No, akkor most jöjjön valami könyörületes lélek, és magyarázza meg, hogy mit olvastam. Addig pontozni se merem.

Nem mintha rossz lett volna. Akkor tudnám, mit olvastam: rossz könyvet. Ez nem az. Nem bántam meg, hogy megvettem. És nemcsak azért, mert most már elmondhatom, hogy elefántcsontparti irodalom is szerepel a repertoáromban. Sőt a birtokomban is.

Az úgy volt, hogy különböző afrikai irodalmakkal kezdtem ismerkedni az idén, és amikor Elefántcsontparthoz értem, meglepően sok mindent találtam magyarra fordítva. Csakhogy ezeket a könyveket vagy nagyon lehúzták az ízlésőreim, vagy éppen ellenkezőleg: dicsérték őket, hogy milyen tökéletesen jelenítik meg a polgárháborúk borzalmait. Azokból most kissé sok volt, ezért kezdtem valami mást keresni a neten, és hamar rá is akadtam Véronique Tadjo életművére. Szívesen olvasok ugyanis történelmi regényeket és mítoszokat, ő pedig megírta Nyugat-Afrika egyik nagy (és mára félig már mitikus) történelmi alakjának a regényét. Végül mégsem azt választottam (de még fogom), hanem egy olyan könyvét, amelyet egy kritikusa egyaránt nevezett sci-finek és fantasynek. Arra már láttunk példát Afrikában, na, hátha ez is olyan jó lesz, lássuk.

Az első két fejezet nagyot ütött, azokban nem volt hiba. (Angolul itt olvashatók, kedvcsinálónak.) Világosan érzékelhető bennük a fantasztikum, no meg a politikai allegória: egy természeti katasztrófától meggyengült közösség fölött egyszerűen átveszik a hatalmat „a Vakok”. Jelképük (egyébként jóval több jelképnél) a denevér, aki a sötétségben uralkodik, és mindent meghall. Ezeknek a tulajdonságoknak a segítségével tudják a Vakok kiépíteni és fenntartani diktatórikus uralmukat, de természetesen ez a legfőbb akadályozójuk is: szó szerint nem látnak tovább az orruknál. Óriási ötlet, az első fejezet végére kipusztultam az irigységtől.

Csak legmélyebb sajnálatomra nem ebben a szellemben folytatódott a könyv. Lett belőle melankolikus szerelmi történet, olyan olvadó-gyönyörű stílusban, hogy majd lefolyt a lapról. Aztán hirtelen kiderült, hogy voltaképpen a női főszereplő beavatás-történetében vagyunk. Aztán bejött a képbe egy fanatikus költő-próféta, aki megint csak nagyon ígéretes agymenéseket produkált. Közben meg időnként meg-megszakadt a mese, hogy átmenjen versbe vagy költői prózába…

Ezek közül bármelyikkel ki tudtam volna egyezni egyenként. Sőt, azzal is, hogy mindegyiket egyszerre öntsék a nyakamba. Csak azzal nem, hogy mindet bele akarják zsúfolni száznegyvennégy oldalba. Az ehhez nagyon, de nagyon kevés.

Politikai allegóriához túl kevés a fantasztikum, túl sok a költőiség. Utóbbiból inkább balladisztikus regényt lehetett volna írni, ahhoz passzoltak volna a rendkívül sarkított jellemű szereplők meg a kihagyásos-szaggatott szerkezet. De ahhoz meg minek a fantasybe illő beavatás-történet? Az is érdekelt volna, de ahhoz meg éppenséggel nem passzoltak a szereplők. Ráadásul abba éppen csak belekapott a regény, már szaladt is tovább politikai vonalon. Aztán vissza a szerelmi szálhoz. Aztán vissza a politikához, és hirtelen a politikai allegóriának is lettek fantasy-elemei… Száznegyvennégy oldal nem bír meg ennyit. 

Szerintem. De ismétlem: jöjjön valami könyörületes lélek, és magyarázza meg nekem, hogy én vagyok a hülye. Úgy szeretném szeretni ezt a szövevényes izét, amiről még mindig nem tudom, micsoda.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. június 3-án írtam.

A könyv megjelenése óta tudtam, hogy ha egyszer majd algériai irodalmat akarok olvasni, ezzel kell kezdenem. Örülök, hogy így is történt. Csak azt sajnálom, hogy azt az ismerősömet, akivel a legjobban szerettem volna megbeszélni, már nem kérdezhetem meg róla, mert nem él.

Ritkán esik meg, hogy egy író egy másik regény továbbgondolásával* alkot nagyot. Hát Daoudnak sikerült. Nem folytatást írt Camus regényének (amelyről itt írtam), hanem „a hiányzó másik felét” írta meg, ahogy Rhys tette a Jane Eyre-rel. Pont olyan okosan. És pont olyan nyomasztóan.

Igen, ahogy egyre tovább gondolkodom ezen, egyre több párhuzamot fedezek fel Rhys és Daoud regénye között. Egy-egy olyan szereplőnek a történetét írják meg, akit többé-kevésbé „kifelejtettek” a nagy klasszikusból. Olyasvalakiét, aki még a nevét is elveszíti. A háttérben pedig visszavonhatatlanul ott van az európai ország (volt) gyarmata, forró, egzotikus, csöppet sem elbűvölő, saját helyzetével mit kezdeni nem tudó, a belészületettek számára is félig idegen terület.**

Soha többé nem fogom tudni úgy olvasni Camus-t, ahogy eddig. És ez jól is van így, mert kb. kétévente tanítom. Most már azt is másképp fogom.

