Vasárnap esti kikapcsolódás. 

Micsoda jó kis szürreális katyvasz! Nyomokban orosz népmesei elemeket is tartalmazhat (de hol van belőle a Baba Jaga?!). Szürke, ámde keményfejű kis államhivatalnok kontra kelet-európai groteszk. Nem tudom, melyiket sajnáljam jobban.

Nem mondom, hogy nem lehetne jobb. Egy darabig hasonlítgattam más általam ismert Sztrugackij-regényekhez (és alulmaradt), de úgy kb. a harmadánál rájöttem, hogy nincs értelme: ez egész más műfaj. A történet számomra nagyon is izgalmas volt – lehet, hogy tapasztalatlanságomból eredően, de nem tudtam kiszámítani a fordulatokat, összesen csak 1 db szereplő valódi kilétére jöttem rá, de éppen ő annyira jól meg volt írva, hogy megbocsátottam neki ezt a „kilengést”. Annyira kiszámíthatatlannak bizonyult a történet, hogy, bevallom, jó pár fordulatát még most se értem, és halálra irigylem az elbeszélőt, hogy ő érti. Igaz, eléggé álmosan olvastam.

A szereplők, ez a sok válogatottan fura figura, nagyon tetszettek, bár tény, hogy szunnyadnak még bennük kiaknázatlan lehetőségek. Az egyik síron túli módon nevet, a másiknak eldönthetetlen a neme (rossz néven is vettem, amikor mégis kiderült), a harmadik bibliai nevet visel, és söröskorsó az attribútuma, a negyediknek hasonmása van, és hóemberré változik… ez a nekem való történet.

Őszintén sajnáltam, hogy a végén szép racionálisan (?) megmagyaráztak mindent. Vagy majdnem mindent. Persze ez is a műfaj velejárója – nem maradhatnak elvarratlan szálak –, de én bizony Sztrugackijék helyében ott hagytam volna magamat lógva, mint ahogy azt más regényeikben meg is tették…

Ezt 2016. szeptember 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9