Ez annyira jó, hogy nem is értem, hogy engedhették annak idején megjelenni. 
…és még az csak, hogy megjelent, de le is fordították! Felteszem, nemcsak magyarra, hanem még jó pár nyelvre a keleti blokkban. Szóval terjesztették! Pedig nem tud nem feltűnni, hogy a bizonyos szovjet hadsereget sok mindennek el lehet mondani a könyv alapján, de hősnek speciel pont nem…

Maga az alaptörténet annyira egyszerű, hogy szinte nincs is. Az elején az a probléma, hogy nem foglaltak el egy magaslatot, közben az a cél, hogy el kell foglalni a magaslatot, a végére meg – ÓRIÁSI SPOILER! – elfoglalják a magaslatot. Mindezt kb. két nap és egy éjszaka alatt. Csehov is büszke lehetne rá.
Mint ahogy arra is, ami közben a fejekben, az emberi kapcsolatokban, a harctéri mini-társadalomban történik.

Mivel közvetlenül a Csillagközi invázió után olvastam, nem tudtam nem párhuzamot vonni a két regény között. Nagyon hasonló egymáshoz a két ábrázolt hadsereg abban, hogy erősen hierarchizáltak, szigorúan és aprólékosan meghatározott rangsorral, és abban is (amire még eddig senki nem mondta, hogy nem realisztikus, de ha mégis tévednék, szóljatok!), hogy a csatáktól eltekintve igen-igen monoton az életük. Állandóan ismétlődő rutinfeladatok, folyamatos készülődés, mindennapos konfliktusok, unalom (!). Mert mindent meg lehet unni, még a harctéri feszültséget is. Szerintem. Ha másért nem, azért, mert a lélek az unalommal védekezik a szorongás ellen.
Ennek megfelelően egyik regényben sem a csatajelenetek töltik ki a legtöbb helyet, ellenkezőleg: azok a percek, órák, napok, amikor a csata csak… közelít. Egyre. Folyamatosan. Hogy az ember a végén már szinte imádkozik, hogy érjen már ide, legyen már vége, robbanjon már az a feszültség. Még ha velem együtt, akkor is.
(Úgyhogy ha valaki a nagyon mozgalmas háborús történeteket szereti, amiben kétoldalanként hajigálják a gránátot, ne itt keresse.)

Amiben eltér a két mű (a háttér-ideológián kívül), az az, hogy Heinlein hadserege idealizált, és a közkatonák/tisztek egyenként és külön-külön is idealizáltak. Minden tökéletesen működik, egy hajszállal sem térve el az alapul vett ideológiától. Bürokrácia nincs, kommunikációs probléma nincs, az utánpótlás folyamatos, és ha valaki nem tudja vagy nem akarja teljesíteni a kötelességeit (és ezt nyíltan bevallja), akkor a fene nem bántja érte, „csak” kirakják a hadseregtől, és a polgárjogait veszíti el. Még a hőmérséklet is éppen megfelelő.
Bikovnál viszont mínusz tizenhét fok van, mivel Belorussziában télen az úgy szokás. Éjszaka meg, elképesztő módon – sötét! Még elképesztőbb, hogy – kapaszkodjatok meg – hajnal előtt nem lehet lőni, mert nem látni, hogy hova kéne. Bonyolult dolog az ilyet felfogni, különösen egyes szereplőknek. Leves és fagyos kenyér az ellátmány, és még örüljön mindenki, hogy az legalább van, mert lőszert, na, azt nem adnak. Lőjél anélkül. A magas rangú tisztek öncélúan hatalmaskodnak, és úgy kezelik a rájuk bízott csapatokat, mint a darálóba adagolandó húsmasszát. A telefont rendszeresen szétlövik. Az utánpótlásba kapott szakasz nem tud oroszul, mert közép-ázsiaiakból áll, ráadásul ki se képezték őket rendesen. A felderítők a téli éjszakában, drótakadályokon át kúszva-mászva, 1 db bicskával keresik a taposóaknát. Aki igazán kitesz magáért, az még a megdicsérést se éri meg, a nevét pedig elfelejtik. Minden halottnak arca van, legalább pár sornyi története, emberek, akik szeretik és féltik. Ja, és ha ennyi nem volna elég, akkor a tetejébe még kiderül, hogy a „másik oldalon” is emberek vannak.
Hogy közben időnként lőnek is, az tiszta megkönnyebbülés. 
Amíg nem találnak el. 

Szóval ez egy olyan háborús regény, hogy igazából nem is csak a háborúról szól. Teljesen igaza van a fülszövegnek. Ez a regény egy társadalomról szól, és a róla festett kép nem éppen rózsás. Ez a regény olyan emberekről szól, akik nemcsak szó szerinti értelemben vett sötétben/ködben botorkálnak, akik egymást is alig, vagy egyáltalán nem értik, akik között a legfontosabb pillanatokban megszakadnak a kapcsolatok, akik közül legfeljebb egy-két ember emelkedhet ki erkölcsileg (míg el nem találják), és jellemzően nem azok, akik támadni tudnak, hanem akik meg tudják és akarják védeni a rájuk bízottakat.

U.i.: Annyira sokatmondó, amikor Volosin azzal önt saját magába lelket, hogy keres magának egy random kiskatonát, és valahányszor szuggerálja magának, hogy menni kéne tovább, annak a kiskatonának ordítja oda, hogy „Utánam!” Mert ha jönnek utána, akkor abból az következik, hogy neki menni kell előre. Nem fordítva.

Ezt 2017. június 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Majdnem, majdnem tíz pont lett, de végül két okból is visszaminősítettem.
Ám méltatlan volna a két okkal kezdeni, kezdem inkább azzal, hogy soha az életben nem olvastam még háborús sci-fit, egyáltalán nem is az én műfajom, ez a könyv mégis szinte letehetetlenül érdekesnek bizonyult. És nemcsak azért, mert amíg olvastam, rajtam kívül álló okokból órákig nem volt netem. 

A Párhuzamos életrajzok olvasása közben nagyon utáltam, hogy Plutarkhosz mennyit áradozik a spártai törvényekről és életformáról – ettől függetlenül tíz pontot kapott tőlem a könyv, mert attól még jó, hogy én nem értek vele egyet. Itt pontosan ugyanaz a helyzet, még Spárta is stimmel. A világon semmi kedvem olyan világban élni, amilyet Heinlein regénye bemutat,* és főleg nem örülök, hogy utópiának kellene néznem valamit, ami leginkább disztópia, na de attól a szöveg jó. Még örülök is neki, hogy ennyire pontosan körülírja azt, amivel vitatkozni akarok, mert csak így fogalmazhatom meg az érveimet én magam is.

