Úristen, mennyi minden van ebben a százharminc oldalban.

Tízszer annyit lehetne róla beszélni. Meg a gyarmati létről. Meg a kultúrák ütközéséről. Meg a hazáról. Meg az anyanyelvről. Meg a barátságról. Meg az árulásról. Meg az elárultatásról. Meg arról, hogy ki éli a saját életét és ki nem, és hogy akkor mégis mit él, ha nem a sajátját. Meg arról, hogy mit kell fizetni azért, ha az ember megtagadja a múltját, és mit azért, ha nem hajlandó megtagadni. Meg arról, hogy élünk valaki mellett huszonsok évig, és nem tudjuk, mi jár a fejében.

Amilyen kicsi könyv, olyan súlya van. Egy hosszabb vonatútra nyugodtan elvihető, könnyedén kézben tartható, az út végére elfogyasztható, hosszú távon nem felejthető. Ja, és újraolvasható. Illetve -andó.

Az alapötlet tökéletes: A történet középpontjában nem egy ember áll, hanem kettő, de oly szorosan tartoznak össze, mint a sziámi ikrek. Pedig a közöttük levő különbség látható, hallható, tapintható, minden módon érzékelhető: egyikük holland, másikuk indonéz. Egyikük a gyarmatosítók gyermeke, másikuk gyarmatosított. Egyikük nem vesz róla tudomást, másikuk nem tud nem tudomást venni róla. Mindkettejük hazája Indonézia, de egyikük idegen azon a földön, másikuk otthon van. Mégis az egyiket fogadják be, és a másikat zárják ki. Vagy nem. Egyikük a saját közegében marad, másikuknak ki kell törni a saját közegéből, ha akar valamit. Mégis az egyik él úgy a saját közegében, mintha ki lenne taszítva belőle, és a másik illeszkedik bele a környező világba. Vagy nem.

És százhuszonöt oldalon keresztül ketyeg az időzített bomba.

Többet nem írok, mert reggelig tartana. Meg különben is fölösleges. Százharminc oldalra mindenkinek van ideje, főleg, hogy a Rakéta Regénytár sorozatban jelent meg a regény, vagyis igen picike. Ha naponta csak két oldalt olvas belőle az ember, akkor is a végére ér. Egyébként szerintem úgy is lehet: pusztán a könyv rendkívül érzékletes stílusa is megérdemli, hogy elmerüljön benne az ember.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2017. május 20-án írtam.

Pontszám: 10/10

Nagyon szép könyv.
Ez jut róla először eszembe, pedig az ilyen kultúrtörténeti munkákat nem a szépségükért szokás olvasni. De Huizingát azért is. Nem egyszerűen kultúrtörténetet ír: esztétikumot, sőt filozófiát alkot.

Rendkívül informatív könyv. A történetírásból ismert események csak háttérként, vázlatosan jelennek meg; aki elkeveredik közöttük, az kénytelen használni a könyv végében levő jegyzetanyagot, esetleg, így a XXI. században igénybe venni „barátunk” segítségét. Huizingát nem az érdekli, „mi” történt a középkor végén, hanem az, hogy „miért”. És roppant nagy műveltsége segítségével egyre-másra ássa elő az ismert és ismeretlen francia, flamand, német, angol költőket, miniatúrafestőket, szobrászokat, naplóírókat, levelezőket, hogy egyenként mindet szépen beleillessze abba a nagy kirakósba, amelyből összeáll a késő középkor képe – benne sok-sok olyan elemmel is, amely majd a reneszánszban bontakozik ki. Iszonyú sokfelé vezet ez a könyv, minden utánajárás húsz más érdekességet hoz fel, és több órás keresgéléshez vezet. (Ennek eredményét lásd itt és itt.)

Szóval: „miért?” Miért gondolkodott X vagy Y király/herceg/lovag stb., hogy neki pont az ellen a város ellen kell vonulni, neki pont azzal a családdal kell szövetséget kötni, neki pont azzal a másik királlyal/herceggel/lovaggal stb.-vel kell viszályt folytatni… Ha valaki kíváncsi arra, mi minden motiválhat egy történelmi eseményt, akkor ne is keresgéljen tovább. A média. Ami a késő középkorban is létezett, csak úgy hívták, hogy ballada, vágánsdal, fametszet, allegorikus verses regény, esetleg hóráskönyv-illusztráció.

Ahogyan a Homo ludensben, amelyet csak ajánlani tudok minden vágánsnak olvasónak, itt is olyan társadalmat ábrázol Huizinga, amely szigorú előírások és bonyolult szabályrendszerek rabja. Az, hogy ki hogy néz, hogy fordítja a fejét, hogy ül a lovon, milyen színű ruhát visel, hányadikként megy be a templomkapun, nagyon komoly jelentőséggel bír, és adott esetben akár sorsfordító is lehet. Csak ez most nem általános képet fest a világról, hanem egy konkrét korszak szabályrendszerére koncentrál. Arra a korszakra, amelyben bármennyire is kiüresedett a lovagi eszmény, azért adott esetben azt még mindig halálosan komolyan vették. (Akár csatát is veszthettek miatta.) Úgy mutatja be Huizinga a XV. századi Nyugat-Európát, mint egy gigantikus játszóteret felnőtteknek.