Egyébként soha nem szerettem Camus regényét. Úgy általában az a korszak, az a stílus nagyon távol áll tőlem. Megtanultam értékelni, nagyon is (látszik is a csillagozásomon), de a távolság szinte minden újraolvasáskor ott marad köztem és a szöveg között. Éppen így történt ennek a könyvnek az esetében is. Érthető, hiszen ennek a főszereplő-narrátora is nagyon magányos; a társaitól is tartja a távolságot. Más, mint a többiek. Meursault gyilkossága teszi mássá, és a saját anyja elvárásai. Igaz, hogy a társadalomhoz képtelen alkalmazkodni, de ettől még nem válik önállóvá, ellenkezőleg: valaki másnak az életét kezdi élni. Az életéről pedig valaki másnak a szavaival (másnak a nyelvén) tud csak beszélni. A saját története sem az övé. Amikor a legszemélyesebb vallomásokat teszi, hirtelen Camus-t kezdi idézni. Újraírva. Azonosul azzal, akit következetesen „a gyilkos”-nak nevez, vagyis Meursault-val. Nem is véletlen, hogy időnként önmaga is hazugságnak tartja a saját szavait.***

Ezt a könyvet se szeretem, ahogyan a Közönyt. De kell. Az ilyen könyvek segítenek megfogalmazni azt, mit is jelent a társadalmi előítélet, és miért veszélyes. Mert egy tömbként tekint egy olyan embercsoportra, amely nem tömb, talán nem is csoport. Elveszi az egyének arcát, nevét, élettörténetét, apró jócselekedeteit és mocsokságait. Ettől szenved a regény mesélője, a beszédes nevű Harun, ezt a szenvedést adja tovább a saját bűne által, tudatosan-bevallottan (amikor ő is öl) és öntudatlanul-bevallatlanul (amikor a nőkről gondolkodik).

Kinyitom a szemem-fülem. Jó kérdéseket akarok megfogalmazni. Jó válaszokat akarok összerakni. És ebben segíteni másoknak is.

(Ezért utóbb egész rovatot szenteltem a szerző munkásságának a Molyon, a Merítésben.)

* Igen, tudom, szaknyelven fanfictionnek hívják az ilyet, de azért ezt a regényt mégsem nevezném annak. Nem azért, mintha degradálónak tartanám a „fanfiction” kifejezést, elvégre ha az Odüsszeiát vagy az Aeneist lelkifurdalás nélkül annak neveztem, ezzel kapcsolatban se lehetnének gátlásaim. A gond ott van, hogy ahhoz, hogy valamit fanfictionnek hívjak, a háttérben legalább valami minimális rajongásnak (ld. "fan") jelen kéne lenni. Itt meg sok mindent érzékeltem, de ezt az egyet nem…
** Ezt a regényt is tessék rátenni az 1001-es listára. Rhysé is rajta van. Így lészen teljes a szimmetria.
*** SPOILER Ügyes posztmodern csavar: Hogy is mondhatna el az ember a hitelesség igényével valamit, ami egy fikcióhoz, egy regényszereplőhöz kapcsolódik? És még ha nem is kapcsolódna fikcióhoz, a gyarmati média tesz róla, hogy a szereplő története, arca, neve, egész élete és halála, még a holtteste is úgy eltűnjön, mintha soha nem is létezett volna. Dupla fikció. A második elég gyakran megtörténik a mi hétköznapi életünkben is. Gyarmat se kell hozzá.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2018. május 29-én írtam. 

Amikor elkezdtem tudatosan keresgélni különböző nemzetiségű szerzők műveit, sejtettem, hogy Marokkó esetében nem lesz túl nagy választék. Aztán persze már nem is igényeltem. Amikor kiderült, hogy létezik XIV. századi marokkói útleírás magyar nyelven, tudtam, hogy ennél extrémebbet úgyse találok. 

Érdekesnek borzasztó érdekes is, amit elmond ez a nyughatatlan világcsavargó, csak az nem mindig nyerte el a tetszésemet, ahogyan elmondja, ezért is vontam le két pontot. Összehasonlításképpen: az Ezeregyéjszakát nem mertem pontozni egyáltalán.

Van itt földrajz, néprajz, növény- és állattan, vallás, bányászat, hadtudomány és politika, mert Ibn Battúta rengeteg mindenhez értett („mindenhez is”), és mindenről volt véleménye (ha kellett, ha nem). Információban nincs hiány: ha valaki a késő középkor mindennapi életére kíváncsi Észak-Afrikában vagy Dél-Ázsiában, a Niger folyótól Szumátráig, nem is kell tovább keresgélnie, Ibn Battúta az ő embere. Eljutott Maliba, a Nílushoz, Srí Lankára, Jávára, Kínába, még a Volgához is, és csak az Isten őrizte, hogy jártában-keltében föl nem fedezte Amerikát. Szerencséje, mert jó eséllyel rendkívüli felháborodással fogadta volna az ottani életet, lehet, még agyvérzést is kap.

Mert Ibn Battúta okos, jó megfigyelő, türelmesen viseli az időjárás viszontagságait, legyen szó trópusi esőről, sivatagi szélről vagy sztyeppei hidegről, szívesen kóstol meg egzotikus kajákat, és még arról sem feledkezik meg, hogy pontosan leírja az indiai postaszolgálatot vagy a kínai humán térfigyelő rendszert.

Amikor bementem a szultán [a kínai császár] városába, elhaladtam a festők piaca mellett. Odaértem a szultán palotájához, barátaimmal együtt, mindannyian iraki módon voltunk öltözve. Amikor este visszafelé menet elhaladtam az említett piac előtt, hát uramfia, ott látom saját képmásomat és társaim arcképét papírokra festve, amelyeket már fel is ragasztottak a falra. Nézni kezdtük egymás képét, és egy hajszálnyi hibát sem fedeztünk fel a hasonlóság tekintetében. Azt mondják, hogy a szultán rendeletére történik ez. A festők elmentek a palotába, ahol tartózkodtunk, megnézegettek minket, és megfestették arcképünket, anélkül, hogy tudtunk volna róla. Az a szokás, hogy mindenkit lefestenek, aki elmegy előttük. Ez a szokás azt célozza, hogy ha egy idegen olyasvalamit tesz, amiért menekülni kénytelen, csak elküldik az arcképét arra a vidékre, kutatnak utána, és mindenkit elfognak, aki hasonlóságot mutat az arcképhez.