Csábító a leírás, szó se róla, nehéz az alakulóban levő elmének kivonni magát a hatása alól, és annyira naivan idealista, hogy minden további nélkül nevezhetném veszélyesnek is. Egy olyan ember szemével látjuk a világot, aki még a legembertelenebb bánásmódot is csak annyira veszi észre, amennyire a saját kis személyes terét veszélyezteti, ellenben fenntartás nélkül elfogad mindent, amit a nála okosabbak mondanak neki, és hát olyat rengeteget talál. Ráadásul annyira részletezően pontos ez a világleírás, hogy az ember szinte maga körül érezheti ezt a tökéletesített Spárta-utópiát,** annak minden apró fogaskerekével együtt. Minden, ami benne van, szigorúan indokolt, és minden, ami nincs benne, annak a hiánya szintén szigorúan indokolt. Emiatt mondom rá azt, hogy realisztikus. Nem azért, mintha megvalósíthatónak tekinteném vagy pláne akarnám tekinteni. Isten őrizz, vicomte molytársnak teljesen igaza van abban, hogy ez a rendszer így nem is tudna működni. Ne is tudjon. Rögtön egy másik bolygóra költöznék előle.

Realisztikusnak látom amiatt is, ahogyan a katonák életét bemutatja. 95% kiképzés, felkészülés, utazás, szervezés, edzés, felszerelés-karbantartás és -javítás, aztán várakozás… várakozás… várakozás… és kb. 5% lövöldözés. El tudom képzelni, hogy van, aki emiatt unalmasnak is tartja a regényt, hiszen ahhoz képest, hogy hadiállapotban játszódik, és úgy általában egy háborúról szól, elenyészően kevés benne a látványos csatajelenet.*** Eegen, a katonák életét is ilyesminek képzelem annak alapján, amit ismerős hivatásos katonáktól tudok. Sok-sok feszültség, akár még unalom is, aztán egyszer csak: bumm. Ebben a regényben szinte megkönnyebbül az ember, hogy végre történik valami. Persze a kockázat az, hogy adott esetben ez az utolsó megkönnyebbülése lehet. Addig unhatja magát, amíg egy rutinbevetésben el nem találja valami.

Az, ahogyan a közkatonák és tisztek lélektanát bemutatja, ugyancsak nagyon érdekelt. Bonyolult helyzetben kell helytállniuk, még a közkatona se engedheti meg magának, hogy ún. „egyszerű elme” legyen. Persze az jócskán egyszerűsíti a helyzetüket, hogy rovarszerű idegen lényeket kell kinyírniuk, nem pedig embertársaikat, de, ahogy már mondtam, ők személyesen alig jelennek meg a könyv lapjain, elsősorban a hadsereg tagjainak egymáshoz való viszonyát figyelhetjük, olykor oldalakon át tartó szellemi összecsapások során. A figurák idealizáltak, számomra mégsem hatnak márványból valónak: élnek, örülnek, szégyenkeznek, lélegeznek (egy darabig), elveszíthetőek, sajnálhatóak.

Valamint külön öröm a magamfajta bölcsésznek, ha egy sci-fi folyamatosan klasszikus irodalmi-történetírói szövegekre (Biblia, Julius Caesar, Titus Livius stb.) hivatkozik, és minden hivatkozás nemcsak hogy helyes, de még helyénvaló is. Tessék csak nézni: 

   Nincsenek veszélyes fegyverek, csak veszélyes harcosok. Mi megpróbálunk belőletek ilyen veszélyes embereket faragni: akik az ellenségre nézve veszélyesek. (…) Ha nem értitek, hogy miről van szó, akkor olvassátok el a „Horatius a hídon”-t (…). (78. oldal)
    Aztán a kis hajók, amelyeket a gyalogosokról neveztek el: a Horatius (…) (310. oldal)

Nem lehet eléggé megbecsülni az olyan sci-fit, amelyben helyükön vannak a klasszikus hivatkozások. 
(Megj.: Xenophón nevű kis hajót is említenek később.)

    A hídon álló Horatiusnak (tudtommal) semmi köze a költőhöz, vagy ha van is, csak nagyon halovány kapocs lehet. Sok-sok nemzedék van közöttük. A hídon állót Horatius Coclesnek hívták, és Livius ír róla. Meg Boronkay Iván, gyerekkoromban őt olvastam. A köztársaság korának mondabeli hőse az etruszk király, Porsenna hadserege ellen védte Rómát. Nem egyszerűen a várost, hanem a köztársaságot, mivel Porsenna a királyságot akarta volna visszahozni Rómába. Ez a védelmezés pedig attól vált olyan nagyszerű teljesítménnyé, hogy jó ideig egyedül csinálta. 
    Úgy történt a dolog, hogy Porsenna serege tábort vert a város közelében, úgy, hogy csak a Tiberis választotta el Rómától. Illetve nem választotta el, mert a Tiberisen cölöphíd ívelt át, ehhez állították oda őrségbe Horatius Coclest. Aki még annak ellenére sem volt hajlandó elhagyni a helyét, hogy körülötte mindenki menekülőre fogta, és az ellenség teljes erővel nyomult a híd felé. Szerencsére Coclesnek nemcsak a bátorsága volt nagy, hanem a hangja is, és sikerült a futók közül többeket megakadályoznia a menekülésben. Az az ötlete támadt, hogy rombolják le a háta mögött a hidat, míg ő egymaga lefoglalja az egész etruszk haderőt, így az ellenség biztosan nem jut át a folyó másik partjára.
    Így is történt. Páran annyira elszégyellték magukat, hogy nem volt képük nem állni oda egy ilyen harcos mellé, a többiek meg gyorsan szétkapták a hidat. Cocles végül elküldte maga mellől az utolsó társakat is, majd a megmaradt pár deszkán megpróbált – persze folyton az ellenséggel szemközt – ő is kijutni a bajból, de akkor összeomlott a híd: Cocles az innenső parton maradt, egymaga. Hogy ne essen fogságba, sebesülten és teljes fegyverzetben a folyóba vetette magát, és amitől tényleg meglepődtem: átjutott. Fogadni mertem volna, hogy nem éli túl, mondabeli hősök az ilyet nem szokták. Mindegy, ő túlélte. 
    …és jó pár évezredre bekerült az irodalom- meg a művészettörténetbe. A fenti kép Tommaso Minardi képe, és innen való.
    …és most veszem észre, hogy míg képet kerestem Horatius Cocleshez, pont olyan weboldalt fogtam ki, amelyik direkt a Csillagközi invázió hivatkozásait magyarázni készült. Tök jó, hogy ilyen is van. :)

És most teszem hozzá a fent említett két okot. Amiért levontam a pontot.
1. Sok mindenre számítottam végkifejletileg, de giccsre speciel nem. Ez az érzelgés sokat elvett az élményből.
2. Közvetlenül a regény befejezése után még mindig nem volt netem, és Vaszil Bikovot kezdtem olvasni. Akinél a magas rangú tisztek oktalanul hatalmaskodnak, az ellenség piszkosul érti a dolgát, a legrosszabb pillanatban el tud fogyni a lőszer, kommunikáció vagy létezik, vagy nem, a kisember meg csak botorkál a fagyos éjszakában, drótakadályokon keresztül, taposóaknát keresve, egy örökkévalóságig várva a hajnalt. És hát ettől a Csillagközi invázió, hogy úgy mondjam… khm… kissé megkopott. 

Köszönöm az ajánlást Tóth Ákosnak! 

