtatás nélkül,* jó sok példányban, a piac meg elnyelte, mint homok a vizet, mert közben olyan kötetek is megjelentek, amelyek a Kádár-rendszerben soha. Na de Cervantes elbeszéléseiből egész kötetnyi jelent meg az ötvenes években! Mégpedig államilag támogatva, gondos fordításban, tartós kiadásban! Miért nem azt nyomták újra? 

Mondjuk, ebben a kötetben annyira komoly hibák nem maradtak, legfeljebb azzal lehet baja az olvasónak, hogy a spanyol becenevekben folyamatosan mellényúlt a nyomdász, meg hogy a versbetéteket meghagyták a spanyol eredetiben (legfeljebb tettek mellé nyersfordítást), a latin betoldásokat még ennyire se fordították le (gondolom, számítva a harmincas évekbeli olvasó latin tudására), és néhol fura a szóhasználat. Egészében nem ez a zavaró.

Egészében az a zavaró, hogy nekem ezek a novellák többnyire nem jöttek be. Pedig nagyon akartam szeretni, Don Quijote és Sancho Panza kedvéért. És minden novellában találtam is olyasmit, ami miatt érdemes volt elolvasni, de mennyi mindenen kellett előtte-utána átrágnom magam… Az, hogy egy kupac klisé, még rendben volna, nem is vártam mást, eladni már akkor is ezt lehetett a legjobban. Meg a műfaj amúgy is megköveteli a sablonok használatát. De arra számítottam, hogy a Don Quijote írója valahogy jobban tudja majd használni ezeket a sablonokat… 
Az is benne van ebben, persze, hogy ha az ember egyszer már látta a klisét kiforgatva és kinevetve, utána nehezen tudja komolyan venni…

Mert van itt minden, ahogy a vásári komédiában dukál. Eltitkolt szerelem, éjszakai párbaj, csecsemő, eltűnt csecsemő, anyjával együtt eltűnt csecsemő, vidám életet élő csavargók, zsebmetszők, hamiskártyások és az ő dicsőségüket megirigylő csavargóruhás nemesek, sőt még házasságon kívül teherbe esett erkölcsös (!!!) nők is, ami azért már semmi esetre se csekély teljesítmény… Ebből áll az összes kedves Rejtő-regényem, én az ilyet nagyon szeretem, csak kell hozzá valami plusz, amitől felfordul a világ, és élni kezd a klisé, és amiből ezekbe a szövegekbe sajnos nem túl sok került.
Az első (A cigánylány) nagyon tetszett, az okos, talpraesett, felvágott nyelvű címszereplővel meg az ő eredeti erkölcsével, csak a végkifejlet nem kellett volna bele, sajnos elég hamar előre lehetett sejteni, hogy ennyi eredetiség a barokk korban nem tartható fenn egy piszok nagy klisé nélkül. A harmadik is (Rinconete és Cortadillo), a két tisztességes és jóérzésű csirkefogóval. A többit eléggé untam. Azért megvolt a maguk hangulata, meg hát azért mégiscsak Cervantes, ha el is rontotta őket, de ennyiért nem jár nyolc pont… Hét is csak jóindulattal…

* Mi a Karl May-összest vettük egy darabig, míg rá nem jöttünk, hogy a sajtó- és fordítási hibák is benne maradtak. Személyes kedvenc: Winnetou gyógyszeres flaskája („orvosságos zacskó” helyett).

Ezt 2016. április 23-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Reklám: A portugál romantika kimagasló alakjának legjelentősebb műve.
(Enyhe bűntudat: életemben nem hallottam róla; igaz, sose a portugál irodalmi műveltségemről voltam híres. Konkrétan egy portugál könyvet olvastam életemben, az se biztos, hogy az volt.)
Első benyomás: Mi ez a marhaság?!
Második benyomás: Nem is rossz marhaság – olyan sterne-ös.
Harmadik benyomás: Aztamekkorajóvagyok, tényleg idézi Sterne-t! Némi ön-ünneplés.
Becsukom a könyvet: Jó ez, csak nekem van olyan megveszekedettül hülye ízlésem, hogy az útleírásba illesztett szentimentális regényt nem kultiválom. Kultiválnám, ha annak is sterne-ös vége lenne. Vagy puskinos. Fene a gusztusomat.

Naszóval, értelmes emberi nyelven szólva:

Ez a könyv a portugál dekonstukció imádatának tárgya lehet. Kimeríthetetlen kincsesbánya, amilyet csak romantikusok tudnak írni.
Na de miféle romantika ez? Aki fordulatos cselekményt, sok típusfigurát, még több szerelmet, és úgy általában jó mulatságot vár, az ne ide jöjjön. Ez nem az a romantika, bár nyomokban tartalmazza. Aki befelé fordulást, lírai monológokat és jó nehéz, ám magvas filozófiát vár, az se ide jöjjön. Ezt is csak nyomokban tartalmazza.