De a türelme, az meglepően csekély. Mármint meglepően ahhoz képest, hogy milyen sokféle kultúrával kell szembesülnie útközben. Egy bizonyos határig viseli, hogy mások másképpen gondolkodnak, mint ő, de nagyon szűk az a bizonyos határ, és ha valaki túlmegy rajta, az ostoba, korlátolt, felháborító. Nem mondom, hogy én nem tekintem egyik vagy másik általa elítélt cselekedetet szintén elítélendőnek – na de hát na, aki ennyit mászkál, legyen már kicsit nyitottabb. Ne várja el, hogy a saját világa majd vele megy mindenhova. Márpedig Ibn Battúta elvárja, sőt gondoskodik is róla. Ahol buddhisták laknak, ki se megy az utcára. Ha nem díszruhát adományoz neki az uralkodó, le se köpi az ajándékot.

Ettől függetlenül sok-sok apró életképpel, érdekes anekdotával, és mindenekelőtt temérdek fura növényfajjal lettem gazdagabb, amikor megvettem ezt a könyvet. Örülök neki, teleraktam ragacsos könyvjelzőkkel, és ünnepélyesen felkérem a Maldív-szigetek íróit, hogy rakjanak már össze egy tisztességes történelmi regényt arról az időszakról, amelyről Ibn Battúta írt. Különben nem olvasok tőlük semmit. Uff, én beszéltem.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 26-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Ismerek valakit, aki a hatvanas években volt gyerek. (Ilyet igazából sokat ismerek, de most csak ő számít.) Megkérdeztem, mond-e valamit neki az a szó, hogy „Biafra”. Mondott. Sokat nem, csak annyit, hogy egyszer gyerekkorában a plébános felszólította a gyülekezetet, hogy imádkozzanak ibo* testvéreikért, akik töméntelen szenvedésen mennek keresztül.
Ha belegondolok, hogy milyen rövid lehet az út két ember között… Ha Adichie szülei tudták volna, hogy egy kicsike Békés megyei falu még kisebb templomában imádkozik értük egy tizenkét éves gyerek…
…hát nem tudom, min változtatott volna. De azért örülök, hogy így történt.
A regény leginkább arról szól, milyen hosszú lehet az az út két ember között. Időnként még félútig sem érünk. Főleg, ha van, aki el se indul, mert lőni könnyebb neki. 

Fene tudja, tetszett-e a regény. Egyrészt egy mértéktelen szenvedésről – emberek által embereknek okozott, tulajdonképpen gonoszul fölösleges szenvedésről – szóló szöveg nem azért íródik, hogy jólessen olvasni. Másrészt vannak a regénynek bőven olyan szakaszai, amelyek éppen azért íródtak, hogy jólessen olvasni, és ez olykor zavart. Kicsit sok volt nekem a szereplők családi/szerelmi élete. Tudom, hogy ez kontrasztnak is kellett – a háborúban talán az a legfurcsább, hogy nem áll meg a normális élet –, meg azért is, hogy Adichie felmutassa a népirtások ritkán emlegetett arcát. Hiszen ahhoz, hogy megértsük, a mosolygós szomszéd magától értetődő módon fordulhat át véreskezű mészárosba, mindenekelőtt látni kell a mosolygós szomszédot, és az egész békés világot, amelyhez tartozik. Látni kell, hogy létezik az a többé-kevésbé normális világ, amelyben a legsúlyosabb probléma nem az, hogy az embert nyílt színen agyonlövik, hanem, mondjuk, az, hogy X kivel csalta meg Y-t. Tudom, erre szükség van. Mégis sokallom. Közben azonban azt sem mondhatom, hogy túl érzelmes a regény – végül is a három nézőpontszereplő közül kettő igencsak érzelmes alkat, hogy máshogy látnák a világot? Úgyhogy csak fél csillagot vonok le, azt is némi lelkifurdalás után.

Hogy fontos könyv, és megérdemli a helyét az 1001-es listán, az nem kérdés. A traumát, különösen közösségi, történelmi traumát feldolgozó könyvek mindig rendkívül fontosak. Ez a könyv pedig ráadásul átlagon felüli színvonalon végzi el a feldolgozást. Még csak nem is kizárólag a közösségen belül, hanem az egész világ szeme láttára. Teljes joggal. Először is olyan dolgokat ír meg, amelyeket nemcsak egyetlen ország történelméről lehet elmondani, és nemcsak egyetlen nemzetnek szolgálhat tanulságokkal. Másodszor abban, ami a Biafrai Köztársasággal történt, nyakig benne voltak a világ egyéb nemzetei is. Főleg a hajdani gyarmatosító Anglia, de bizony a többiek is. Csöppet sem fölösleges az orruk alá tartani a helyzetelemzést. Sajnos negyven évvel később a kelleténél. Bár ki tudja, min változtatott volna, ha akkor jelenik meg. Persze a helybelieket véletlenül se menti fel: nemcsak a külföld hozzáállása látszik, hanem a korrupció, a helyi hatalmi játszmák, a katonák túlkapásai is. De azért meg fog maradni bennem az a kérdés, amelyet az egyik főszereplő tesz fel a helyszínen megjelenő amerikai újságírónak: „Mindig előre eldönti, milyen válaszokat fog elhinni, mielőtt belekezd az interjúba?”

A három nézőpontszereplő (ha akarom, főszereplő) telitalálat: egy felnövekvő, fokozatosan átalakuló és meglepő eredménnyel „megérő” fiatal fiú – egy intelligens, lelkes, a szabadságot és függetlenséget nagyra értékelő fiatal nő – egy sodródó, nehezen oldódó, de azt a kevés érzelmi kapcsolatát mindennél jobban megbecsülő középkorú férfi. Kettő igbo, egy angol, az éppen három biafrai. Váltva figyelhetjük az eseményeket egyikük vagy másikuk szemszögéből, és mindig csak annyit láthatunk, amennyit ők látnak. Ezért lesz szaggatott a történet – ismét csak jogosan: mi más lehetne egy ilyen kaotikus, véres kavargás, mint szaggatott?

Igen, tessék olvasni. Igen, van magyar fordítása. (Csak a fülszövegét ne nézzétek meg.**) Ha Nigéria, és úgy általában Afrika történelméről, kultúrájáról szeretnétek többet megtudni, nem is kell tovább keresgélnetek. Úgy tudom, a XX. században Achebe írta meg a kontinens legfontosabb regényét. Ha így van, Adichie a méltó utódja. 