…és ez a hátulütője is a könyvnek, ha ugyan illik ilyen gyönyörűségben hibát keresni: hogy túlságosan is nyugat-európai marad. Nem számol azzal, hogy ugyanez az eszmény kicsit keletebbre nagyon is megőrizhette az aktualitását, ld. az Ottomán Birodalom terjeszkedését. Éppen csak megemlíti, hogy a szerbeket ekkor rohanják le, de semmi egyéb. Olyan jó volna egy hasonló munkát olvasni a mi környékünkről is…

…a másik hátulütője meg annyira összefügg a szépségével meg a filozófiájával, hogy az ember még észrevenni is pironkodik, de mit csináljon, ha az előzőt már észrevette, akkor ezt is észreveszi. Hogy tudniillik annyira szépen illeszkedik össze az a sok-sok műveltségelem, hogy az már túlzás. Hogy semmi se mond ellent a Huizinga elméletének. Hogy még az is lehet, hogy valami kimaradt a könyvből, ami nem az ő elméletét igazolná… de fuj! üssek a számra! ilyeneket nem mondok, pállott szájú kismadár létemre!

Inkább megadom a tíz pontot, és holtomig ragaszkodom a könyvhöz…

U.i.: Sajnos a könyv önmagához nem. Ha egy módotok van rá, ne a ’79-es kiadást szerezzétek be, mert a papír meg a ragasztó utálja egymást, és sorban esnek ki belőle az ívek.

Pontszám: 10/10

Ezt 2017. május 23-án írtam.

Huizingát olvasva (és nagyon lassan haladva vele) rábukkantam a Kilenc Vitéz kultuszára, amelyről részletesen írtam itt. Szerte Európában sokféle módon örökítették meg ezt a kilenc kultikus alakot, akik között van mondabeli és történelmi személy egyaránt, de közös vonásuk, hogy mind katonaként szerezték hírnevüket. Hazát teremtettek, hazát védtek, a hitükért küzdöttek különböző formákban (abba most ne menjünk bele, hogy ennek nevében miket követtek el), de mind a háborúikról híresek, kivéve talán Dávidot, akiről nemcsak Góliát legyőzése juthat az ember eszébe, hanem még a zsoltárok is, azaz a hit és a művészet.

(Ennek a szobornak az esetében is a hárfájáról azonosítható Dávid király. Kép innen.)

    A férfiak foglalkozása tehát kb. azonos, csak a származásuk különböző, szépen kiegyensúlyozott: van köztük három pogány, három zsidó, három keresztény.

    Ezután Huizinga áttér arra, hogy a korszak (XIV-XV. század) annyira komolyan vette a szimmetriát, hogy hamar összeállították a sorozat női megfelelőjét, és ezeket a figurákat is ugyanolyan szívesen ábrázolták. Több sorozat is létezett, az egyik a férfiakhoz hasonlóan királynőkből és más harcos arisztokrata nőkből áll – rengeteg közöttük a mondabeli alak, történelmi alig van, bár a kettő között a korszak olvasói szerintem egyáltalán nem tettek különbséget –, egy másik jóval érdekesebb, ezért is írtam róluk részletesen a fent linkelt bejegyzés második felében.

    Ebben a kilencesben is van három pogány, három zsidó, három keresztény.
    Az amazonkirálynők sajna kimaradnak, a „pogányok” mind hőslelkű rómaiak: Lucretia és Virginia (egyikük nemi erőszakkal szembesülve öngyilkosságot követett el, másikukat hasonló helyzetben az apja ölte meg), valamint Veturia (ő a nagy mondabeli anyafigurák egyike, aki megmentette a fiától a hazáját, ezzel feláldozva a fiát). Nem mondom, hogy hú, de örülök nekik, de mivel tudom, hogy a kor ezt a viselkedést értékesnek tartotta, belenyugszom a jelenlétükbe. Bár engem Lucretia története világéletemben nagyon idegesített, de ezt is hagyjuk most.
    A zsidók: Judit, a kevésbé ismert Jáhel és Eszter – ez már aktívabb csapat, ketten közülük sk. végeztek a hazájukra törő idegen hódítóval (és abba megint ne menjünk bele, hogy Jáhel milyen durván megszegte ezzel a vendégjogot, Bírák könyve 4.), a harmadik pedig a hatalmát, befolyását használta fel arra, hogy a népét megmentse.

(Artemisia Gentileschi: Judit megöli Holofernészt. Forrás: Wikimedia Commons.)

    A keresztények: Szent Ilona, Szent Brigitta, Árpád-házi Szent Erzsébet (!). Nem magyar ám az összeállító, csak mondom. :))) Házasságban élő vagy özvegyként, önállóan tevékenykedő történelmi alakok, van közöttük császárné, rendalapító (illetve misztikus)… és a harmadikat nem kell bemutatni senkinek. :)

    Nekem nagyon tetszik, hogy a lyányoknak ennyire sokféle szerep jut. Hogy jöhetnek többféle társadalmi csoportból, akár egészen alulról is (bár a legtöbbjük „természetesen” született arisztokrata), hogy lehet közöttük harcos is (mondabeli alak, hazája védelmében nagy győzelmeket arató történelmi alak, hazája védelmében elbukó történelmi alak), apáca is, okos királyné is, betegápoló is, hitéért, erényéért cselekvő is. Részemről egyedül a művészt/tudóst hiányolom közülük, befért volna oda még egy Szent Hildegárd vagy valaki…

    És éppen ezért morgok magamban, hogy a fiúknak bezzeg csak egyféleképpen lehetett bekerülni a dicsőségesek közé: ha odaütöttek?!