Aki viszont azt várja, hogy a szerző mosódjon össze az elbeszélővel, csodálja a vadregényes mediterrán tájat, sirassa a középkor művészetét, szidja az újkori barbárságot, űzzön csúfot saját évszázadából (főleg ami a hivatali ügyintézést illeti), idézzen minden második sorban világ- és portugál klasszikusokat, valamint a saját műveit, és ne lehessen követni, mikor beszél komolyan és mikor parodizál – aki azt várja, hogy egész fejezeteket fecsegjen keresztül a szerző/elbeszélő, kedvesen csúfondáros társalgási stílusban, leginkább a semmiről, reflektáljon folyamatosan a saját szövegére, sőt a nyelv(ek)re, amelyet használ, és itassa át minden második mondatát az a bizonyos mélységes, humoros-komor romantikus irónia…
…na, az jó helyen jár.

Kb. három-négy fejezet, míg megszokja az ember. Nekem legalábbis annyi volt, mert fogalmam se volt, mit várjak a könyvtől. Aki ezt az értékelést idáig végigolvasta, annak ennyi se kell majd, mert már tudni fogja, mit várjon. Utána már szabályosan hiányzott ez az ironikus-csevegő beszédmód, amely olyan erővel alkotta meg az „ülök veled szemben és mesélek valamiről, amit tulajdonképpen mindketten tudunk”-légkört, hogy még az se zavart, hogy a történelmi-kulturális utalások felét nem is értettem. Az már inkább, hogyha kiesett az elbeszélő ebből a stílusból, és (romantikusan megkettőződve) a betétregényt kezdte mesélni, a bizonyos csalogányos leányról. Szép, szép, de nekem nem tetszett, sem a történet, sem a szereplők, sem az érzelmes-érzelgősre váltó stílus, úgyhogy jobban örültem, ha visszatért az útleírás kacskaringóihoz.

Mert tényleg az a könyv, nem hazudik: útleírás. De nemcsak a Tejo völgyén utaztatja keresztül az olvasót, hanem önmagán is. És azt hiszem, ez az utóbbi utazás nemcsak izgalmasabb, hanem ráadásul még ez tette klasszikussá ezt a könyvet. 

Ja, utóirat: A kiadvány elég rossz minőségű. Amikor kinyitottam, azt hittem, abban a pillanatban szétesik. Annál azért tartósabb, de szerintem tíz-tizenöt olvasásnál többet nem bírna, ami azért gáz, mert könyvtári. Gondolom, „a feléből” ki kellett jönni neki, amit végül is megértek, tekintettel a portugál romantika nagy alkotásainak magyarországi piacára. Legalább nem csúfították el valami giccses borítóval – ez sem utolsó szempont: lila, azt' kész. Abból baj nem lehet. A benne levő külön- és egybeírási hibákkal viszont egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Azt értem, hogy a portugál kiejtés miatt bizonyos szavak toldalékait kötőjelezni kell, de egyáltalán nemcsak indokolt esetekben történt ilyen kötőjelezés. Szúrja a szememet, nem tehetek róla, szakmai ártalom.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. május 1-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Újraolvasás vége.
Büszkén elmondhatom, hogy ezt a könyvet már az előtt elolvastam, hogy megkapta volna a Nobel-díjat. Némiképp levon az érdememből, hogy próbáltam volna nem elolvasni, fel volt adva.

Elég nehéz mit kezdeni ezzel a könyvvel, elismerem. Nem könnyű olvasmány, nincs is annak szánva. Azoknak az olvasóknak, akik szeretik egy történetbe beleélni magukat, elképzelni a leírtakat, azonosulni valamelyik szereplővel, semmit nem nyújt. Olyan történetet mond el, amelyet a történetmondás megszokott sémáival nem lehetett, és valószínűleg nem is lett volna helyénvaló elmondani. Az hazugság lett volna. Márpedig ennek a könyvnek az elbeszélőjéről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy hazudozna, akár magának, akár másnak. Az a fajta könyv ez, amely vagy távol marad az olvasótól – vagy módosít az olvasón. Ha ezt a fajta könyvet jónak nevezzük (márpedig szerintem annak kell neveznünk őket), akkor a Sorstalanság jó könyv. De kizárólag ebben az értelemben. Mert amúgy a hátam közepére kívánom az ilyet, hagyjanak vele békén, inkább az óegyiptomi költészet…