* A regényben igbóknak hívják őket, de holtbiztos, hogy a plébános az angolosított átiratot ismerte.
** Aszongya, „az ikerpár lányok, Olanna és Kainene úgy különböznek egymástól, mint tűz és víz”. Először is a másik kettő: levegő és föld. Másodszor amelyik fülszöveg így kezdődik (és hasonló hangnemben folytatódik), az szerintem nem traumafeldolgozó regényhez való.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. május 22-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Klasszikus késő viktoriánus kalandregény. Utazással, kincskereséssel, elefántvadászattal, egzotikus helyszínekkel, fekete statisztákkal, öt-hat rendkívül képtelen megmeneküléssel, eposzba illő csatával, önfeláldozással. Mondanám, hogy szabványos, de igazából ez a regény alkotta meg azt a bizonyos szabványt. Ja, és gyakorlatilag nők nélkül.* Legalábbis az előszó ezt közli az olvasóval, nehogy valaki hamis illúziókba ringassa magát.
Nem ringattam. Tudtam, hogy amelyik viktoriánus regény úgy indul, hogy aszexuális férfiak mászkálnak Afrikában, az úgy tele lesz egyéni és társadalmi elfojtásokkal, hogy hatvan szakdolgozatot tele lehet írni velük.**
Tele is lett. Egészen meglepő módokon. Meg még meglepőbb módon még sok más izgalmassággal is tele lett, ezért is kap öt csillagot, és én is azt mondom, hogy megérdemli a helyét az 1001 könyv listáján. De azt hiszem, a szerző lepődne meg a legjobban, ha tudná, hogy miért tartottam izgalmasnak a regényét.

Igazából azért kezdtem bele, mert rövid, és hadd teljen az 1001-es polcom, mert mostanában afrikai irodalmakkal ismerkedem. Főleg a volt brit gyarmatok íróitól olvasok, nyelvi okokból. Érthető módon nagyon erősen koncentrálnak ezek a művek a saját nemzeti identitás, saját történelem, saját kultúra keresésére, több-kevesebb sikerrel. A szereplőik pedig kegyetlenül megszenvednek azzal a képpel, amelyet a gyarmatosítók alakítottak ki róluk: azonosulnak vele, ellenállnak neki, álarcként viselik, alkalmazkodnak az álarchoz, kitörnek az álarc mögül, nem bírnak kitörni az álarc mögül, bántják önmagukat, bántják a gyarmatosítót, bántják a másik gyarmatosítottat – a variációk száma végtelen. Én pedig most látni akartam ennek a képnek az eredetijét. Ha van neki olyan egyáltalán. Ezért poroltam le Haggardot. És a másik 1001-es regényét is le fogom. Látni akartam, mit mond Afrikáról az a brit író, aki abból élt, hogy a gyarmatbirodalom fénykorában rendkívül népszerű (tehát a közízlésnek pontosan megfelelő) kalandregényeket írt távoli, tehát a viktoriánus Anglia számára barbár és veszélyes tájakról és népekről, fehér férfi főszereplőkkel. Az ilyen regényekből sokszor több derül ki a közönség igényeiről, a közönségben élő idegenség-képről, mint bármiféle szerzői koncepcióról. Úgyhogy szellemi felsőbbrendűségem tudatában (értsd: az én hazámnak sose voltak egzotikus gyarmatai, még Madagaszkár se jött össze, a Ferenc József-földön meg zuzmón kívül sok mindenki nem lakott, szóval lehet nagy a pofám) felkészültem arra, hogy észre fogom venni azt is, amit a korabeli közönség nem (sőt a szerző sem), és többféle értelemben is jól fogok szórakozni.

Meg is kaptam, amit vártam. Gusztussal megírt vadászjelenetet nyolc elefánt legyilkolásáról, pusztán az agyaruk meg pár húsdarab érdekében, a végén azzal a megjegyzéssel, hogy egy napra tulajdonképpen elég is ennyi. Fekete statiszták gyakori szerepeltetését – összesen kétféle statisztáról beszélhetünk, a nemes vademberről és a gonosz vademberről.*** Felháborodott kirohanásokat a barbárság ellen, amely semmi értéket nem tulajdonít az emberi életnek. Az angol főszereplők emberszeretetét, amely ráveszi őket, hogy meggyőződésük ellenére segítsenek megoldani Kukuánaföld válságos helyzetét. Nélkülük soha nem oldódna meg. Irtó veszélyes fekete nőket, akik aktívan hozzájárulnak a fekete diktátor rémuralmának fenntartásához. Kivéve azt az egyet, akit meg köll menteni. A vége felé pedig melankolikus tirádákat arról, hogy a fehér és a fekete emberek éppen úgy nem maradhatnak állandó kapcsolatban egymással, mint ahogyan a fény és a sötétség sem illik egymáshoz. Oda ne rohanjak.

Csakhogy mire ez a tiráda (a nyomaték kedvéért többször is) elhangzott, addigra már annyi minden forgatta fel a regényben ezt a (bizonyos viktoriánus olvasók számára) megnyugtató logikát, hogy maximum utólagos kozmetikázásra volt jó. Addigra a ravasz, okos fekete öregasszony-főgonosz (aki az előszó szerint nem is számít nőnek) kellemetlen szónoklatot tartott a fehérek pénzéhségéről és hatalomvágyáról, valamint tanúságot tett természettudományos műveltségéről is. Addigra a nagyságos főszereplőkről kiderült, hogy tényleg idegesítően elmegy az összes eszük, ha pénzt látnak. (Eléggé meglepett, hogy Indiana Jones jóval későbbi alakja ennek a regénynek a főszereplőjéből nőtt ki, aki gyáva, ravasz és elmúlt ötven. Amúgy egész szimpatikus.) Addigra többször határozottan elhangzott, hogy a leghatalmasabb fehér és a leghatalmasabb fekete harcos magasságban, szélességben, erőben és agresszivitásban hajszálpontosan megfelel egymásnak, és köztük a tisztelet kölcsönös. Addigra hatszor megesett a főszereplők szíve a fekete statisztákon, és mintegy véletlenül az is megemlítődött, hogy az európai történelem se mindvégig az emberszeretet jegyében folyt, sőt odáig elment az elbeszélő, hogy egy szintre helyezte a kukuánák (a szerző által kitalált afrikai nép) nyelvét az ógöröggel, a kukuána költészetet meg Homérosszal (!). Arról nem beszélve, hogy a kukuána királyi ház állami jelentőségű családi válsága erős shakespeare-i áthallásokkal bír.**** 
Nem is ez a fény-sötét ellentétpár veszélyes a regényben, hanem a humora. Igaz, az is tud a szégyenlős angol úriember ellen irányulni, de legalább annyira kicsúfolja azokat a feketéket, akik megpróbálnak az angolokhoz hasonlítani.