    Mert igaz, hogy férfiakból is állítottak össze többféle más sorozatot is, de azok legnagyobb része szintén harcos királyokat, nemeseket tartalmazott. Egyetlen olyan hármast találtam ebben a gondolatkörben, amelynek tagjai nem a kardjukkal szereztek érdemeket: ők a „három türelmes”: Bölcs Alfonz spanyol király, aki nemcsak hadvezér volt, hanem elsősorban a tudományok és a művészetek pártolója, maga is költő; a bibliai Jób, akit az alázata tett példává mások előtt; és a ma már alig ismert Szent Eustachius (miért pont ő?), ókori legendabeli keresztény vértanú.

(Bölcs Alfonz szobra a madridi Nemzeti Könyvtár előtt. Jo Dusepo fotója, itt találtam.)

    Mondhatná persze valaki, hogy a sorozat neve eleve az, hogy „Kilenc Vitéz”, mit akarok én itt azokkal, akik nem voltak vitézek?! Csakhogy a helyzet az, hogy a „vitéz” Szerb Antalnak, a fordítónak a leleménye, aki Huizingát fordította, és a harcosokból álló sorozatRÓL jutott az eszébe, és konkrétan Huizinga szövegére alkalmazta azt, amelyben valóban vitézek szerepelnek. Angolul, németül, franciául sokkal általánosabban hangzik ez a megnevezés, a rájuk utaló szó jelentheti a dicsőség egyéb formáit is. Szóval attól nyugodtan lehetne közöttük pl. alkimista. Ennek a háttérnek az ismeretében mondom, hogy szerencsésebb volna a hős szót használni rájuk. Lehet valaki a kultúra hőse is. Vagy a betegápolásé, például. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne találhatna másvalaki még jobb magyar megfelelőt a kifejezésre. Hajrá. :)

    Elgondolkodni mindenképpen érdemes ezen. Nagyon összetett dolog. Annak a kultúrának a gyökereihez tartoznak ezek a kilencesek, amelyben mi is élünk. Szerintem több mint tanulságos, hogy kiket tekintettek a késő középkorban példaértékűnek nők és férfiak számára. Hogy milyen viselkedést „engedtek meg” a népszerű, mindenki által ismert történetek/festmények/szoborcsoportok szereplőinek.

Ezt 2017. május 17-én írtam. 

A középkor alkonyában (amelyről részletes ajánlót találtok itt) többek között a Kilenc Vitéz kultuszáról is ír Huizinga. Én életemben nem hallottam róluk, de úgy tűnik, nagyon népszerűek voltak a késő középkorban, versekben, képeken, szobrokon örökítették meg őket. Az egyik ábrázolásuk itt fenn látható, egy nürnbergi szökőkúton. Angolul „Nine Worthies” a nevük, németül „Neun Helden”, franciául „Neuf Preux”. Szerb Antal Kilenc Vitéznek fordítja a nevüket, nem feltétlenül szerencsés szóválasztással, itt részletezem, hogy miért.

Huizinga Jacques de Longuyon XIV. századi művét, A Páva fogadalmait idézi. Ebben „a hősök kiválasztása a lovagi költészettel való szoros kapcsolatról árulkodik: Hektór, Caesar, Nagy Sándor, Józsua, Dávid, Júdás Makkabeus, Arthur, Nagy Károly, Bouillon Gottfried.” (70. oldal) A fenti szobrok egy nürnbergi szökőkúton láthatók, Dávidot felismerem a hárfájáról, a többiek azonosításában nem vagyok biztos.

Azaz három pogány, három zsidó és három keresztény hős. Kutakodtam a neten, de sajnos ezt a művet még franciául se találom, csak részleteket és/vagy kéziratokat, középkori francia nyelven, köszi szépen. :/ Ettől viszont még valahol meglehet persze. Hátha valaki fárasztotta magát azzal, hogy modernizálja egy kicsit.

…és hoppá! Nemcsak ezt a kilencet kultiválta a korszak, hanem más hármasokat is illesztett hozzájuk, másféle erényekkel ékeseket, pl. a „három türelmest” (Bölcs Alfonzt, Jóbot és Szent Eustachiust) vagy éppen a „három felkent királyt” (a francia, a magyar és a dán királyt!), sőt még Szent László is bejön a képbe… :D Nem beszélve a következőkről:

„A szimmetriára való törekvés – amely oly erős a középkorban – azt kívánta, hogy a sorozatot egészítsék ki női megfelelőjével. Ennek az igénynek [Eustache] Deschamps tett eleget (…)”. Itt Huizinga három hősnőt sorol fel, akikről Deschamps balladát írt: Pentheszileia (amazonkirálynő a trójai mondakörből), Tomirisz (történelmi alak, a szkíták királynője, az egyik verzió szerint ő győzte le Nagy Küroszt, akiről Xenophón írt, én meg Xenophón könyvéről itt), Szemirámisz (a függőkertes :)). „Az irodalomban és a kárpitok rajzain ugyanúgy népszerűsítettek női hősöket, mint a férfiakat.” (70. oldal)

Naggggyon helyes. De ki a többi hat?! A kép innen való, csak sajnos spanyolul még nem tudok annyira, hogy értsem is. Egy francia nyelvű tanulmány, amelyet egyszer még biztosan végigolvasok, de most csak átfutottam, egy lábjegyzetben őket sorolja még fel: Marsépie, Antiope, Hippolyte, Ménalippe, Teute, Déïphile.

Marsépie magyar nevét nem tudom, ezek szerint mondabeli amazonkirálynő Nagy Sándor korából, de én itt csak középkori eredetű történetet találok róla, ókorit nem. Antiopé viszont az antik mitológia alakja, Arész lánya, Hippolüté anyja, szintén amazonkirálynő, ahogyan a lánya is az. Menalippé dettó, ő papnő volt Hippolüté idejében, jós és hírnök. Teuta történelmi alak, illír királynő a Kr. e. III. században, akit a rómaiak ugyanúgy ellehetetlenítettek, mint szegény Zenóbiát.* Deipüléről csak annyit tudok kideríteni, hogy szintén mondabeli alak, a trójai hős, Diomédész anyja.