Milyen olvasót kíván ez a könyv? Talán olyat, amilyet megír magának. Olyat, aki nem azt várja, hogy olyasmit fog hallani, amit már úgyis tud. (Vagy ha esetleg mégse tudná, akkor is olyasmit, ami szépen beilleszkedik a számára ismert világ összefüggései közé.) Olyan olvasót, mint a könyv végén az újságíró, aki csak végighallgatja Gyuri félig-meddig összefüggéstelen monológját, aztán a tenyerébe hajtja a fejét, és nem szól semmit.
Hiszen amiről a történet szól, az az elképzelhetetlen. Amit ép ésszel úgyse lehet felfogni. Aminek elemei között nem lehet racionális összefüggést felfedezni, mint ahogyan a lágerben se függenek össze a cselekedetek és a következményeik. Ld.: cselekedet: tíz perccel több alvás a megengedettnél – következmény: agyonveretés. Miért hazudnánk azt, hogy ez a kettő tényleg összefügghet? És ha nem függ össze, akkor a történetnek miért kellene?
Ennek szolgálatában áll a könyvben minden. Az elbeszélő kívülálló viselkedése is. Az is, ahogyan mindent elfogad, amit a nála idősebbek és/vagy okosabbak mondanak. Hiszen gyerek, mégpedig mintagyerek: jól nevelt, figyelmes, engedelmes. Ha felszólítják, hogy imádkozzon egy általa nem ismert nyelven, akkor imádkozik, és utána örül, hogy örömet szerzett a bácsinak, megfelelt a várakozásnak. Úgy látszik, erre tanítják kicsi kora óta: hogy igyekezzen megfelelni. Hát ő megfelel. A rendőrnek, a csendőrnek, az auschwitzi tiszteknek, a zeitzi tiszteknek – és örül, ha látja, hogy az a bizonyos idősebb/okosabb elégedett vele. Hogy közben belerokkan, majdnem belehal a bánásmódba? Az is számít, persze, hogy számít, de hát ha nem alkalmazkodna, még nagyobb baj lenne belőle, nem? Azt biztosan nem élné túl, ezt lehetséges, csak ki kell várni a végét. És hát hiszen körülötte is mindenki alkalmazkodik, a felnőttek is, pont ő lógjon ki? Biztonságosabb a sor közepe, élelem is több jut az ott állóknak…

Azt hiszem, ez a regény éppen azért olyan nehéz olvasmány, mert az ismerős és az ismeretlen közötti határvonalon tud maradni. Úgy értem, a világ, amit ábrázol, nem olyan ismerős, hogy megnyugtatóan be tudnánk lakni, és nem is olyan idegen, hogy megnyugtató messzeségben el tudnánk helyezni egy másik bolygón. Éppen a kettő között helyezkedik el. És azért válthatja ki az olvasók gyűlöletét, mert nem bizonyosságot ad, hanem a leggonoszabb fajta kételyt. Azt a lágert, amelyről Köves Gyuri beszél, arra alapozzák, amit a saját életünk legmélyebb alapjaihoz tartozónak tekintünk. Hogy mást ne mondjak, például a fenti nevelésre, amelyet évszázadokig a lehető legjobbnak tartottak Európában (valószínűleg azon kívül is, csak arra nincs akkora rálátásom), és távol álljon tőlem, hogy tökéletesen el akarjam vetni, mert tulajdonképpen nem baj az, ha valaki megtanul a nála okosabbak által hozott szabályoknak engedelmeskedni, anélkül nem is volna civilizáció. De akkor most legyen bűntudatom? Miért érezzem vétkesnek magam ezért?! Eszemben sincs, hogy bűntudatom legyen! Nekem aztán nem! És aki ilyesmit akar kelteni bennem, azt utálom. Nagyon!!! Ja, és akivel ilyen borzasztóságok történnek, és nem lázad ellene, sőt még merészel örömöt is érezni közben, az meg is érdemli, ami történik vele, ugye! (Értsd: Velem ilyesmi nem fordulhatna elő. Én meg tudnám védeni magam.)

Na, ezért kell, hogy szilárd lábon álljon annak az olvasónak az önértékelése, aki végig akarja harcolni ezt a regényt. Legalábbis olyan szilárd lábon, hogy kibírja a bűntudatot, és végig tudjon mindent gondolni szépen. És mindenesetre sokkal szilárdabb lábon, mint a regénybeli otthon maradott bácsiké, akik kb. a fent modellezetthez hasonló indulattal mennek neki a hazatérőnek. Mert nehogy már nekik bárki is rossz érzést okozzon. Őket csak megnyugtatni szabad.
Hát ez a könyv nem fogja.

Vigyázat! Felnőtt tartalom következik!
Nemrég olvastam újra az Iskola a határon-t (itt írtam róla), amely egy katonaiskolában játszódik a húszas években – hát mit mondjak, ijesztő a hasonlóság. El se lehet téveszteni, hogy milyen intézményekből alakították ki a koncentrációs táborok ötletét. Egy kis sarkítással élve: összesen annyit kellett csinálni, hogy csökkentették az élelemadagot, nehezítették a munkát, és beléptették a rendszerbe a halálbüntetést. A Sorstalanságban ugyanúgy és ugyanolyan logika alapján büntetik a fegyelemsértőért az egész barakkot, mint az Ottlik-regényben a lassan öltözködőért az egész hálótermet. Csak az Iskola a határon-ban nem kötnek fel senkit. Helyette arra nevelik, hogy felnőtt korában odamenjen, ahova a feljebbvalói küldik, és ha kell, hagyja magát agyonlőni. Jajédesjóistenem. Abba is hagyom ezt az értékelést, elég ebből ennyi. Aki többet akar, olvassa a regényt.

Ezt 2016. április 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10