Hiába főellenség, a vén boszorkány lett az egyik kedvenc szereplőm. Haggard helyében pont így írtam volna meg, csak a végét nem, az nem is logikus. Sokkal jobb (és veszélyesebb) végkifejletet képzeltem volna el neki, simán beleillett volna az is a regénybe, még az 1880-as években is. Mindent elkövet a regény, hogy ellenszenvesnek lássuk, de egyúttal annyira intelligensnek ábrázolja, annyira jó megfigyelőnek, élni szerető tapasztalt vénségnek, hogy négykézláb is járhat, akkor is emberi marad.
A másik természetesen az elbeszélő, Allan Quatermain. Akinek a kalandvágya a nullához konvergál, még pénzért sem akar belemenni a nagy kalandba, csak amikor közlik, hogy a pénzt a megmaradt családja kapja. Aki más kalandregény-hősöknél legalább kétszerte idősebb (a filmfeldolgozásoktól eltérően ötvenöt éves!), tapasztalt, okos, ravasz, a nagy bajból leginkább kimaradni szeret, és a csatatéren mások háta mögé bújik. Aki mindezt pontosan tudja magáról, és elfogadja magát olyannak, amilyen.

Akkor hol van itt az egyéni elfojtás, kérdheti bárki, és joggal.

Például a leírásokban, válaszolom én.

Direkt megnéztem a magyar fordítást: a fő-fő helynevet nem vállalták be. A kincses térkép szerint ahhoz, hogy Salamon király kincséhez eljussanak, át kell kelni egy két hegyből álló jellegzetes formáción, amelynek neve: Sába mellei. Igen, kérem. Egy olyan regényben, amelynek elbeszélője a legelején kijelenti, hogy ebben nem lesznek nők. Majd mivel nem nőről, hanem hegyről van szó, elengedi magát, és olyan alapossággal írja le, hogy néz ki a két hegy, és hogy másszák meg, hogy az bármilyen más kontextusban kicsapná a viktoriánus biztosítékot. Így nem csapja. Pedig még az is ott van, hogy a hegy csúcsa melyik testrésznek felel meg; az a rész természetesen már hótól fehér, és onnan jönnek a hegyoldal apró patakocskái. Freud megpödörné a bajuszát. A magyar fordító meg szenved, és a végén beleírja, hogy „Sába kúpja”. Eszem el ne hagyjon.*****

Szóval jó könyv ez nagyon. Aki a kalandokat szereti, annak van benne anyag bőven, aki a sorok között szeret olvasni, annak még bővebben. Érdemes angolul olvasni, egyrészt azért, mert a magyar fordító nem volt elég bátor, másrészt mert annyira szép. Főleg az a nyelvjárás (illetve a „fordítása”), amelyet a szerző kitalál az elszigetelten élő kukuánáknak. A nagy-nagy csata leírása pedig eredetiben szól igazán nagyot, legalábbis szerintem a magyar változat közel sem sikerült olyan izgalmasra.
De azért érdemes olyan regényeket is beszerezni hozzá, amelyek Afrikában, különösen Afrikának ezen a vidékén íródtak. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy előtte olvastam Shaka zulu történetét, lesothói író tollából.

* Több igen népszerű filmfeldolgozás alapja, de azok közül egynek se volt mersze kihagyni a szerelmi szálat. Mondhatnám, hogy akkor már nem volt divat kihagyni.
** Semmi problémám az aszexualitással, eszemben sincs nevetni rajta, akár férfiak, akár nők részéről nyilvánul meg, és tudom, hogy nem kell elfojtással összekapcsolni. Amin nagyon jókat lehet mulatni, azok az aszexuális férfiakról szóló klasszikus angol regények, főleg, ha egzotikus tájakon játszódnak. Ha még viktoriánus koriak is, akkor meg aztán duplán igaz rájuk, amit föntebb írtam, (egyéni és közösségi) elfojtásokkal együtt. Ld. Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Egyébként szeretni is lehet ezeket a könyveket, szeretem is, az összes gyarmatosítós felhangjukkal meg feltörő tudattalanjukkal együtt. Ezt csak a félreértések elkerülése végett…
*** Az előbbiben túlteng a méltóság, és annyira tanulékony, hogy a legjobb esetben el tud jutni odáig, hogy majdnem megfeleljen a fehér értékrendnek (a kulcsszó a „majdnem”), sőt akár önfeláldozásra is képes legyen (pl. a fehér gazdájáért). Az utóbbi vagy tolvaj, vagy gyilkos, vagy mind a kettő, de feltétlenül igen ravasz és alattomos – ha még okos is, akkor ő a főellenség. Arról már ne is beszéljünk, hogy mi van, ha nőnemű.
**** SPOILER Hát ezek után, barátom, mosakodhatsz. Prédikálhatsz itt fényről meg sötétségről. Mikor a viktoriánus angol úriembernek csak annyi kell, hogy pár hétig ne tudjon rendesen megnyiratkozni, és ráadjanak egy kukuána páncélt, a kezébe meg csatabárdot, azt' mindjárt kibújik belőle a vikingek utóda. A végén meg honvágya lesz Kukuánaföld után. 
***** SPOILER Ami pedig még ezen is túlmegy: a kukuána királyi tetoválás. Attól végem volt. A királyi család tagjait arról lehet fölismerni, hogy a testükre kígyót tetoválnak. Amíg csak egyetlen ruhadarab is van rajtuk, a kígyó nem látszik. Ebből lehet következtetni, hogy hol a kígyó. És amikor többször is lezajlik az a jelenet, hogy a trónkövetelő megszabadul az egyetlen ruhadarabjától, és mindenki áhítattal bámulja a kígyót – azt hogy a francba állták meg röhögés nélkül a viktoriánus olvasók??? Nekem nem sikerült, bocs…

