Ez a könyv tényleg olyan, mint az Ezeregyéjszaka.

Történetek laza füzére egy cselekménykeretbe illesztve, úgy, hogy minden fejezet végén félbeszakad a történet, lehetőleg a legizgalmasabb ponton, és majd a következő fejezetben derül ki, hogy leszúrta vagy nem szúrta le.*

Az utószó szépen megmagyarázza, hogy azért van ez így, mert az elbeszélő utánozza a vásári történetmondók stílusát – tehát nyugodtan köréje lehet képzelni egy zsúfolt és zajos középkori kínai vásárt, pálmalevél kalapokkal, hosszú ujjú köntösökkel, bokára kötött vászoncipőkkel, vállon hordott rudakkal, kanyargós utcácskákkal az árusok között, harcművésszel, halszaggal, verekedőkkel és éneklő hangú ordibálással. 

Ez ilyen: középkori (pontosabban XIV. századi) kínai vásári komédia. Egy rakás tiszta és hősi lélek, akiket így vagy úgy, de tönkretesz a társadalmi rend, mivel törvényes úton nem tudják a tökéletességet képviselni, vállalják a törvénytelent, és korrupt, gonosz, embertelen uraik ellen fordulnak. Klasszikus „felfordult világ”-helyzet, ahol az kerül a mocsárba rablónak, aki a legmagasabb rangot érdemelné; és utána mindent megtesz annak érdekében, hogy még nagyobb felfordulást rendezzen – hátha attól visszafordulna a világ a talpára. Ilyen vagányan, ni:

A vezénylőemelvényen kék zászló lebbent. Sötétképű megcsapkodta lovát, s elvágtatott délnek. Csou Csin is nekieredt, a nyereggombra akasztotta a kantárszárat, baljába ragadta íját, jobbjával elővont egy nyílvesszőt, és teljes erejéből megfeszítve íját, kilőtte ezt Sötétképű háta közepének. Az meg, hogy meghallotta maga mögött a húr pendülését, mint a villám, lecsúszott a kengyelben lova mögé, s a nyíl elsüvített a levegőben. Csou Csin, látva a kudarcát, hogy az első lövést elsiette, hamar másik nyílvesszőt kapott elő, s megvárva, míg közelebb ért ellenfeléhez, megcélozta újra a háta közepét. Hallotta is Sötétképű, hogy jön a második, de ezúttal nem csúszott le a lova mögé: ahogy jött a nyíl, sebesen, mint a szél, csak kapta íját, és odacsapott vele, hát a nyílvessző csak lehullt ártalmatlanul a fűbe.
Csou Csint a második kudarc láttán teljesen elfogta az indulat. Sötétképű lova már a térség szélén járt; most gazdája megfordította, s egyenest a csarnok felé vágtatott vele. Csou Csin utánaeredt, hogy közelébe férkőzhessen. Csattogott a zöldellő, illatos fűben a nyolc lópata, mintha cintányért vertek volna, száguldottak a lovak, mint a sebes forgószél. Csou Csin elővonta a harmadik nyilat, íjára helyezte, s minden erejét összeszedve, rebbenés nélküli, kimeredt szemmel bocsátotta útjára, megint csak ellenfele háta közepébe. Sötétképű a húr pendülésére megfordult a nyeregben, s a feléje tartó nyílvesszőt villámgyors mozdulattal elkapta a levegőben.

A leendő rablóvezérek között persze mindenféle rendű-rangú ember található, de az ő idealisztikus közösségükben ez mit sem számít. Nem mintha egyenlőek lennének (bár minden bajt közösen viselnek), ellenkezőleg: szigorú rangsorba tartoznak, de ebben csak az számít, hogy az örökkévaló, mennyei rendben hol a helyük. (A halkereskedő nyugodtan megelőzheti a főnemest, és ez ellen senkinek semmi kifogása nincs.) Mert ebben a gonosz, korrupt, embertelen világban a rablóvezérek testesítik meg az örökkévaló, mennyei rendet, hiszen az ő személyükben száznyolc csillag született a földre.