Persze nemcsak Deschamps-nak lehetett válogatni, válogatott más is, így felbukkan Lampithó (még egy amazonkirálynő) és Szinópé is (antik mitológiai alak, róla több történet is kering, nem tudom, melyikről van itt szó). A képen is olyan összeállítás látható, amelyben ők szerepelnek Antiopé és Marsépie helyett.

De ez az összeállítás sem utolsó, a férfisorozathoz hasonló hármas felosztásával:
– három pogány: Lucretia és Virginia (erényükért meghaló rómaiak) meg Veturia (Coriolanus anyja, aki megmentette a fiától a hazáját);
– három zsidó: Judit, Eszter és Jáhel (akik különböző fenyegetésektől mentették meg a népüket);
– három keresztény: Szent Ilona (római császárné, Nagy Konstantin anyja), Szent Brigitta (az egyetlen svéd szent, a Brigitta-rend alapítója, misztikus) ééééééés Árpád-házi Szent Erzsébet! :D Nem, nem magyar összeállító tette bele. :D

Na, lesz minek utánaolvasni (már megint).

Folytatás itt.

* Tényleg, hol van a sorból Zenóbia?!?!

Ezt 2017. május 15-én írtam. 

„(…) s kivel Türosz, Szidón a bősz vizekre
szállott s elment a líbiai partra,
Zenobia (…)”
(Az eszeveszett Orlando, II. kötet, 982. oldal)

Az eszeveszett Orlando című (piszok jó) XVI. századi fantasy szerzője, Ariosto úgy említi Zenobia királynő nevét, mintha fél mondatból mindenkinek tudnia kéne, kiről van szó. Ariosto korában valószínűleg tudták is, és talán ma is tudják még, de azért nem árt kicsit felfrissíteni a közösség emlékezetét, megérdemli. A közönség is, Zenobia is. 

Zenobia ókori uralkodó és hódító volt, a szomorú emlékű Palmürai Birodalom királynéja, majd királynője a Kr. u. III. században. A Római Birodalomra is komoly fenyegetést jelentett. Konkrétan elszedte tőlük a fél Közel-Keletet. De otthon sem bizonyult akármilyen uralkodónak, minden további nélkül elkormányzott egy olyan birodalmat, amelyben a legkülönbözőbb kultúrák és nemzetiségek elegyedtek, úgy, hogy egyiket se bántotta. Elég művelt volt hozzá. Szíria nemzeti hősei közé tartozik, de a nyugati művészeket is megihleti időről időre, ez a festmény például („Zenobia királynő katonáihoz szól”) Giovanni Battista Tiepolo alkotása, itt találtam.

(Szír bankjegy 1998-ból, Zenobia arcképével, háttérben a palmürai romok.)

Az angol Wikit linkelem (ott található a bankjegy képe is), mert egyrészt részletesebb, mint a magyar, másrészt azért elég fura, hogy a magyar szócikk összesen másfél sort szentel az uralkodásának. Aki a szöveget nem érti, a térképhez az is görgessen le… Nagyon ajánlom továbbá Jókai „Kelet királynéja” c. elbeszélését, amely Zenobiáról szól. Itt írtam a kötetről, amelyben szerepel. Igen, tudom, romantikus túlzásokkal van tele, de attól még nagyon jó. (Amúgy meg olyan sokat nem is túloz. De most komolyan.) Kevésbé szubjektív, viszont valószínűleg informatívabb Antonia Fraser brit történész esszéje, amely az Amazonkirálynők című kötetben olvasható – ennek ajánlója szintén szerepel a blogon.

(Nem) mellesleg: akit nem zavar, ha egy fantasy versben van írva, és ezer oldalnál hosszabbra nyúlik, az ki ne hagyja Ariostót. Fanfictionnek indult (igen, azt se mi találtuk ki, már az ókorban is létezett, nemhogy a reneszánsz idején), és a világirodalom egyik legizgalmasabb szövege lett belőle, minden értelemben. Kaland! Szerelem! Mágia! Párviadal! Háború! Téboly! Lovagok! Sárkány! Varázsgyűrű! Barátság! Árulás! Jóslatok! Pokoljárás! Holdutazás! Fénylő kripta! Titkos házasság! A világirodalom első hippogriffje!!! Egyik kitétel sem puszta szólam, mindegyiket komolyan lehet venni. Részletes ajánló itt.

A Baltikum-mániámnak köszönhetem ezt az olvasást, meg egy félreértésnek.
Amióta csak belemásztam a Baltikum történetébe, azóta csodálkozom rajta, milyen sokszínű világ ez, ahhoz képest, hogy milyen kicsi. A három állam, amely ma a területet elfoglalja (Észtország, Lettország, Litvánia) három hivatalos nyelvet jelent ugyan, de hogy mennyivel több önálló nyelv(járás)t és kultúrát, arra csak jóval később jöttem rá. Ezeket pedig még a négyzetre kell emelni, ha a középkori Baltikumról beszélünk.