* „Idealizált spártai katonaállam a jövőben”, írja értékelésében vicomte molytárs, és ennél pontosabban én se tudnám megfogalmazni.
** Spárta társadalmi berendezkedése (sarkítva) arra épült, hogy senki, aki szabad polgár, nem dolgozik, viszont mindenki, aki dolgozik, meg van fosztva szabadságjogainak legalább egy részétől, és mindkét csoportba kizárólag születés által lehet bekerülni. Heinlein regényvilága leginkább azért tökéletesített Spárta-utópia, mert nem születés, hanem csakis személyes szabad választás által kerülnek az emberek ide vagy oda, senki nem kényszeríti őket (erre, másra igen).
*** NB.: Nekem viszont pont ezért tetszett.

2017. június 11. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: Metropolis Media, Bp., 2013. Varga Csaba Béla fordítása

Túl van írva. Nagyon.
Pedig jó könyv volna. Nagyon.
Mire rá nem veszi az embert egy regény nemzetisége. Nem tengenek túl a magyar könyvpiacon a luxemburgi írók. Azért amikor megláttam, hogy mekkora ez a bálna, kicsit megbántam az elhamarkodott döntésemet… de érdekes élmény volt. Helyenként élvezetes is. Csak ne lenne túlírva. Nagyon.

Családtörténet, identitástörténet, három nemzedéknyi közlekedés Európán keresztül, Olaszország és Luxemburg között, oda-vissza. Állampolgárságot se könnyű váltani, hát még hovatartozást. Ha még két világháború is beleszól az ember életébe, akkor pláne. Akkor nem is csak érzelmi a kérdés, hanem erkölcsi is, pl. mikor az ember olasz állampolgárságú, és behívják Mussolini seregébe, azt' próbáljon meg akár engedelmeskedni, akár kibújni. Mikor nála nagyobbak se tudnak eligazodni a háborús Európában. És ha ez nem volna elég, hát ott van a mindenki által ismert jó öreg identitásválság, amit felnőtté válásnak hívnak. Vagy legalábbis kamasszá válásnak.

Az emigráció regénye is ez. Három nemzedék emigrációjáé, együtt és külön-külön. Az Olaszországban született nagyszülők megpróbálnak gyökeret verni egy másik világban, a Luxemburgban született apa megpróbál kezdeni valamit azzal, hogy a családja olasz, de ő Luxemburgot tekinti hazájának, azt pedig, hogy a gyerekek hova tartoznak, még ők maguk se tudják eldönteni. Az egésznek a legnagyobb vesztese az anya, aki pontosan tudja, hova tartozik, de kénytelen egészen másutt élni.

A nyelvek regénye is ez. Azt már netes kvízekből tudtam, hogy létezik olyan, hogy luxemburgi nyelv, de hogy pontosan mit is jelent, azt ez a regény sulykolta belém. Nem éppen felejthető módon. A némettel köszönő viszonyban áll. De nem azért nem tanulják meg egyes szereplők, mert nehéz, hanem mert nem akarnak Luxemburghoz tartozni, és az ott-tartózkodásukat ideiglenesnek tekintik. Aztán persze „ideiglenesen végleges”-sé válik. Persze lehet ott boldogulni németül, franciául is… de fontos marad az olasz, vagyis az Abruzzóban beszélt nyelvjárás… De Luxemburgon belül se mindegy, melyik nyelvjárást beszéli az ember… Amit simán elhiszek, de akkor is túlzás, hogy egy ekkora országban ekkora különbségeket tegyenek… Mintha más nyelvjárást beszélnének Cegléden, mint Szolnokon, és emiatt egyikünk lenézné a másikat… 

Mert lenézni, azt mindig lehet. Akármilyen kicsi egy terület, különbséget lehet tenni benne, és ennek jegyében alá-fölérendeltséget is lehet érvényesíteni benne. Durva. Ha ketten laknak egy szigeten, akkor is nyugodtan megtörténhet ugyanez.

És közben persze a bálnák regénye is ez. Amely emlősállat, de a vízben él, ahová elvileg nem kéne tartoznia, de kifogják és végighurcolják a szárazföldön, ahová már nem tartozik. Ő Mrs. Haroy, és persze jelkép, mint ahogy a többi bálnatörténet is, amelyet a regény idéz, önmagán túlmutató jelentéssel bír a szövegben. Amelyik ettől posztmodern akar lenni.

De szerintem csak túlírt. Idézhet ez akármennyi bálnát, Moby Dicket, Pinokkiót, Jónást, nekem csekély kivételtől eltekintve funkciótlannak tűnt az összes idézet, egyszerűen nem állt össze, hogy mi közük a Portante szövegéhez. Ahogyan funkciótlan volt a több elbeszélő szerepeltetése is, mert számomra egyetlen hangon szólalt meg valamennyi. Különösen úgy nem volt értelme a váltogatásnak, hogy igazából a regény első harmada után egyetlen elbeszélő maradt, a többi egyszerűen elfelejtődött. Pedig ez még emelt volna a regény színvonalán, mert a megmaradó gyerek-nézőpont, hát… enyhén szólva egysíkú. Gyakori ismétlésekkel terhelt, nehézkes én-elbeszélés. Nem tanulságok nélkül való – de a felét ki lehetett volna húzni.

Úgy általában: irtó jó kisregényt lehetett volna írni ebből. Akkor felejthetetlen volna. Így: informatív szenvedés. Bocs.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. június 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Az Egy hűtlenség naplója című ciprusi regény főszereplője régész, aki egy apró Égei-tengeri szigeten ás ki ötezer éves cserepeket – meg egyebet is, de az már spoilerszámba menne. Mivel elég gyakran emlegetik a Kükládokat, amelyeknek a kis sziget is része, kicsit utánanéztem a területnek.

A szigetcsoport valóban Görögország és Törökország között, az Égei-tengerben található, és igen jelentékeny, sajátos kultúrát képviselt a bronzkorban, hasonlóan a minószi Krétához. Ilyen szobrokat tudtak faragni, mint ez itt fenn, ami azért nem akármilyen teljesítmény. (A fotót Mary Harrsch készítette, innen vettem.) Szantorin (Théra) is közéjük tartozik, no meg Délosz és Naxosz és egyéb nevezetes helyek. Már a bronzkorban fémekkel kereskedtek, olajat és bort termeltek, állatot tenyésztettek, halásztak, szóval volt mire alapozni a kultúrájukat. (Megj.: Fogalmam se volt, hogy létezik olyan természetes anyag, amelyiknek a neve smirgel. Igen, csiszolásra használták, amíg fel nem találták a dörzspapírt. És főleg Naxoszon bányászták.) Sajátos festészetük volt, ismét csak a minószi Krétához hasonlóan; valószínűleg a szobraikat is festették. Használhatták a lineáris A-írást, legalábbis találtak ilyen írásos emlékeket a területen.

Aztán persze kitört az a bizonyos vulkán. Olyan 3500 éve. Utána is jelentékeny maradt a szigetek szerepe, de a saját kultúrájukat kiszorították más kultúrák. Ma elsősorban a turistákból élnek. Mondjuk, nem rosszul. 

A regény még azt is megpendíti, hogy ezek a szigetek egy óriási földdarab apró maradványai lennének. Ezt a süllyedős történetet jó páran feldolgozták már, ebben a formájában még nem láttam.

Ezt 2017. június 14-én írtam. 

No, elmondhatom magamról, hogy ciprusi irodalmat is olvastam. 
Méghozzá nem is rosszat.