Némelyik részlet egy Rejtő-regényből se lógna ám ki. A leendő bajtársak rendszeresen ellenfelekként találkoznak először. A magas rangúak előkelő, szép lovagi küzdelemben csapnak össze – vagy ötvenszer, mire kiderül, hogy egyik se bír a másikkal. Ennek a megfelelője az alacsonyabb rangúak között a lehető legközönségesebb verekedés, amelyben természetesen egyik se tudja agyoncsapni a másikat, és a végén összebarátkoznak. 

Mengcsouban, a Keresztúti Lejtőnél, egy kocsmárosasszony majdhogy el nem tett láb alól. Elbódítottak mákonnyal, de amikor a férje hazajött, és meglátta a botomat, késemet, meg hogy milyenforma vagyok, igen respektálni kezdett, és magamhoz térített a bódultságból. Aztán összeismerkedtünk, ott maradtam még egy kis ideig, és testvériséget fogadtunk egymásnak. Az ember meg az asszony is ismert vitézek a folyók és tavak vidékén. [Értsd: rablók.] Az embert Csang Csingnek hívják, de mindenki csak Kertészlegénynek nevezi. Az asszony meg Szun Er-niang, vitézi nevén Ördögök Anyja. Derék, becsületes emberek mind a ketten.

[…]

– Hát őt láttad-e már, aki ma megtámadott?
– Persze, hogy ismerem Li bátyámat, csak épp nem verekedtem vele még!
– Hát jól megitattál, megöblögettél! – jegyezte meg Fekete Forgószél.
– De te is jól végigvertél rajtam! – felelte Fehér Hullámtaraj.
– Béküljetek ki, fogadjatok testvériséget egymásnak – szólt rájuk Bűvös Futár. – Azt tartja a szólás-mondás, hogy „ha nem verekszel, nem ismerkedel”!

[…]

Neki is szegezte már kígyólándzsáját, s felvette a harcot a Kétkorbácsossal. […] Egyenlő ellenfél volt a két hős bajnok! Cikázott a lándzsa, villant a két korbács, mint hímzés virága, körbe-karikába. Viaskodtak ők már vagy ötven menetben, s nem győzött egyik sem, de meg sem is futott.

De persze nemcsak felfordult ez a világ, hanem még folyékony is. Hiszen vízparton, mocsárban játszódik a legnagyobb része. Állandóan nyitogatja a határait, új meg új csápokat növeszt, elágazik, aztán megint visszatér arra, ami tíz fejezettel korábban történt, de azért szépen, nyugodtan összefolyik minden a befejezésre. 

Akinek tetszett a középkori és reneszánsz európai vásári komédia, annak ez is fog. Sajátos humorérzék kell hozzá, de fog.

Eltelvén úgy néhány hónap, egy este, teljes egészségben lévén, egybehívta szerzetbeli társait búcsúszóra, s egy nagyot nevetvén elhalálozott. Megmutatkozott ezután szellemének ereje a szent hegy templomában több ízben, úgyhogy az ott imádkozó népek fel is állították szobrát, igaz képe mását.

Ha bírod az állandóan ismétlődő kalandokat (na jó, nem egy kaptafára mennek, de, mondjuk, ötre), képes vagy megjegyezni legalább negyven beszélő nevet,** és bírod a vért (a sok vért!), akkor ez a neked való könyv. Rólam, sajnos, időnként nem lehetett a fentieket elmondani, főleg a regény második harmada körül erősen kerülgetett időnként az undor. Az ismétlődésekkel még nem lett volna bajom (a Nyugati utazás sokkal repetitívebb ennél, mégis szerettem), hanem azzal, hogy egyre könyörtelenebbek lettek a módszerek. Eleve nem a megbocsátó/megértő lelkületükről híresek a szereplők, de ebben a részben, amikor valaki nem akart csatlakozni a társasághoz, pedig odatartozott volna, azzal nagyon csúnya dolgokat műveltek, hogy mégis bevehessék, utána pedig elvárták, hogy az illető még örüljön is neki. Ezt nem vette be a gyomrom. De szerencsére nem sokáig tartott.

Amit viszont nagyon érdekesnek találtam (és ebben nem is volt különösebb ismétlődés!), az a regénynek a hadászati oldala. Cseppet se lepődtem meg, amikor az utószóból kiderült, hogy ezt használták katonai szakkönyvként is. Simán el tudom képzelni. Különösen ami a lápvidéki hadviselést illeti, „hogyan használjuk ki a terep összes elemét a saját előnyünkre”-módszerrel. De tényleg teljesen racionális, megvalósítható, ügyes haditerveket ötlöttek ki a vezérek. 