A regénybe azért fogtam bele, mert úgy tudtam, nem a hivatalos lett nyelven írták, hanem egyik nyelvjárásán, zemgalul, mivel a regény a zemgalok között játszódik, Zemgale földjén (és mint kiderült, a szerző is ott született). De sajnos hamar leesett, hogy ez a nyelv már nem létezik, beolvadt a lettbe.
Mégis folytattam, és végső soron nem bántam meg, mert nagyon informatív regény. Úgy tűnik, alapos kutatásokat végzett a szerzője, nem sok hibán kaptam rajta, pedig közben elég sok mindennek utánanéztem. Nemcsak Lettország XIII. századi történelméről lehet belőle sokat megtudni, hanem a hiedelmeikről, hagyományaikról, szokásaikról, vallásukról is – konkrétan a könyv fele ezekből áll ki. Ezért örülök, hogy megtaláltam egy könyvkiárusításon.
Másért nem, mert sajnos annyira nem jó könyv, mint amennyire lehetett volna.

Az igaz, hogy a korszakról sok szépet nem lehet elmondani. Véres, szomorú, zavaros, hódításokkal, széthúzással és árulással terhelt időszak volt ez, amelyben nagyon nehezen igazodhatott el az akkori átlagember. Gazdag, szegény, vezető és alárendelt egyaránt szenvedett, és nem hozhattak jó döntéseket, csak esetleg kevésbé rosszakat. Az az időszak ez, amelyben a német lovagrend keresztény hitre próbálta téríteni a balti népeket, ahogy apukám mondaná, „úgy, hogy félig kiirtották őket”. És tényleg. Kb. mint amit a spanyolok műveltek Dél-Amerikában. Csak ott melegebb van. Igazán nem csoda, hogy a regényben egy árva kedves szó el nem hangzik a kereszténységről, az ellenkezője annál inkább, hiszen ott és akkor olyan emberek képviselték, akik nemhogy a közelében nem voltak, de még a távolában se.
És nemcsak hogy ők voltak többen – ha csak ez lett volna a baj. A sokkal nagyobb baj az volt, hogy a balti népek, azok a bizonyos sokszínű balti népek (amelyekről külön is írtam itt) egyszerűen képtelenek voltak egymással megegyezni.
Ezt a történelmi helyzetet tökéletesen visszaadja a regény (ezért kap három és fél csillagot, meg a néphagyományokért): Ahogy a zemgal utálja a latgalt, a latgal a zsimajtot, a zsimajt mind a kettőt, az aukstajtnak az egész nem tetszik, a vicces nevű szelek válogatás nélkül mindenkit agyonvernek, aki a területükre lép, a még viccesebb nevű kurok beengedik a német lovagrendet, mert akkor a zsimajtnak meg a zemgalnak majd rossz lesz, ők meg vígan ki tudják fizetni azt a kicsi adót (amíg a németek többet nem követelnek), és az egész regény során nagyjából csak annyiban értenek egyet, hogy a líveket mindenkinek ütni kell, mert azoknak van pofájuk nem balti nyelven makogni. (Finnugorok az ártatlanok.) Hiába próbálják rátermett vezetők egyesíteni őket: amíg a kedves ismerős szomszédot jobban utálják, mint a német lovagokat, addig mindig akad valaki, aki behódol, legalább színleg keresztény hitre tér, és kivonja magát a közös csatározások alól. Mondjuk, a hadjárat előtt két nappal.

A témájától nyugodtan a világ legjobb történelmi regényei közé kerülhetett volna ez a könyv. Sajnos nem kerül, mert a szerző a rosszabbik végén fogta meg a dolgot…
A fülszöveg kedves ifjúsági regényt ígér. A fülszövegíró részint nem olvasta a regényt, részint ha mégis beleolvasott, érthető, hogy ifjúságinak nézte. A regénynek ugyanis van egy komoly hibája, amelyet a XX. században történelmi regénynek már nem illik elkövetnie: szétválasztja a szereplőket egyértelműen jókra és gonoszokra. A jók: minden büszke és szabad zemgal,* meg a többi népből azok, akik az ő szándékaikat követik; a gonoszok: minden német, minden keresztény, a többi népből mindenki, aki nem a zemgalokkal tart, illetve minden zemgal, aki alávetné magát a németeknek/kereszténységnek. Az mind áruló.** Semmilyen körülmények között nem örülök az ilyen szembeállításnak, de különösen nem egy ennyire nehéz és bonyolult történelmi helyzetet ábrázoló történetben, amelynek ráadásul nyilvánvaló célja, hogy ami a regényidőben hiányzott, azt a közösségi identitást az ötvenes évek Lettországában megerősítse. Ezzel a módszerrel ne! Ez veszélyes!***
Sokkal jobban tetszene egy realista regény, tévelygő kisemberekkel, nehezen döntő, sokat töprengő vezetőkkel (ehhez a történelem bőven szolgáltatott anyagot, erről is írtam külön), a probléma minden oldalról való megvilágításával. Lett volna helye Pursnak – hiszen ez egy tetralógia első kötete amúgy, amelyet sajnos nem követett a többi, mármint magyar nyelven nem.

Igen, tudom, Szovjetunió. Igen, tudom, nem létezett önálló Lettország. Igen, tudom, meg volt mondva, hogy hogyan kell a történelmet ábrázolni. De pont ez az, amit Purs annyira ügyesen kivéd, hogy szerintem ha akarta/tudta volna, a többit is megoldotta volna. A szovjet cenzort elintézi azzal, hogy a keresztes lovagokat lerántja a sárba (ez nem nehéz, mert tényleg odavalók), meg beleszúr három mondatot a hős Alekszandr Nyevszkijről, és azt a nemest dicséri, aki nem zsigereli ki a parasztot. Ja, meg a legrendesebb zemgal szereplő ateista, a balti istenekben se hisz. Ezek meg (az utolsó kivételével) akár még a korszakhoz illők is lehetnek. Innentől kezdve hogy lélektanilag hiteles-e vagy nem, abba már senki nem szólt volna bele. Ha abba nem szólt bele, hogy túl öntudatos a zemgal vezér… Meg hogy össze akarja fogni a balti népeket a nagy ellenség (!) ellen. Akik a németek. Ja, igen, bocs, tényleg.