A fülszöveget hagyja mindenki békén nyugodni. Részint spoileres, részint becsap. Szépirodalmi igényű krimire lehet következtetni belőle, ez a könyv pedig nem az. Lehet kriminek olvasni persze, van benne gyilkosság is, aki kriminek olvassa, mégis csalódni fog. Inkább lélektani regény ez, az emlékezet regénye, a személyes és közösségi emlékezeté.

Szerintem nem is tartozik a népszerű irodalom kategóriájába, hiszen a párbeszéd kevés, az idősíkok váltogatása zavaró lehet, a cselekmény nagyon egyszerű, a mindvégig megőrzött szörnyű titkok (sajnos*) elég banálisak, túl sok csavar nincs, bár azért kiszámíthatónak sem nevezném a történetet, pont azért, mert lélektani. Az emberi lélek meg fura dolgokat tud művelni időnként magától, nem programozható éppenséggel.

A főszereplő régész, aki az Égei-tenger egyik szigetére utazik… de hogy pontosan minek, az számomra nem igazán derült ki, ezért kap a könyv csak négy csillagot. Az rendben van, hogy Dukarelisz rendkívül határozatlan alak, aki legfeljebb az ásatásaiért képes harcolni, minden más helyzetben hagyja, hogy mások döntsenek helyette, aztán sodortatja magát. Egy ilyen embernek nem kell indokot találnia arra, hogy miért utazik pont most pont oda. De attól még az elbeszélőnek kéne.**

Ami viszont nagyon-nagyon tetszett, az a háttér. (Írtam is róla külön.) Az a pár mondattal ügyesen felrajzolt görög szigetvilág. Az a némileg több mondattal még ügyesebben felrajzolt mai görög kultúra. Igen, van benne beton meg szmog, de van benne szikla is, kakukkfű, kecskesült és vadolajfa. És simán hívhatnak valakit Antigonénak. Vagy Képheusznak. Annyi feltűnést kelt, mint nálunk a Katalin meg az István.

A mai európai kultúra egyik megalapozója az ókori Hellász. Idézzük a szerzőiket, használjuk a találmányaikat, gondolataik és mitológiai alakjaik az életünk részei – de egyszer azt mondták nekem, hogy egyik sem szerves része annak. A mai napig látszik rajtuk a „kívülrőljöttség”. Vagy elhiszem, vagy nem. De mióta ezt a regényt elolvastam, sokkal erősebben hajlok rá, hogy elhiggyem. (Lehet persze, hogy holnapig kialszom.) Mert ebben a regényben valami olyan erős kapocs van múlt és jelen között, valami olyan magától értetődő módon jelenik meg a folyamatosság, hogy gondolni sem kell rá. Egyszerűen ott van, ahogyan az én életemben soha nem volt. Ezek az emberek úgy élnek benne a görög történelemben, mint… mint ahogy Róma mai lakói kifeszítik a műemlék-épületekre a szárítókötelet, és felaggatják rá a gatyát meg a zoknit.

* Nem azt sajnálom, hogy nem szörnyebbek! Azt sajnálom, hogy az életben is előfordulnak ilyesmik, nem is ritkán.
** SPOILER Fel akarja dolgozni a hajdani tragikus emlékeket? Oké. De hát azoknak a bizonyos emlékeknek nagyobb a füstje, mint a lángja! Főleg így húsz év elteltével. Úgy a regény kétharmadánál, mikor kezdtek kiderülni a dolgok, tettem fel a kérdést: komolyan ennyi az egész?! Kb. ezen a ponton el is veszett minden meglevő feszültség, és innentől kezdve még az se vágott fejbe, aminek végül fejbe kellett volna vágnia. Nem így kell ezt csinálni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. június 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8

– …akkor halljuk azt a receptet: hogy készül egy igazi jó szórakoztató regény?
– Nos, először is tegyél bele sok nevetést, még több mosolygást. Erre a célra nagyon tudok javasolni néhány több ezer éves módszert, de azért egyáltalán nem kell sajnálni belőle a legmodernebb humorforrásokat sem. Aztán dolgozd össze egy néphagyományokból ügyesen összerakott háttérvilággal, no meg persze egy fordulatos cselekménnyel, amelyben minden szépen megtalálja a helyét. Mondom, minden. Igen, még egy random madárkaka is. Közben folyamatosan adagold hozzá a jól kitalált szereplőket, amolyan földhözragadt mesefigurákat, tudod, amilyenekkel tele van Budapest. Klisé mehet bele, de szigorúan csak önmagából kiforgatva. Ha a kiforgatással esetleg gondod volna, vedd végig még egyszer, amit a humorforrásokról mondtam. A végét magadtól is ki tudod főzni, abban segíteni se kell. Ja, ha még egy kis felnőtté érés is belekerül, az nem fog ártani az ízének. Megjegyezted?
– Naná, hogy.

Hát valahogy így képzelem a párbeszédet, amely Virág Emília és a regényírás múzsája között zajlott le. 
Igen, tudom, olyan múzsát nem ismertek a görögök. Nem tökmindegy? Virág Emília ismeri, azt' kész. A görögök baja, ha nem találták meg.*

…és én erről most többet nem is írok. Mert ha nekimegyek, holnapig nem hagyom abba, és elspoilerezem az egészet.

* Amúgy megtalálták. Csak lenézték. A hülyék. Úgy kell nekik.

Ezt 2017. május 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

– Ön kicsoda?
– Én inka vagyok.
– És ő?
– Ő még inkább.
(Bocsánatot kérek.)

Mindig tudtam, hogy tulajdonképpen régésznek kellett volna mennem. (sóhajt)

Amióta gyerekkoromban valamelyik jólértesült rokon karácsonykor kezembe nyomta Az inkák. Mítoszok és legendák című könyvet, azóta érdekel ez a rejtélyes nép. De valószínű, hogy Az inka öröksége is intenzíven közrejátszott az érdeklődésemben. Az Eldorádót már régóta vadásztam, sajnos sehol nem kapható, akinek megvan, az ül rajta boldogan, eszében sincs túladni rajta. Maradt a könyvtári. Persze ez az egy gyors olvasás semmire se volt jó, kell ennek még idő, de nem gond, elég rövid hozzá.

A Népek meséi sorozatnál kevés jobbat találtak ki a háború óta Magyarországon, és ebben a sorozatban is különleges helyet foglal el ez a kötet. Boglár Lajos kitűnő munkát végzett. Nem egy eleve megszerkesztett kötetet vett át valahonnan, hanem több helyről is válogatott (ezeket gondosan feltüntette), és láthatóan nem dolgozott át semmit, hanem ügyelt a pontos fordításra. Abból gondolom ezt, hogy több helyen eléggé „kultúraidegenre” sikerültek a mítoszok, látszik rajtuk, hogy nagyon, de nagyon más gondolkodású kultúra termékei ezek a szövegek. Nehéz is azonosulni velük: meghökkentően sok a magától értetődő kegyetlenség, erőszak, rosszindulat, fájdalom. (Ebből gondolom, hogy nincsenek átdolgozva, hiszen az átdolgozó többnyire szelídít, hozzáigazít a befogadó közönség ízléséhez. Meg, mondjuk, abból is, hogy Boglár Lajos csinálta.)