Mint olvasás közben kiderült, egy komplett műfaj egyik ősével ismerkedtem meg stratégiatanulmányozás közben, ez pediglen a wuxia (avagy vu-hszia). A neve olyasmit jelent, hogy „fegyveres hősiesség” vagy „harci nemes lovagiasság”, és olyan regényt kell érteni alatta, amelynek szereplői a harcművészetekben jeleskedő vitézek, akik számára a becsület és az igazság a legfontosabb, harcolnak az elnyomás ellen, és bosszút állnak az őket ért sérelmekért. Nem pontosan ugyanarról van szó, mint az európai kóbor lovagok (meg az amerikai kóbor pisztolyhősök) esetében, de azért nem valami elrugaszkodott dolog összehasonlítani a kettőt. 

– Azok négyen elbírnak vele! – vette át a szót Csang tiszt úr. – Megölik, ha három élete volna is!
[…]
Háromezer öles, fénytelen láng csapott fel Vu Szung szívében, fel a kék égig, ezek hallatára. Jobbjában kardjával, ökölbe szorított bal kezével belökte az ajtót.

A műfaj tipikusan kínai, és eredetileg az irodalomban született – ma már persze operától videojátékig mindent készítenek ebben a kategóriában. Az első tisztán wuxiának nevezhető regénynek pont a Vízparti történetet tartják. Hogy verekednek benne, az fix. Állandóan. Rengeteget. Mindenféle fegyverrel (kard, íj, bot, kinek mi fekszik jobban), de ha kell, puszta kézzel is. Van, aki, ha jól leissza magát, ökölharcban agyoncsap egy tigrist. 

(Ő az, a Tarka Barát. Jelenleg éppen kíméli a tigriseket, viszont kiszedi a fűzfát a földből. Ha jól látom.)

Nevezetes rúgás volt ez, úgy hívták, hogy „Jáde-gyűrű lépéses mandarinkacsa-rúgás” – egész életében gyakorolta Vu Szung, egyik mesterfogása volt.

A kiadásokról: felváltva olvastam a két kiadást (mikor melyik volt a közelemben, mert nem voltam közben állandóan otthon, viszont könyvtárat bárhol találok), és most már tudom, mi a különbség. Az 1961-es hetven fejezetet tartalmaz, azt a hetvenet, amelyet engedett megjelenni a Kínai Népköztársaság. Az 1977-es idejére már enyhült a helyzet, szabad volt megjelentetni a többi ötvenet is, de nem fordította le mindet Csongor Barnabás, csak egy összefoglalót illesztett a regény végére, és a százhuszadik fejezetet fordította teljes egészében. Sajnálom, hogy a teljes regény nem olvasható magyarul, de őszintén szólva így 1100 oldal után egy kicsit elég is volt belőle. 

Egy utolsó jó tanács, mielőtt elkezded: rakd tele a hűtődet tápláló kajával! A lehető legkomolyabban mondom. Ebben, mint minden wuxiában, folyamatosan esznek. Nem esznek: lakomáznak. Napokig. Sokat. 

* Esti olvasóknak jó tanács: a könyvjelzőt a fejezet közepére tedd be, mert ha a végére halasztod, újabb fejezetet fogsz olvasni, aztán megint újabbat, megint… és rövid az éjszaka. 
** Minden tiszteletem Csongor Barnabásé, hogy ezt a könyvet (is) ilyen gyönyörűen lefordította, és külön nagyon szeretem a bácsit azért, mert nem hagyta meg a legalább kétszáz néven nevezett szereplő nevét kínainak, hanem lefordította magyarra, és ilyenek jöttek ki, hogy Jókorjött Eső, Nappaljáró Patkány, Fogdmegmajom, Rézszőrű Kutya, Fekete Forgószél, Tarka Barát – ezeket mégiscsak könnyebb megjegyezni, mint azt, hogy Szung Kung-ming… (Ennyit már tudok kínaiul!)***
*** SPOILER Egy idő után elég egyértelmű egyébként az is, hogy aki magyar nevet kap, az igencsak be fog kerülni a csapatba. 

Ezt 2015. július 17-én írtam. 

Pontszám: 10/9