Szép könyv, igaz könyv, tanulságos és hasznos olvasmány, és rajta van a helye az 1001 könyv listáján, valamiért mégsem került igazán közel hozzám. Talán túlságosan „nagyvárosi” nekem. Nem az én könyvem.

Az emigráció könyve – és nem mondom, hogy regény, mert sokkal inkább hangulatképek füzére. Mint ahogyan összetörik az elbeszélő hazája, otthona, addigi élete, úgy törik és szakad a történet is. Hol elkezdődik, hol félbemarad, hol újrakezdődik, aztán rakja össze az olvasó.

Ugrešić negyvenöt évesen, komplett egzisztenciával a háta mögött kényszerült elhagyni egy olyan hazát, amely akkor már nem is létezett. Mert hiába magyarázták a gyerekeknek az ábécéskönyvvel kezdve, hogy a szerb, a horvát, a macedón meg a bosnyák kisgyerek jó barátok, egyszer akkor is elkezdtek egymásra lőni ezek a jó barátok. Arról a hazáról, amelyben ezek a gyerekek felnőttek, kiderült, hogy illúzió volt, de legalábbis mesterséges és ingatag szerkesztmény, aztán szétesett hét darabba. Úgy, hogy közben vér folyt, házak omlottak össze, és pusztult az emlékezet. Hogy az a tudata se maradhasson meg a kivándorlónak, hogy valahol még megvannak a gyökerei.

A legjobban a már jól ismert Ugrešić-féle földhözragadt fantasztikumnak örültem a vége felé, ahogyan néhány nő sorsában a történelmi helyzetre adott különféle lehetséges válaszokat mutat be, némi mágikus realizmusnak sem híján. Irtó jó volt, ha az egész könyv így nézett volna ki, még kedvencelem is.

Ezt 2017. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/9