Máskor meg nagyon is hasonlítanak ezek a szövegek a mi kultúránkra, de sajna pont ott, ahol pont nem szeretném. Azért a sok szenvedésen túl sok bölcsesség is van ezekben a szövegekben, sok megfontolni és feltárni való, úgyhogy mindenképpen olvasásra érdemes. Nekem főleg a teremtésmítoszok tetszettek. Az utószóba pedig hála Istennek sikerült kellő mennyiségű kultúrtörténetet zsúfolni.

Sok hasonló vonás fedezhető fel a Popol Vuh szövegével, csak az eggyel jobban bejött nekem, úgyhogy az a fél csillag most tisztán szubjektív alapon vonódott le. Most már csak egyvalami hiányzik a boldogságomhoz: Sahagún könyve az azték mítoszokról… Ó, miért nem jutott el odáig se Boglár Lajos, se Kuczka Péter, hogy még azt is hozzátegye a gyűjteményhez… (sóhajt) Most bámulhatom vágyakozva az angol fordítását, de csak jó messziről, mert <illetlen szó> drága. 

Hülye spanyolok meg maradtak volna otthon… Sahagúnt kivéve persze.

Ezt 2017. május 10-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Erre a könyvre már csak azért is tíz pontot kellene adnom, hogy egyáltalán létezik. Hogy megírták, hogy magyarra fordították, hogy kiadták, hogy antikváriumokban még vígan hozzáférhető. Én meg virtuálisan vállon veregethetem magamat, amiért egy gyenge pillanatomban megvettem, utána meg nem engedtem a megbánás utáni első késztetésnek, és nem adtam tovább… mert az nagy hiba lett volna.
Enyim. Nem adom.
De azért azt a tíz pontot sem adom, csak kilencet, majd megmondom, miért.

Azért vettem meg, mert nagyon úgy tűnt, hogy pont nekem való kultúrtörténeti és művészettörténeti munka, én az ilyet szeretem, keresem, és veszélyes engem az ilyenek közelébe engedni, mert akármennyit el tudok költeni rájuk. Azért bántam meg, mert éppen egy – az utószó kifejezésével élve – periferiális kultúráról szóló kötetet szereztem be, amelynek nem is nagyon van magyarországi irodalma. Minek is ez nekem, gondoltam, hát engem világéletemben a görögök meg a rómaiak érdekeltek, ki a fenének kellenek a thrákok?

Azért nem adom senkinek, mert kiderült, hogy nekem. 

A késői görög mitológia azt mutatja, hogy a hamvasztás és az eltemetés kultikus szertartásai ugyanazt a jelentést hordozták. Az újszülöttet vagy a jelképes lángok közelébe, vagy a tűz mellé, a földre helyezték. Így az élet-halál köre bezárult. Ami azokat a temetkezéseket illeti, ahol a tetemet magzatszerűen, „zsugorított” pózban helyezték el, magától értetődik, hogy ez a szokás az élet ciklikus szemléletén alapul; az élet a Nagy Istenanyától származott, és a földbe helyezés a hozzá való visszatérést jelentette.

A thrákok nem azért váltak periferiális kultúrává, mintha alsóbbrendűt vagy éppen jelentéktelent alkottak volna.
Pusztán azért, mert a nyelvi kultúrájuk a szóbeliségben, az „örök jelenben” létezett – tehát alig maradt fenn tőlük írásos emlék.
Ellenben írtak róluk a görögök (meg a rómaiak) éppen eleget – a saját nézőpontjukból. Persze, hogy perifériára küldték őket, hiszen az ő nézőpontjukból oda is tartoztak, mint ahogy a thrákok számára meg ők tartoztak a perifériára. Persze, hogy még a thrák isteneknek is görög (meg latin) neveket adtak, hiszen csakis így tudták értelmezni őket.
Közben pedig szerették letagadni mindazt, ami a saját kultúrájukat a thrákokéhoz kötötte. Pl. származásilag. Mármint nem úgy, hogy a thrákoktól származtak volna genetikailag, hanem úgy, hogy kultúrájuk sok-sok elemét a thrákból vették át és alakították saját képükre.
A görög kultúra gyökerei a thrákba (is) nyúlnak vissza. Mivel a mieink meg a görögbe (is), már csak ezért is érdemes foglalkozni velük.* Arianrhod molytárs pont ezt teszi, szerintem tetszene is neki ez a könyv. Jól elvitatkozna vele, főleg ami az orpheuszi meg dionüszoszi misztériumokat illeti.

A kettős női idolok talán már a görög típusú Démétér–Perszephoné istennőpárosra – anya és lánya – utalnak. Ebből a szempontból érdekes az orszojai lelet: két egymásba helyezett női idol. Lehet, hogy e kései bronzkori alkotások rituális formában ábrázolják az istennői terhességnek és a születésnek mozzanatait.

Szóval nagyon jó kis összefoglaló ez, igazi tudományos ismeretterjesztés. Mindaz, amit egy alakulóban levő tudományág a hetvenes évekre a thrákokról kiderített vagy kideríteni vélt (mert rengeteg benne a feltételezés). Van benne történelem, történeti földrajz, vallástörténet, társadalomtörténet, művészettörténet: mi szem-szájnak ingere. Direkt külföldieknek készült annak idején, híradásnak a thrákokról. Tiszteletre méltó vállalkozás. Számomra a vallástörténeti és a művészettörténeti rész bizonyult a leghasznosabbnak, de így laikusként a többi rész is alaposnak tűnik. Ami meg túlkapás (értsd: lelkesedésből fakadó, túl messzire vezető következtetés), azt a magyar utószó szép udvariasan helyre teszi.

Amiért levonom azt a fránya fél csillagot, az a művészettörténeti fejezet. A legterjedelmesebb része a kötetnek, ugyanis ez tartalmazza a legtöbb illusztrációt. Ez rendben van. Sokszor egész oldalas, a kornak megfelelően legtöbbször fekete-fehér, de elég gyakran színes fotókon mutatja be a thrák művészet gyönyörűségeit. Ez is rendben van. Az nincs rendben, hogy úgy kell összebogarászni, melyik képhez melyik szövegrész tartozik! Az meg pláne nincs, hogy nagyon is érdekes szövegrészekhez egyáltalán nem tartozik kép, és ez az olvasónak nem köttetik az orrára! Amatőr munka! Pedig annyira egyszerű lenne másképp: csak meg köll számozni a képeket, aztán a szövegben zárójelben feltüntetni, hogy most az 1234/b képhez tessenek lapozni! Hát hogy lehet ilyet csinálni? 

Ettől eltekintve a kötet megbecsülendő, a polcra felteendő, időről időre portalanítandó, egyébként lehetőleg olvasandó. A folytatás hiánya pedig sajnálandó. Főleg az ilyenek miatt: 

Minden nőnek ajánlatos útközben fonni, ha megy valahova. Ellenkező esetben a sárkány áldozatává válhat. Magának az orsónak van mágikus jelentősége: a násznagy abban a pillanatban adja át a fiatalasszonynak, amikor az átlépi az új ház küszöbét. Addig a násznagy védi a sárkánytól, a küszöbtől kezdve azonban már csak az orsóra számíthat. Ezért gyakori a kígyóábrázolás ezen a használati tárgyon, amellyel embert nem szabad megütni.