Ezt 2018. május 6-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Tényleg nagyon fontos könyv, az 1001-es lista összeállítóinak ezúttal igazuk volt. Tíz pontot kap tőlem ez a XX. századi szudáni klasszikus, mert tényleg összetetten ábrázol egy összetett helyzetet; mert egyik szereplő sem fekete-fehér; mert az elbeszélő nem rág az olvasó szájába semmit, hanem hagyja gondolkodni; mert pont olyan hosszú, amilyennek lennie kell, egy mondattal se több vagy kevesebb a kelleténél; és mert egyszerűen szép, azaz jó stiliszta a szerző is meg a fordító is. Ja, és ráadásul még ügyesen és intelligensen is reagál a klasszikus brit regényirodalomra.

Ne tessék félreérteni, nem lelkesít fel a szöveg, nem is arra való. Nyomasztásra, arra való. Az a száznegyven oldal, az tömény oldat ám, jó is, hogy nincs belőle több, ekkora dózist mindenki kibír. Olvassa is, aki megteheti, a szudáni irodalom egyébként se árasztja el a piacot. Remélem, lefordítják egyszer magyarra is.

Kultúrák ütközési pontján játszódik a regény. Az elbeszélő és a főszereplő Angliában nevelkedett szudániak, jól fejlett identitásválsággal. A világ, amely hazaküldi őket, finoman szólva eltorzult nézeteket vall a saját (meglevő vagy volt) gyarmatairól: olyasmi fölött akar uralkodni, amit nem is ismer egyáltalán, és azért nem ismeri, mert ha közelíteni próbál hozzá, akkor csak a saját vágyai és félelmei kivetülését látja benne. Az a világ pedig, amely visszafogadja őket, görcsösen kapaszkodik a hagyományaiba – amelyek egyébként a legkevésbé sem egységesek.*

Több különböző időt is egymásba játszat a regény. A névtelen elbeszélő története a hatvanas években zajlik, amikor Szudán már független, de a voltaképpeni főszereplő (Mustafa Sa'eed) meséje és feljegyzései a harmincas évekbe nyúlnak vissza, vagyis bőven a gyarmatosítás idejébe. Hogy kettőjük viszonya milyen, arról oldalakat lehetne teleírni: kicsit mester és tanítvány, kicsit apa és fiú, kicsit Joseph Conrad-osan Kurtz és Marlow, ahogy az (egyébként szigorúan utólag olvasandó) előszó mondja. Az elbeszélő útja is hasonló Marlow-éhoz, csak ellentétes irányú: délről észak felé vezet, majd vissza délre, hogy megkísérelje énjébe olvasztani és valamiféle egységbe fogni azt, amit Európában tanul és amit Afrikában tapasztal. Hogy felnőtté váljon, és önálló döntéseket hozzon. Csak hát az irtózatosan nehéz.

Szóval amolyan „identitáskeresős” regény ez, nemcsak egyes emberek, hanem közösségek számára is, nehéz, bonyolult, igen jól megírt, sokkoló történet. Örülök, hogy danlin molytárs kihívásához Afrikát választottam az idén, főleg így, hogy sok mindent tudok az 1001-es listáról olvasni. Olyan, mint egy nagy puzzle kis darabkáit összerakosgatni.

* SPOILER De rettenetes kudarcot vall velük, és a legszörnyűbb, hogy még ekkor sem tudja levonni a tanulságot, hiszen föl sem ismeri a saját kudarcát. Mert mindenért másvalaki a hibás.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2018. április 30-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Értékes, hiánypótló munka, feltétlenül meg akartam szerezni, és nagyon örülök, hogy megvan. Az egyik különlegessége, hogy olyan ausztrál bennszülött mítoszokat tartalmaz, amelyek a teremtés időtlenségében játszódnak (ezt a „kort” jelenti a „dreaming” szó az alcímben). A másik, hogy bennszülött mesemondók (egyikük még képzőművész is) mesélték őket, és kifejezett engedélyt adtak a terjesztésükre. Vagyis nem az történt, hogy a fehér gyűjtő odaült valami tábortűzhöz jegyzetelni, hanem maguk a „források” is aktívan részt vettek a kötet megszerkesztésében. Minden történet alcímében ott van, hogy honnan való, melyik tájegységben mesélik, és melyik mesemondótól hallották. A mesemondókat a kötet végén pár rövid életrajzzal be is mutatják. Tiszteletre méltó vállalkozás.

Csillagmítosszal indít, azzal is végez, közben pedig nemcsak a déli égbolttal, hanem az ausztrál növény- és állatvilággal, erkölcsiséggel, hiedelmekkel, társadalmi intézményekkel ismerkedik össze az olvasó. Ezeknek a kedvéért vettem meg a könyvet, ezeket a kisebb-nagyobb felfedezéseket szerettem a legjobban. A kötet elejébe illesztett harmincoldalas tanulmány is sokat segít, kellően informatív – meg nem annyira kellően elfogult, de azért még tolerálható mértékben. Mivel az egyik mesemondó egyben festő is (és még egy pár művészeti ágban érdekelt, de az nem tartozik ide), a kötet közepébe néhány színes reprodukció is bekerült, amelyek a mítoszokat illusztrálják. Szerintem festeni jobban tud, mint mesélni, de, mondjuk, az előadásmódját sajnos nem láthatom/hallhatom.

