Csak azt az egyet magyarázza meg nekem valaki, hogy miért nem lehet akár a szerzőről, akár erről a könyvről semmit tudni?!* Miért nem olvassák szét a modern elemzők?!
Véletlenül találtam a múlt héten, egy órával korábban még én se tudtam, hogy létezik. 1919 után nincs újabb kiadása. Ilyen könyv persze elég sok van – ezen az tűnt fel, hogy a fülszöveg helyett szereplő fordítói előszó finom lírai prózát emleget, ami enyhén szólva is ellentmond a címnek. Hm, mondtam, hát ez mi lehet? Semmi, mondta a net. Na, megállj, te net…
Az eszem állt meg.

A fordítói előszó nem hazudik: ez valóban lírai próza, sőt időnként átmegy versbe. A cím sem hazudik: a főszereplő bizony prostituált, bár nem az utcai fajtából, inkább amolyan kaméliás hölgy. Ő beszél (illetve levelez) negyven oldalon keresztül. Szóval elvittem magammal a vonatra, mondván, mi nekem az a negyven oldal? Hát olyan súlya van annak a negyven oldalnak, mintha elefánt ülne az ember fejére. Nem is baj, hogy nem több.
Lélektani kisregényről (levélregényről) van itten szó, amelynek főszereplője egy keserű szerelmi csalódás után egyéjszakás kalandba bonyolódik, aztán hosszú évekig viseli a következményeket. A levelek legnagyobb részét szerelmének írja – ő ugyanis őszintén és rajongásig beleszeret a férfiba –, a történet ívét pedig a kapcsolat alakulása adja. Igen, érzelmes történet, száz fokra fűtve, de egyszer se csap át giccsbe (mondjuk, negyven oldal alatt nem is tudna), és a magam részéről még csak fölösleges mondatot se találtam benne. Ami önmagában is teljesítmény.

De amiket közben kimond, anyám, borogass… Én nem gondoltam, hogy ilyeneket száz éve le lehetett írni, ki lehetett nyomtatni, és kétszer is kiadni magyarul!**

A könyv háromnegyed része a feneketlen alázat története, egy olyan nő vallomása, aki abszolút tökéletesnek tekinti a szerelmét, és olyannyira alárendeli magát neki, hogy az még az adott korszak gondolkodása szerint is mértéket veszít. Átcsap misztikus rajongásba… de szó szerint ám! Az Úristennel azonosítja a szerelmesét, és olyan szövegkörnyezetben, hogy az még egy nem vallásos olvasónál is kicsapná a biztosítékot.
Az első oldalaktól kezdve gyanús volt nekem, hogy itt a szöveg többet tud, mint a megírója, mármint nem a hús-vér írónő, hanem az ő Anna nevű fiktív szereplője. Anna ugyanis előbb csak alig észrevehetően, majd egyre egyértelműbben el-elszólja magát, önellentmondásokba keveredik, és kb. a felénél már holtbiztos voltam benne, hogy ez szándékos. Igazam lett.*** Ettől vált igazán érdekessé a könyv, élménnyé az olvasás: ahogy az olvasó, mint valami detektív, szépen összerakja tíz év rajongó levelezéséből ennek a szerelemnek a valódi történetét.

Meg attól a hangtól, amely végigbeszéli a negyven oldalt. Lehet rá mondani, hogy naiv kislány (egy prostituáltról! azért az valami…), lehet mondani, hogy szerencsétlen, hogy hülye liba, hogy szánalmas (amúgy szerintem egyáltalán nem az), de azt nem, hogy hagyná magát mástól elhallgattatni. Amikor a legjobban bizonygatja az egyénisége hiányát, akkor nyilvánul meg az a bizonyos egyéniség a legjobban. Ez is egyfajta erő.
Meg az utolsó két levéltől. Azokat olvasva nagyon mélyen megemeltem a kalapomat így száz év távlatából a szerző előtt. Az utolsó mondat pedig 2016-ban is oda sújt, ahova köll…

Na, szóval mi a bánatért nincs ennek új kiadása????

* Még a német Wikiről sem! Az egyetlen forrás, amelyet róla találtam, egy száz évvel ezelőtti lexikon digitalizált változata, amelynek készítésekor még élt, ezért még a halála évét se tudom, nemhogy a napját. Amúgy német apa és angol anya gyermeke, Ausztráliában született, majd Európába jött, hozzáment egy lengyel grófhoz, és már özvegyen, majd negyvenévesen kezdett írni. Nem semmi a nő.
** A fordító álnéven szerepel ám a kötetben… Csak az OSZK adatbázisa árulja el a nevét: Dapsy Gizella. Életemben nem hallottam, pedig madarat tolláról… A könyv, amelyet egy webes antikváriumban árultak, Tóásó Lilly tulajdona volt valaha, és az utolsó lapján a következő ceruzás bejegyzés található: „Mindenhova való, csak ártatlan fiatal lány könyvtárába nem”.
*** SPOILER Vagyis: Ezt a tökéletes szerelmest, akiért rajong, bizony Anna találja ki saját magának, még akkor is, ha nem vallja be. A valódi férfi a legkevésbé sem felel meg ennek a képnek. 

Ezt 2016. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10