* Ami a kötet íróit, Folt és Marazovot illeti, nekik persze ennél jóval több okuk van foglalkozni velük: az, hogy bolgárok, és az ókori Thrákia legnagyobb részt a mai Bulgária területének feleltethető meg. A thrák kultúra leleteit leginkább bolgár régészek ásták/ássák ki, bolgár történészek és művészettörténészek értelmezték/értelmezik. Nekik persze, hogy érdekes, hát fölötte laknak. Ezért nem is értettem először, hogy miért volt olyan fontos ezt a könyvet magyarra lefordítani: nekünk miért volna annyira érdekes?

Ezt 2017. május 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Na, ezt érdemes volt. Nem is értem, miért nem olvassák többen.
Igen, tudom, ókori. Igen, tudom, lassú. Ellenben ritkán unalmas, és mindig tanulságos. A mára nézve is. Sőt. Nagy esze volt annak, aki pont ezt a két művet pont így állította párba, mert gyönyörűen kiegészítik egymást.
Történelmi munka, de sem mai, sem ókori görög értelemben nem történetírás. Éppen ezért általánosítható, és akár a mára is alkalmazható. Mármint végiggondolás után.

Kürosz nevelkedése:

Újraolvasás vala. A cím becsapós: a nevelődést az első tíz oldalon letudja, a továbbiakban kész emberként állítja elénk Küroszt („Nagy”-nak nevezett, Kr. e. VI. századi perzsa uralkodó), aki a szöveg végéig az égegyvilágon semmit nem változik. Még ő nevel másokat, magánál jóval idősebbeket is.

Hát bevallom, ezt a részt többször is eléggé untam. Nem azért, mintha olyan hömpölygős lenne – ellenkezőleg: bonyolult hadműveletekkel, mozgalmas csatajelenetekkel van teli –, hanem azért, mert olyan szereplőkről szól, akik nem elevenek. Hanem szobrok, piedesztálra állított márványfigurák, gipszből készült ellenségekkel, akik nem véreznek, ha megszúrják őket, egyszerűen csak puff: szétomlanak. Magyarázza is a bizonyítványt az utószó elég hosszan, hogy ez miért nem történetírói munka, és hogy hát akkor mi a manó.

Ha ügyes és tisztességes gazdára talált, aki jól művelte meg a rábízott földet, és hasznot húzott belőle, soha nem rövidítette meg, hanem mindig még többet adott neki. Örömmel fáradoztak az emberek, bátran növelték vagyonukat, és eszükbe sem jutott Kürosz elől eltitkolni, mennyijük van, mert tudták róla, hogy soha nem kívánta az őszinte gazdagok pénzét, csak azoktól vette el, akik titkolták vagyonukat.

Pedig nem kell sokat magyarázni, elég annyi, amit a fülszövegbe írtak: ez utópisztikus fejedelmi tükör. Nem a történelem megértésére, hanem a jelen okulására való. Mindent meg lehet tudni belőle arról, milyennek kell lennie az eszményi uralkodónak: hogyan jár, hogyan beszél, hogyan vezeti a hadsereget, hogyan szervezi a békét, hogyan hallgatja meg mások tanácsát, és alkalmazza őket saját belátása szerint, hogyan gondoskodik híveiről, hogyan ítélkezik a bűnösök felett. Fejedelmi tükörnek, annak nagyon jó. Kár, hogy túlidealizál, hogy megvalósíthatatlan.

Vagy talán nem is olyan kár. Lehet, hogy ezt a szöveget olvasva nekem is az alkotmányos monarchia hívévé kellett volna válnom (mert Kürosz azt csinálja, legalábbis Xenophón szerint, még akkor is, ha abban az időben ilyen intézmény nem létezett, ld. bővebben „utópia” címszó alatt), de ki tehet róla, ha nem a saját rebellis lelkem, hogy inkább még jobban meggyőződtem a demokrácia hasznáról? Mert minél jobban taglalja Xenophón, hogy milyen csodálatos dolog egy ideális vezető uralma alatt élni, annál jobban suttogta az én rebellis lelkem, hogy a legeszményibb vezetőnek is, még ha márványnak hazudják is, van egy csúf hibája: hogy halandó. És ha kidolgoz egy tökéletesen hierarchizált államszervezetet, az pedig az ő halála után egy nem éppen ideális vezető kezébe kerül, akkor nagyon nagy gáz van. De még annál is nagyobb.

A thymbrai csata. Forrás: Wikipédia.

Nem beszélve arról, hogy én még azt az eszményt se tartom olyan hú, de jónak. (Fene a gusztusomat.) Ez az eszmény egyszerűen túl van racionalizálva. Meg a szöveg is. Ha nagyon költői akarok lenni, azt mondom, hogy ezt a márványszobrot finom szerkezetű óramű működteti, amely soha, de még véletlenül se hibázik. Mindenre számít, mindent kidolgoz, minden helyzethez alkalmazkodik, majd úrrá lesz fölötte, nem ismer semmi lehetetlent – és sajnos véletlent se. Pedig olyan van. Tessék tudomásul venni. Valaki rosszul lendíti meg a kalapácsot, kiröpül a kezéből, eltalálja a márványt meg az óraművet, azt' annyi vót.

– Jól tudom én – felelte az –, hogy takarótok és fekhelyetek is több van, mint nekem, és a házatok is jóval nagyobb, mint az enyém; mert hajlékotok a föld és az ég, ágyatok a földnek minden fekhelye, és takarótok nemcsak a juhok gyapja, hanem minden növény, ami a hegyeken és a síkságokon nő.

Ez nem történelem, se múltbeli, se jelenkori: ez számítógépes játék, amelyikben egész csapatok (természetesen saját hibájukból történő) elvesztének kb. akkora súlya van, mint amikor a Civilization nevű játékban* kilőnek egy „chariot” fedőnevű egységet (kép innen), aztán vissza kell menni a fővárosba másikat csinálni.

Mégis tessenek csak olvasni! Mert ez, amit felsoroltam, mind csak két pont levonására volt elég. Mert lehet, hogy ez az eszmény megvalósíthatatlan, sőt szükségtelen is, de attól még oldalanként hat olyan tanulságot is felsorolhatnék, amelyek igenis alkalmazhatók adott körülmények között, ha bármiféle vezetésre adja a fejét az ember. (Kivéve, ha áramot vezet.) Figyeljen az olvasó és tanuljon, csak ne ész nélkül. És vigyázzon azokkal a kézből kirepülő kalapácsokkal.

Anabázis:

Az igen! Ez már tízpontos. 

Nem mintha igazabb/hitelesebb lenne, mint az előző, bár ez a szöveg dokumentumnak van kikiáltva. A fülszövegben, turistacsalogatónak. Aztán az utószó jól megmondja, hogy a fele se igaz, vagy éppen csak annyi. De kit érdekel, közben úgyis rájöttem, hiszen itt nincs se márvány, se óramű: emberek vannak. Keménységükben is kiszolgáltatottak, barátaikhoz hűek vagy hűtlenek, karriert csinálók, vezetőiket hatszor is kiborítók, hazavágyók, kapzsik, meggondolatlanok, veszekedők, nevetők, csalók, zsiványok, meggyászoltak stb.