A csillaglevonásnak szubjektív oka van. Személy szerint jobban örültem volna több csillagmítosznak, de ez legyen az én bajom. Nem is minden szöveg tetszett, kifejezetten buta meséket is találtam benne. Nagyobb baj ennél, hogy a mesemondói hang folyamatos jelenléte egy idő után eléggé zavart. Lebegnek ezek a történetek a szóbeliség és az írásbeliség között, ahogy mítoszokhoz illik, de valahogy túlságosan látszott rajtuk az „újrameséltség”, a mai közönség igényeihez igazítás, miközben más részről hiányzott a leírt szó mögül a hang, az arc, a mozdulat. Mint amikor film helyett forgatókönyvet kap az ember.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2018. április 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Becsületszavamra meg fogom nézni az aktuális Bosszúállókat, de ezt a csapatot mostanában úgyse fogja verni senki más. Hatszáz oldal úgy elfogyott öt nap alatt, mint a pinty.* Izgalmas könyv ez, bár, ahogy Zalka Csenge írja, meg kell ám dolgozni érte.

Izgalmas, de egyáltalán nem úgy, ahogy az ember a hasonló „küldetés + csapat” típusú történetek alapján gondolná. Én is egész másra számítottam. Mindenekelőtt azt se tudom megmondani, mi a műfaja ennek az izének. Kalandregénynek túl lélekelemzős és társadalomrajzos, lélekelemzős-társadalomrajzosnak túl kalandos, fantasynek túl realisztikus, realistának túl fantasztikus, történelminek túlságosan visszanyúl a történelem előtti időkbe meg a mitológiába, mitikusnak túlságosan részletezi a kultúrtörténetet… szóval azt hiszem, a „regény”-en kívül még mindig az „izé” a leginkább egzakt műfajmegjelölés.

Számomra rendkívül élvezetesnek bizonyult ez a keverék. Izgalmasnak. Graves fogja a világ első szuperhőscsapatát – naná, hogy a görög mondák világából –, a saját teljes mitológiai és kultúrtörténeti műveltségét – beleértve a saját következtetéseit és elméleteit –, plusz az emberismeretét, és olyan sztorit kanyarít belőle, amely egyszerre ősi és modern, no meg kiszámíthatatlan. A végét persze tudtam, hiszen ismertem több változatban is az Argó hajó útjának történetét gyerekkorom óta. De az tuti, hogy soha nem tudtam kiszámítani, kivel mi fog történni a következő oldalon. Max. a fontosabb szereplőkről sejtettem, hogy nem mostanában fognak meghalni, de egyébként tényleg oly ügyesen bonyolítja Graves a szálakat, és forgatja fel az egész mondavilágot meg mitológiát, hogy semmi másról fogalmam se lehetett. Ezt pedig nagyon élveztem.

A csapat ábrázolása profi. Minden tagja a maga módján különleges, mindegyikre egyenként szükség van (vagy lenne, ha éppen hiányzik), mindegyik ért valamihez, ami előbb-utóbb fontossá válik. Van köztük ökölvívó, íjász, gyógyító, mágus-hasbeszélő, jó futó, izomember és mézszakértő. Van, aki érti az állatok nyelvét, van, aki mindenkinél távolabbra lát, és még a szellemeket is észreveszi, a kedvencem pedig az, aki annyit tud – de azt nagyon! –, hogy bármilyen helyzetből kidumálja magát meg a társait. (Az ő szuperképességét irigyeltem a legjobban.) És persze ott van a kapitány, aki összefogja őket egyetlen egységes harmóniába… ja, nem.

A kapitány fantasztikus képessége kimerül abban, hogy fantasztikusan inkompetens. Sok mindenhez lehet neki tehetsége, de a vezetéshez, ahhoz pont nincs. Igaz, hogy ez a csapat nála sokkal jobb kapitánynak is feladná a leckét. Mert a csapattagok a szellemeket látják ugyan, az állatok beszédét is értik, és fél kilométerről szél ellenében eltalálják a muslinca bal szemét, de hogy egymással normálisan kijöjjenek, na, az mindenkinek a képességeit meghaladja. Mind egyénítettek, egyikük sem fekete-fehér, mindegyikük csodálatos, és mindegyiknek megvannak a maga apró (vagy nem is olyan apró) mocsokságai, amelyek miatt rendszeresen egymásnak esnek, bosszúból, irigységből vagy csak úgy heccből, klikkesednek, széthúznak, élvezettel gyűlölködnek. A főnök még rátesz egy lapáttal azzal, hogy egy önálló döntést nem képes hozni, a felelősségvállalással pedig kb. köszönő viszonyban van. Komolyan mondom, az a regény legfantasztikusabb eleme, hogy ezek tényleg odaérnek Kolkhiszba. A többi már hab a tortán.

A háttérben meg ott van egy mitikus időtlenségből éppen hogy felmerült világ, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger partvidékének számtalan különböző kultúrája. Legalább harminc különféle nép bukkan fel a regény lapjain, és esküszöm, nincs két egyforma. Biztos vagyok benne, hogy a kultúrtörténeti információk hitelesek (legalábbis nagyon meglepődnék, ha valaki bebizonyítaná nekem, hogy a nyúlszapukát soha nem használták sebgyógyításra, vagy a paloták kapuzatának díszítésére nem onnan importálták a márványt). De nem ez érdekelt igazán – és látni valóan Gravest sem –, hanem ezeknek a félig történelmi, félig mondabeli kultúráknak a gondolati háttere. Vagyis hogy hogyan gondolkodhattak azok az emberek, akik ilyen civilizációkat hoztak létre. Ezeket a rendkívül részletes** gondolati háttereket saját kutatásai, következtetései és fantáziája alapján Graves találta ki… Hát ember legyen, aki el tudja különíteni a kutatási eredményt a fantáziától.

Én, lehet, nem vagyok ember – hanem helikopter –, mivel meg se próbáltam különbséget tenni. Én csak nagyon élveztem ezt a fura világfelforgatást. Olyan volt, mint a Baudolino, mese-mese-mátka, „messziről jött ember azt mond, amit akar”, franc tudja, mennyi történhetett meg ebből, az egész együtt mégis annyira emberi, hogy ha nem történt meg, hát nagy ziccert hagytunk ki. Itt még az istenek is emberiek, még sokkal jobban, mint a közismert görög mitológiai történetekben. Miközben mindenki abszolút komolyan gondolja, hogy a mindennapokban megnyilvánuló természetfölötti hatalmuk van. Ettől persze senkinek se jobb. A világ minden, csak nem harmonikus. Viszont otthonos. 

