Olyan rövid kis valami, ha rövidebb volna, nem is hívnák regénynek. A jövő héten vissza kell vinnem, azért fogtam bele ma, aztán mire kettőt pislantottam, vége lett. Pedig főztem is közben.
Nobel-díjasokat olvasni mindig érdemes, még akkor is, ha a fordító jól elszúrja a címet… Nyugodtan maradhatott volna az eredeti címnél (A repkény), ahogyan a másik fordító tette. Így nemcsak spoileres a cím (bár csak az nem találja ki ötven oldal után, hogy gyilkosság fog történni, aki még életében nem olvasott krimit), hanem még valamiféle szenzációs-bulváros történetet is ígér, bőven leöntve cukrozott vérrel. Mint amilyenre a régebbi borító utal.

Ehhez képest mély és akár nyomasztónak is nevezhető lélektani kisregényről van szó, amelyet nyugodtan lehetne a szárd Bűn és bűnhődésnek nevezni. (Őszintén nem is értem, miért nem ezzel reklámozzák a könyvet.) Nem mintha Dosztojevszkijre emlékeztetne a stílusa, azt nem: Deledda is felhasználja a párbeszédek drámai erejét, de az ő szereplői nem folytatnak hosszú filozófiai vitákat. Rövidségéhez és falusi témájához illően inkább olyan, mint egy népballada: néhány jelenet kivételével a szereplők mondatai jelzésszerűek, sokszor ismétlik magukat, elbeszélnek egymás mellett, vagy nem is szólnak, csak a gesztusaikkal hatnak egymásra. Vagy öntudatlan mozdulatokban, jelképes erejű lázálmokban nyilatkozik meg a tudattalanjuk.* A másik, ami nagyon hatásosra és kifejezőre sikerült, az a környezetrajz. Sokszor meg se kell szólalni a szereplőknek, beszél helyettük az a gyönyörű-nyomasztó, mitikus és fenséges és titokzatos szardíniai táj, amelyet látnak – illetve amilyennek látják. A tájleírások rövidek és határozott célt követnek: nemcsak szépek (jajistenem, színes virágú leanderbokrok a lapos sziklák között…), hanem sokatmondóak is.

Így dolgozik ez a kis szöveg: kevés szereplővel, pár nap alatt (kivéve a néhány oldalnyi epilógust) lezajló cselekménnyel, jó sok szimbólummal, ítélkezés nélkül (mert a szereplők meg- és elítélik egymást, de az elbeszélő senkit), erős kontrasztokkal, kimondatlan társadalomkritikával, ritkán vonva le valamilyen tanulságot – és azt is a szereplők ritka belső monológjaira bízva. A legerősebben jelenlevő szimbólum persze maga a repkény, amelynek a magyar címben is meg kellett volna jelennie. Megjegyzendő, hogy valamit azért gyengítene a regényen, ha az elbeszélő nevezné „repkény”-nek azt a szereplőt, akire a szót használják. De nem: az egyik szereplő nevezi így a másikat, ő pedig önmagát. Így rendben. Mert különben érdemes odafigyelni rá, hogy nemcsak ő viselkedik ám repkény módjára… hanem leginkább az is, aki így nevezi.

Kíváncsi lennék, létezik-e ennek a regénynek szárd nyelvű változata. Tudom, hogy Deledda olaszul írta, de a nevekkel először egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, inkább tűntek románnak, mint olasznak. Aztán rájöttem, hogy azért, mert a szárd önálló nyelv, nem nyelvjárás; amennyire tudom, az olasz alapján nem is lehet érteni. Bár amennyire a velencei olasz a nápolyi olaszt érti, ugye… :) Az írónőnek ez volt az anyanyelve, olaszul ugyanúgy meg kellett tanulnia iskolás korában, mint egy külföldinek.

* Egy másik értékelő említette Kosztolányit, és igen, nekem is eszembe jutott az Édes Anna egy párszor, de ebben a regényben sokkal tudatosabb a „bűnös”.

Ezt 2016. július 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10