Történelemből nem emlékeztem a tízezrek hadjáratára; vagy nem tanultuk, vagy két mondatban elintéztük, de nem is baj. Annyi háttértudásom volt, hogy a hatalmi viszonyokat nagyjából tudjam, de még erre se lett volna tulajdonképpen szükség, mert ez se történelmi munka. 

Nem az az érdekes benne (nekem), hogy merre járnak, kiket vernek agyon, hanem az, hogy mihez kezd egy ellenséges közegben, otthonától mérhetetlenül távol levő, vezéreitől megfosztott, tökéletesen magára hagyott közösség. (Térkép innen.) Na, ennek hálás közönsége voltam, ezért sokkal gyorsabban is olvastam, mint a Kürosz nevelkedését.

Nagyon tetszett, ahogy pillanatok alatt kitermelik maguk közül az új vezéreket. Egyrészt azért megy ilyen könnyen, mert nem merev hierarchiára épül a sereg rendje, nemcsak a kiválasztott kevesek kaptak rendes kiképzést, másrészt azért, mert akkora bajban vannak, hogy ha valaki normálisan tud szervezni és irányítani, meg még kreativitással is dicsekedhet, arra azonnal hallgatni kezdenek a többiek. Nem érdekel, hogy így volt-e igaziból, ennyi év távlatából mindegy is az :) szerintem ez realisztikus. Nagyon tetszett, ahogy azok is képesek együtt dolgozni, tervezni és feladatokat végrehajtani, akik amúgy otthon ellenfeleknek számítanának – legfeljebb előtte klasszikus virágnyelven megmondják egymásnak, kinek mit hova.

– (…) Hiszen hallom, Kheiriszophosz, hogy ti, spártaiak, már a teljes jogúak, kora gyermekségetektől fogva gyakoroljátok a lopást, és nemhogy rútnak, hanem egyenesen szépnek tartjátok a törvény által nem tiltott dolgokat elcsenni. Sőt, hogy minél ügyesebben és észrevétlenebbül próbáljatok lopni, törvénybe hoztátok, hogy akit lopáson rajtakapnak, azt megkorbácsolják. Nagyon is itt van most az ideje, hogy neveltetésedről bizonyságot adj, vigyázz hát, hogy rajta ne kapjanak bennünket, amikor fellopakodunk a hegyre, nehogy aztán nagyon elverjenek bennünket.
– Én meg azt hallottam rólatok, athéniakról – mondta Kheiriszophosz –, hogy szörnyű ügyesen lopjátok a közvagyont, noha szörnyű veszély fenyegeti a tolvajokat, s hogy legkiválóbb polgáraitok a legjobb tolvajok, ha ugyan ti a legkiválóbbakat tartjátok méltónak a főhivatalokra. Úgyhogy itt az ideje, hogy te is bizonyságot adj neveltetésedről.

Igen, művelnek nagyon nagy ökörségeket, igen, veszítenek embereket, és az bizony nagyon érzékenyen érinti őket, nem pusztán annyi, hogy kilőtték a „chariot” fedőnevű egységet, csináljunk másikat. Igen, összevesznek nyolcvanszor is, igen, van köztük gyenge láncszem, meggondolatlan, sőt áruló is. De tudnak tanulni a hibáikból, és ha nagy baj van, akkor összezárnak megint. A legjobban az tetszett, hogy mekkora szerepe van az életükben a beszédnek. Annak, aki a vezérük akar lenni és maradni, egyéb szükséges készségeken kívül elsősorban meggyőzéssel kell hatnia a többiekre; minden döntés előtt alaposan megvitatják a lehetséges következményeket, és bárki hozzászólhat, ha nála van a kagyló. Nem mindig jó a döntés – de hát nincs kőbe vésve, lehet rajta változtatni.

A gond ott kezdődik, ahol elkezdenek túl közel kerülni az otthonukhoz. Ha egyszerűen csak haza akarnának jutni, fene bajuk nem volna. De ezt csak addig akarják (hazudik ám a fülszöveg), amíg el nem jutnak a Fekete-tengerhez. Ott bújik ki a hiba, hogy ez nemcsak egy magára utalt közösség, hanem elsősorban zsoldos hadsereg, amely megélhetési forrásnak tekinti a háborút, és nem a puszta életét akarja hazavinni, hanem pénzt is. Lehetőleg jó sokat. Onnantól nagyon ellenszenves társasággá válnak (kinyílik a bicska a zsebemben, ahogy a mások falvait, városait egyszerűen állat-, gabona-, pénz- és rabszolgaforrásoknak tekintik), onnantól nem tud szurkolni nekik a magamfajta. De ez nem semlegesíti a korábbi eredményeiket, úgyhogy nem vonok le érte. Megírni jól megírta ezt is Xenophón. (Kép innen.)

Ja, utóirat: Amit Xenophón a saját szerepéről mesél, azt nem kell ám mindet elhinni. Nekem pont emiatt lett gyanús a szöveg, hogy nem olyan nagyon dokumentarista jellegű írás ez. Mivel azonban ettől még működik, teszek rá. :)

– (…) Csakhogy igaztalanul irigykednek rám. Mert kit akadályozok meg közületek abban, hogy elmondja, ha valami jót tud nekünk mondani, vagy ha akar, harcra keljen érettetek, önmagáért vagy biztonságotokért? Hogy is van ez? Kinek állok útjában, amikor vezéreket választotok? Félreállok, legyen más a vezér, csupán azt lássam, hogy a javatokra cselekszik.

* Nem, az értékelés írója nem játszik ilyenekkel. Már. Amikor játszott, akkor is állandóan a béka hátsója alatt voltak a pontjai, mert nem volt hajlandó hódító hadjáratokba bocsátkozni, inkább épített meg kereskedett. Ami (mármint a pontszám) nem tartotta vissza attól, hogy napokig játssza. Aztán egyszer elege lett a saját függőségéből, és letörölte a gépéről az egészet. Azóta is siratja. Nem, nem szeretné még egyszer feltelepíteni. Pedig tudja, hogy a legújabb verziókban már nemcsak hódító háborúkkal lehet magas pontszámot szerezni, hanem értelmesebb dolgokkal is. Mégis szilárdan ellenáll a késztetésnek. Sajnos.

Pontszám (átlagolva): 10/9

Ezt 2017. május 8-án írtam, és 2020. július 18-án egészítettem ki.

Ez a könyv egy angyalról szól.

Angyal hatvanéves (de ötvenötnek se néz ki), a fogainak még több mint fele megvan, a ruhája mindig fekete (és ha egy módja van rá, ki is mossa), a keze elég tiszta (leszámítva, hogy enyves), a humora cinikus. Tudni kell még róla, hogy igen jól bánik a pénzzel (elég gyakran szereti zsebre rakni, de legalább olyan gyakran oda is adja az első nélkülözőnek), folyékonyan, kellő fantáziával és ügyes realizmussal hazudik, és teste-lelke kb. olyan tartós anyagból van, mint egy kétmillió éves sziklazátony. Ja, és kicsit hasonlít Casciai Szent Ritára, úgyhogy időnként ezzel csúfolják. Mostanáig nem értem, miért számít egy szent neve csúfnévnek. A rendes neve egyébként Benigna avagy Benina, barátoknak Nina.