Szóval nincs ennek a könyvnek baja, csak a torka véres. :( De azért nem bántam meg, hogy elolvastam, sem azt, hogy megvan itthon. Ja, és még mindig azt mondom, hogy a lett íróakadémiákon külön tantárgy a „Hogyan vessünk oda egy ötsoros leírást egy meggyfáról, egy mogyoróbokorról meg pár szál rozsról úgy, hogy a Timár Krisztának könny szökjön a szemébe?” Ezt minden lett író tudja. Ekkora mennyiségű (kilenc kötetnyi) lett irodalom után már bízvást elmondhatom.

* Csöndesen megjegyzem, hogy szerintem elég nagy anakronizmus ilyen erős identitástudatot tulajdonítani egy XIII. századi népnek, hiszen akkor még a nemzettudat nem is létezett.
** Úgy előttetek van, hogy a mi Szent István királyunk mit kapott volna hasonló helyzetben?
*** SPOILER (Arról nem beszélve, ami a regény mélypontja: hogy az egyik főszereplő a saját gyászát és személyes bűntudatát úgy vezeti le, hogy kiirt és felgyújt egy egész lív falut, amelynek szó szerint egyetlen lakója sem tehet az ő családi tragédiájáról – az illető főszereplő annál inkább –, és ez a regényvilágban jogos bosszúként van feltüntetve, amellyel az olvasónak azonosulnia kéne. Ezt neked, nem azonosulást! Azon már ezek után meg se lepődtem, ahogyan az első szerelmén is „bosszút áll” – csak a számat húztam el igen keserűen.) 

Ezt 2017. május 20-án írtam. 

Pontszám: 10/7

Laimonis Purs lett író Lángoló vár című regényét olvasva elég sok mindennek utánanéztem, ami a Baltikum történelmét illeti. A térségben beszélt nyelvekről itt írtam részletesen. Ez a bejegyzés a regényben megjelenő jelentősebb történelmi személyiségekről szól. Forrásként a regényt használtam, folyamatosan összevetve az angol és (bármelyik) baltikumi nyelvű Wikipédia-szócikkekkel. A középkori Baltikum legendás vezéralakjai ők, megérdemlik, hogy beszéljek róluk, legalább egy kicsit. Sokkal többet úgyse lehet tudni róluk…

    Namejsis:
    A regény legfontosabb alakja, a zemgalok hős vezére. Róla lehet a legkevesebbet tudni a történelemből, nem sok dokumentumban említik, de érthető, hogy a későbbi korok nemzeti hőst csináltak belőle. A XIII. században élt, és amikor csak tehette, harcolt a Baltikumba betörő német lovagok ellen, több-kevesebb sikerrel. A „kevesebb” siker nem a saját bátorsága vagy tudása hiányán múlott, hanem leginkább azon, hogy a balti népek egymással is állandóan hadban álltak. (Azért nem mindig árulás okozta a seregei vereségét, mint ahogyan a regény beállítja.) Olyan is előfordult, hogy egészen kiszorította a németeket Zemgale földjéről, és elindulhatott a (német alapítású) Rigát megtámadni.

(Artūras Slapšys festménye ez is, a következő kép is.)

    A regény rátermett vezérként mutatja be (megj.: életemben nem olvastam az övénél tutibb áruló-kiiktatós módszert!), aki mer és tud nagyot álmodni: egyesíteni akar minden balti népet, és a német városokig nyomulni előre, hogy megakadályozza a lovagrend további terjeszkedését; de kénytelen egészen másfajta helyzetben boldogulni. Ebben elég nagy szerepe lehet a regényírói szabadságnak, de ezzel nincs is baj. Kíváncsi volnék, hogyan alakul az élete a tetralógia további köteteiben, de ahhoz meg kéne tanulnom lettül. 
    Központnak Tērvetét tette meg, de a várából sajnos semmi se maradt, csak ez a kupac a bejegyzés tetején. Információk innen.

    Viesturs:
    Korábbi legendás vezér, a regény idejében már nem él, de a legöregebbek emlékeznek rá, és tisztelettel emlegetik. (Ezen a néven; amúgy több névváltozat is ismert.) Szintén zemgal, szintén Tērvetéből kiindulva viselt hadat – hol a németek ellen, hol mellettük. Mert időnként – ezt a regény is beismeri – ráfanyalodott a német szövetségre, ha éppen a litvánok pusztították Zemgale földjét. De nem engedte be a német lovagokat a területére, és ahogy a szomszédokkal kibékült, nagyon gyorsan fel is adta ezt a szövetséget, hogy Riga ellen vonuljon.

    Nemzeti hősnek tekintik őt is. Alakját Lettország vágyott függetlenségének jelképeként használták a XX. században. Volt rá ok. Információk innen.

    Mindaugas:
    Éppen csak megemlítik mint a litvánok fejedelmét, aki kiegyezett a német lovagokkal, és színleg felvette a kereszténységet, hogy békén hagyják. A regényben inkább elítélik, mint helyeslik a cselekedetét. Néhány évnyi békét szerzett ezzel a litvánoknak (bár azok szintén eleget békétlenkedtek egymás között is), és függetlenséget is. Ő volt az első litván nagyherceg és az egyetlen litván király (koronázásának napja ma nemzeti ünnep). Halála után Litvánia nagyhercegség lett ismét. Spoiler nélkül annyit mondhatok, hogy a regény szerint elsősorban magánéleti okból ölték meg, ott követett el nagy hibát, nem feltétlenül a politikában.