A lelketlenség úgy megtörött Benina lelkén, mint a hatalmas hullám valamely nagy zátonyon. Lármásan törik meg, széthull, fehér habbá esik szét és vége.

Különös ismertetőjele továbbá, hogy a sajátján kívül még vagy négy-öt más ember keresztjét is cipeli folyamatosan. Néha többet is, ideiglenesen, amolyan „add, ide, öreg, viszem egy kicsit, ha elfáradtál”-stílusban.

Lehet, hogy ezért nem szerették volna újrafordítani ezt a regényt a háború után. Ez a sok kereszt nem állt jól neki, gondolom. Pedig nagyon szép regény valóban, igaza van az előszónak (AMELYET ERŐSEN AJÁNLOTT AZ OLVASÁS VÉGÉN MEGTEKINTENI!), oda lehet tenni a nagy francia realisták mellé, Beninát pedig odaállítani Goriot apó mellé, kiállja az összehasonlítást. Sőt, nekem Benina sokkal rokonszenvesebb, mert – bocs, Balzac – úgy jó, hogy közben nem hülye. Nagyon jól ismeri a világot, a maga műveletlen módján nemcsak okos, hanem bölcs is, és nemcsak azt tudja, kinek és mikor kell adnia, hanem azt is, hogy mikor kell az adakozást abbahagyni. Sőt, a legnagyobbat is tudja: hogy mi okozza a hálátlanságot, és hogyan kell azt megbocsátani. Nála földhözragadtabb angyal nincs is a világon, még az Úristentől se vár jutalmat, nemhogy az emberektől.

Beninának kellemes hangja volt, bizonyos fokig finom s jó nevelésre valló modora. Barna arczáról nem hiányzott némi báj és érdekesség; báj, melyet az öregség csak alig törölt el. Fogainak még több mint a fele megvolt. Nagy és sötét szemének alig volt vörös karikája, mint az évek és a reggeli hidegek okoznak. Orra kevésbbé piros, mint pályatársaié és ránczos, de izmos ujjai nem végződtek sólyomkörmökben. Igazi mosónő kezei voltak s még megőrizték tisztaságukat. Fekete szalag volt homlokára kötve, felette fekete kendő, ruhája, köpenye szintén fekete s valamivel jobb állapotban, mint a többi vénasszonyé. Ebben az öltözetben és jámbor, szelid arczkifejezésével, még eléggé csinos vonásaival, cassiai Szent Ritához hasonlított, ki vezekelni jár a földön. Nem hiányzott más, mint a kereszt és homlokán a sebhely, bár a félujjnyival a szeme felett lévő, fekete, kerekded, borsónagyságú szemölcsöt bátran annak lehetett volna tartani.

Pikareszk regény ez, de olyan, amelynek szereplői nem mozdulnak ki Madridból. A városon belül jutnak el minden létező helyre, ahova csak egy nyomorult bejuthat, ha szolgál, koldul vagy becsukják. Mindent meg lehet tudni a nyomortanyák lakóiról, amit csak akar a t. olvasó. Meg azt is, amit nem biztos, hogy szeretne. Lélektanilag hibátlan emberábrázolások, ahogy rendes realista regényben szokás, a szegénység minden rokonszenves és gyűlöletes következményével, testi-lelki torzulásokkal, eltárgyiasulással, démonná válással, ami belefér. Van dolga Beninának. Szerencsére győzi. 

Hozzátette még Sennor de Cedrón, hogy bár nem érdemeiért, hanem a bizalom folytán, melyet beléhelyeztek az elhagyottak menhelyének, a Misericordiának, az alapítói, ő annak a védnöke és első vezetője, s mivel hozzá kell beadni a kérvényeket a belépés iránt, nem tehet az utczán egy lépést sem a nélkül, hogy ne alkalmatlankodjanak neki szemtelen szegények s állandóan el van árasztva ajánlatokkal s felvételt kérő levelekkel. – Azt lehetne hinni, – tette hozzá – hogy hazánk egy óriási méhkasa a szegényeknek s az egész nemzetből egy végnélküli menhelyet kell csinálni s beleköltözünk mindnyájan, az elsőtől az utolsóig.

Ami nem tetszett a regényben, az a stílusával van összefüggésben. Értem én, hogy a realizmus kötelező eleme a sok leírás, az épületek megjelenítésével nem is volt gondom.  

Rossz kedvvel ment fel Benina az elhanyagolt és sötét lépcsőn. A falak leomolva, a lakások ajtai mellett szénnel vagy czeruzával firkált felírások, az ajtónyílásokon át gyékény-szőnyegek kandikáltak ki, a piszkos lámpások nappal temetői lámpáknak látszottak. Felülről az első emeleten lakott Obdulia kisasszony a macskák szomszédságában s gyönyörű kilátással a tetőkre s padláslyukakra.

De az emberek! Annyira szerettem volna, ha Mark Twain küld valami meglepetés-levelet Galdósnak (szerintem azt se tudták egymásról, hogy a másik is létezik), hogy fél oldalnyi jellemzésnél hússzor érdekesebb és értelmesebb dolog két oldalnyi bemutatás, beszéd vagy cselekedetek által. 

Persze lehet, hogy az ilyenkor tapasztalt törések a fordító számlájára írhatók. Egész jó a fordítás, csak egy kicsit régies, hamar rá lehet hangolódni. De valahogy nem profi. Kár. Mindenképpen érdemes volna a regény az újrafordításra. Már csak azért is, hogy az országban kettőnél több helyen is be lehessen szerezni. Jó helyen van az 1001 könyv listáján.

– —- – —-
Folyt. köv. másnap:

Tényleg jó könyv ez, mert még ma is zsong a fejem tőle.

Tegnap inkább csak azt érzékeltem, hogy izgalmas, meg hogy szurkolok Beninának. Nem az a fajta izgalom ez, mint a krimikben („leszúrja? nem szúrja?”), ez egész más („vissza tudja fizetni? ó, mondjátok, hogy kap pár hatost, és vissza tudja fizetni! ugye sikerül neki?”), és a szerzőt dicséri, hogy tud ilyen izgalmat teremteni.

Ami most jutott eszembe, az az, hogy Benina ugyan cseléd, és mindenkinek segít, de voltaképpen soha nem szolgál, hanem vezet. Nem az asszonya a főnök, hanem ő, és addig jó, míg ő a főnök. Egyszer fordul elő, hogy valahol kihasználják, na, onnan nagyon gyorsan elpucol, és többet a környékre se megy. Goriot apó passzív, Benina aktív, lelkileg is (ő ad, nem pedig hagyja, hogy elvegyenek tőle – ebbe a különbségbe eddig még bele se gondoltam), és fizikailag is (állandóan úton van, mozgásban van), sőt még a teremtő szó is az övé (ezt nem magyarázom meg, az spoiler lenne, érjétek be az alábbi idézettel). Csatát veszíthet, de háborút nem. Tök jó. :)

Kigondol valaki valamit s ez később valósággá lesz, vagy pedig a valóságok, mielőtt valósággá válnak, nem egyebek óriási hazugságnál…

Ha hatvanéves leszek, és addig se fordítják újra, megtanulok spanyolul, és úgy teszem fel a polcomra ezt a könyvet.

Ezt 2017. április 22-én írtam. 

Pontszám: 10/9