(Mindaugas, Alexander Guagnini XVI. századi metszetén)

    Kaupo/Caupo:
    A regény lettesítve, „Kaupos”-ként közli a nevét, de nem lett, hanem lív vezér volt. Az ő alakjának a megítélése történelmileg igen ellentmondásos. A regényben viszont nem: egyértelműen mocsok gazember, aki pénzért eladta magát a németeknek. Ha minden igaz, a regény ebben csak a középkori lett mondákat követi…
    Majdnem sikerült neki a lívek királyává lenni, és a feljegyzések nagy formátumú vezetőként emlegetik. Nagyon úgy tűnik, hogy nem színleg vette fel a keresztséget, még Rómába is eljutott (azért a XIII. században ehhez kicsit nagyobb elszántság kellett, mint ma), és állítólag egész népét (plusz az észteket) meg akarta volna téríteni, csak nem élte túl a próbálkozást. A mai napig vannak történészek, akik árulónak tekintik, és vannak, akik úgy tartják, azt akarta, hogy a népe az európai kultúra részese legyen. Róla sajnos nem találtam képet. Információk innen.

    És most akkor mindenki gondolja végig, mennyiben érdekelhetnek ezek a történelmi alakok minket itten a Kárpát-medencében. 

Ezt 2017. május 20-án írtam.

    Többek között azért szeretek más országokban keletkezett műveket (különösen klasszikusokat és történelmi regényeket) olvasni, mert olyanok, mint a mikroszkóp: a „kis” nemzeteket is felnagyítják. Megmutatják, hogy nem kell ahhoz egy közösségnek milliárdos lélekszámúnak lennie, hogy sokszínű legyen.
    Amikor pedig az ember Baltikum-mániás, és lett történelmi regényt talál, akkor számítson rá, hogy nem egy, de nem is két nemzetiséggel fog útközben találkozni.

    Ha például Laimonis Purs Lángoló vár című regényének csak a (spoileres!) fülszövegét nézi az ember, akkor talán fel se tűnik neki, hogy itt a középkori Lettországról lesz szó. Kik azok a zemgalok? És ez még hagyján, de a könyvben aztán egyre-másra bukkannak fel latgalok, lívek, aukstajtok, sőt a vicces nevű kurok is (szerencsére rövid u-val). De se lábjegyzet, se előszó, se utószó – amitől amúgy nem kissé akadtam ki, 1980-ban jelent meg magyarul a regény, emlékeim szerint akkor még divat volt az ilyesmi.
    Úgyhogy most én leszek a lábjegyzet. Forrásként elsősorban az angol nyelvű Wikipédiát használtam, elég sokszor belenézve a lett és litván nyelvű szócikkekbe is, időnként ellenőrizve a lapok alján a bibliográfiát. Szerencsére térképet, azt találtam, pont a XIII. századból, amikor a regény játszódik. Abba, hogy mi a nyelv és a nyelvjárás közötti különbség, most inkább ne menjünk bele. A középkorban még semmiképp nem releváns kérdés.

    Zemgal: A fenti térképen „Semigallian”-ként szerepel, de Galliához semmi köze. Balti nyelv volt, a XVI. századig létezett, amikor beolvadt legközelebbi rokonába, a lettbe. A regény idejében még nagyon is sokan beszélték, bár ami a regénybeli jó erős zemgal identitást illeti, kétlem, hogy ebben a formában a XIII. században létezhetett. Mindegy. A Wiki szerint nagyon közel álltak a zsimajtokhoz, a regény inkább sajnálatos széthúzásról beszél. Ki vagyok én, hogy eldöntsem, melyiknek van igaza?
    Latgal: Egy másik balti nyelv(járás), amely a mai napig megvan, és Kelet-Lettországban beszélik. Ez viszont már igen erős identitástudatot ad a beszélőinek: országosan is elismerik, egységes irodalmi és köznyelv tartozik hozzá (van önálló Wikipédiájuk is), újságokat adnak ki rajta, saját írói és költői vannak. Sajnos magyarra nem fordították le egyiket se. 
    Aukstajt: A középkorban északi litván nyelv(járás). Ma az egész ország területére kiterjed, mert ebből alakult ki a mai litván irodalmi és köznyelv. Neki is vannak külön nyelvjárásai, szám szerint három.
    Zsimajt: Ma Északnyugat-Litvániában beszélik, és másképpen szamogitnak is nevezik magyarul. A térképen „Samogitian” néven szerepel. Hol nyelvjárásnak, hol nyelvnek tekintik, mindenesetre ennek is önálló irodalma van, amelyet abszolút elismernek az egész országban, az egyik klasszikus költőnőjük pl. rajta van a litván pénzen is. Kemény tekintetű, összeszorított szájú fejkendős néni. Szeretnék tőle olvasni, de magyarul nem lehet. 
    Kur: Igen, volt ilyen nyelv. Igen, balti nyelv volt. A térképen „Curonian” a neve. Nem is olyan régen még önálló közösség tartozott hozzá, csak aztán jött a II. világháború. 
    Szel: A regény idejében még önálló nyelv volt, a litvánnak és a lettnek egyaránt rokona. A térképen „Selonian” néven szerepel. A XV. századra beolvadt a latgalba és a litvánba. Ma az egyik lett nyelvjárás neveként használják, de az már csak a nyomait őrzi a középkori szel nyelvnek.
    Porosz: Igen, volt ilyen nyelv. Nem, nem a némethez volt köze, hanem a többi balti nyelvhez. A keresztes hadjáratok idején annyi lett neki, ma már senki nem beszéli. Csak a megnevezésüket vették át később a németek.
    Ajzput: Nem találok róluk semmi konkrétumot, de felteszem, szintén balti nép lehettek, mert van egy Aizpute nevű ősi város Nyugat-Lettországban, már majdnem a tengernél, amelynek a környéke a XIII. században már lakott volt. És a történelmi események, amelyeket velük kapcsolatban említenek, szintén stimmelnek. A kurokkal lehettek rokonságban.
    Polocsan: Ez távolabbi rokon: szláv nyelv volt. Gyanús nekem, hogy Purs ezt benézte, mert elvileg eddigre már nem beszélte senki. Mondjuk, csak egyszer említik őket, akkor sincsenek jelen.
    Lív: Ez a kakukktojás. Semennyire nem rokona az eddig említetteknek, és akinek a magyar érettségijéről rémlik, annak dicséretre méltó az emlékezete. Ugyanis finnugor nyelv. Az utolsó, aki anyanyelveként beszélte, 2013-ban meghalt. Vannak azonban lívek ma is, akikkel otthon gyerekként ugyan nem lívül beszéltek a szüleik, de felnőttként, mint valami „idegen nyelvet”, tanulják és beszélik. Ezt Emmi_Lotta molytárstól tudom. Az észthez és a finnhez áll közel ez a nyelv. Egy darabig még Livónia nevű állam is létezett, de egyáltalán nem mindenütt beszéltek benne lív nyelven.
    Észt: Őket nem kell bemutatni. 
    Lapp: ???? Szerintem ez mellément, lappokkal nem találkozhattak a szereplők, főleg nem ott, ahol szó van róluk (említés szintjén), azaz a mai Lengyelország és Fehéroroszország északi részén.

A regényben szereplő történelmi alakokról is írtam külön, itt.

Ezt 2017. május 19-én írtam. 

A következőt olvashatjuk az Irenszej című burját hősének elején született ikerpárról:
"Bamba bivaly borjújának
Bokacsontjával játszottak."

No, mondom, miért pont azzal, és hogy lehet vele játszani?
Valami rémlett, hogy olvastam én ezekről a csontkockákról, meg is találtam hamar a Németh György könyvében:
„A különös, nagyjából nyolcas alakú csontocskák a birka bokacsontjai (…). A csontkockának (…) csak négy oldala volt, legalábbis négy, ami a játékban számított, vagyis a négy hosszabbik oldal. A két lekerekített végű rövidebbik oldalán ugyanis nem tudott megállni a csontkocka.” (23. oldal)
A gyerekek valószínűleg semmi ilyen bonyolultat nem játszottak a bölcsőben, de az állati bokacsontot mint játékot minden további nélkül odaadhatták a kezükbe, hogy elfoglalják magukat.

Úgy tűnik, minden kultúrában, amelyik ezzel a csonttal (vagy, mint a versben, a bivalyborjú bokacsontjával) játszik, a négy oldal mindegyikének jelentősége/értéke eltérő, ugyanis mind másképp néz ki. Ezt mutatja a kép is, amelyen mind a négy csont más irányba van fordítva. Az ókori Rómában más-más számértékük volt a különböző oldalaknak. A mai Belső-Ázsiában különféle nevük van: „ló”, „teve”, „kecske”, „birka”, függetlenül attól, hogy milyen állat csontjából készülnek.

Ezen a linken megtekinthető (sajna feliratot legfeljebb Google-fordítóval lehet csinálni) egy mai mongol játék ugyanilyen kockákkal. Egy mongol lány tanítja amerikaiaknak, akik eleinte szkeptikusan fogadják, de mikor rájönnek, mi a lényeg, a lehető legkomolyabban beleélik magukat. Tényleg érdekes játék, jó bonyolult, ránézésre akármeddig el lehet szórakozni vele, és akármibe fogadok, hogy itt csak az alapnak az alapját tanulják meg… 

Ezt 2017. május 26-án írtam. 

Más körülmények között valószínűleg még ennél is jobban élveztem volna az olvasását, csak hát a Mirèio olvadó-bájos szépsége után ez a hősének azért elég durvának bizonyult. Mondjuk, annak is volt szánva. Ezért nem vonok le, csak szubjektíve egy pontot. 

Annyi minden van ebben a szövegben, igazán nem csoda, hogy nemzedékek sora őrizte meg az emlékezetében. Kincsesláda, amelybe nemcsak a hősök történetét tették el gondosan, hanem még sok-sok mást: ősi mitikus alakokat, szokásokat, imádságokat, ráolvasásokat, még gyermekjátékokat is. Az egyikről külön bejegyzést is írtam.

Szóval sok-sok minden van benne – legfeljebb logikát ne keressen az ember. Az utószó le is írja, hogy több hősének-elem összekapcsolásából keletkezett a mű, amitől időnként elég meghökkentő és indokolatlan jellemfordulatok tudnak bekövetkezni. De mire idáig eljut az ember, már úgy elringatta a burját versmérték (meg a Lőrincz L. László (!) csudálatos fordítása), hogy az ilyesmit figyelmen kívül hagyja.

Olyan, mint a víz, viszi az embert a hátán.

Többet nem is írok, inkább olvassátok Arianrhod értékelését. Meg persze az eposzt, fenn van a MEK-en.

Ezt 2017. május 26-án írtam.

Pontszám: 10/9