Hát szóval végül is az van, hogy én ezt most kedvencelem. Köszönöm az ajánlást Zalka Csengének, a könyv tulajdonjogát pedig egy bizonyos ismeretlennek, akinek jóvoltából hetekre ott maradt az ablakpárkányon, hogy a végén már röstelltem volna nem eltenni.

* Ha valaki kíváncsi lenne rá, hogyan fogy el a pinty, akkor azt tájékoztatom, hogy úgy, mint ez a hatszáz oldal. Pont úgy.
** Amikor azt mondom, „rendkívül”, azt értsétek is úgy. Az argonauták utazása el se kezdődik, mielőtt legalább három ilyen világhátteret fel nem épített az elbeszélő. Nekem ezek a világépítések rettentően tetszettek, önálló kis történetekként olvastam őket, annál is inkább, mert regényíróként én is nagyon szeretem ezt csinálni: nemcsak a világot felépíteni, hanem azt is kitalálni, milyen gondolati alapból indulnak ki, akik pont azt a világot lakják. De tudom, vannak olvasók, akiket az ilyesmi – legalábbis a Graves-féle mértékben mérve – idegesít. Azért én közel se vagyok ennyire művelt, úgyhogy csak kicsiben csinálom.

Ezt 2018. április 26-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Avagy aki Gogolt meg Bulgakovot szereti, rossz ember nem lehet. :)

Ez, kérem, nem regény. Ez tündéri ötletbörze, elképesztő fantáziával és humorral összerakva. Annyira elképesztő, hogy fel se tűnik, hogy cselekménye nincs is. Megfelelő hangulatban könnyesre röhögöm rajta magam, de nem megfelelő hangulatban is kicsal belőlem egy-egy mosolyt.

Műfaji vagy stíluskategóriába nem merném sorolni: van benne egy kis tudományos fantasztikum, van benne egy kis fantasy-vonal, van benne egy kis mágikus realizmus is, no meg van benne jó sok szatirikus elem – és mindaddig nem fog kimenni a divatból, amíg hivatali rendszerek lesznek a világon. A Szovjetunió összeomolhatott, de amit ez a regény kicsúfol, hát az sose fog. 

Orosz népmesék és középkori mítoszok hősei matematikai és fizikai tételek bizonyításával foglalkoznak, miközben a tudományok határai jelentősen kitágulnak: egyesek megtanulnak tárgyakat materializálni a levegőből, mások repülni… de sohasem hagyjuk el a földet. Az a bizonyos hétköznapi világ a legmágikusabb, legszürreálisabb pillanatokban is ott van: az összes szereplő emberi, még az állatok is, és minden cselekedetük, hogy finoman fejezzem ki magam, evilági mintázatokon alapszik.

Kevésbé finoman szólva: ezek az evilági mintázatok kivétel nélkül ritka nagy marhaságok, úgyhogy az olvasó szétröhögheti magát rajtuk. Meg saját magán. 

Utóirat: A fordítás hol tetszik, hol nem. Mindenképpen ráfért volna az újrakiadás előtt némi átvizsgálás. Ugyanis a fordító, bár kitűnő munkát végzett, és igyekezett mindenre figyelni, azt nem vette észre, hogy a regényben szereplő tulajdonnevek és varázsmondások közül párat már korábban lefordítottak magyarra. Segítette volna a felismerhetőséget, ha átveszi a korábbi fordításokat. Hogy mást ne mondjak, az ismerős mesében „csuka parancsára – szívem óhajára” a varázsige, nem pedig „a csuka parancsára – az én kívánságomra”. A Kopasz-hegyet meg Kopár-hegynek kellett volna hívni.

Ezt 2018. április 8-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Szép könyv, de nehéz írni róla.

Azt adja, amit megígér: megtanít jól, sőt tökéletesen imádkozni. De ennél többet is ad: komolyan vett, elmélyült lelki élet felé vezet. Nem is csak egyféleképpen. Nem állítja, hogy a felsoroltak közül egyik út feltétlenül előnyösebb volna a másiknál.

Kézikönyvnek is nyugodtan használható, mert konkrét tanácsokat ad, és arra is rendszeresen figyelmeztet, hol lehet elhibázni a dolgot. Más kérdés, hogy az olvasó képes-e tényleg megvalósítani a tanultakat. De még ha nem is jön össze ilyen tökéletesen, ahogy a mellékelt ábra mutatja, azért mindenhogy megéri a ráfordított időt. Apácáknak szánták a könyvet, azaz hangsúlyozottan nem világiaknak, de azért utóbbiaknak is tanulságos például az, amit akár az egyedüllét helyes kihasználásáról, akár a közösségi élet buktatóiról ír. No meg közöttük is van pár olyan, aki szájjal imádkozik, de nem gondolja komolyan. 

Aki belekezd, számítson arra, hogy az önbecsülését úgy tíz méterrel a béka hátsója alatt fogja fellelni. Amikor egy olyan nagyszerű ember, mint Szent Teréz, ilyen őszintén és ilyen következetesen alázatos,* akkor elég nehéz bárki másnak valamire tartani magát. De nagyon sok benne a szeretet is: úgy kezeli az olvasót, mintha egyenrangú lenne vele. Vagy mintha kisebb testvére volna.

A fordítás tetszik nekem, bár határozottan nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Ugyanis igen pontos, Szent Teréz stílusa viszont igen kusza. Úgy ír, mintha beszélne. Néha nem fejezi be a mondatokat, máskor a szövegkörnyezetből kell kitalálni, melyik névmás mire vonatkozik, miközben mindent hatszor túlmagyaráz. A jegyzetek szerencsére sokat segítenek, úgyhogy pont így jó ez a szöveg, ilyen társalgási, „előtted ülök és beszélgetek veled”-hangnemben. Azt pedig külön értékelem, hogy a fordítók nemcsak egy kéziratból dolgoztak, hanem több forrást is figyelembe vettek, és az se érdekelte őket, hogy mit húzott ki belőle a hajdani cenzor. Minden belekerült a magyar kiadásba.

Nemcsak szent volt ez a nő, hanem kedves és okos is, no meg humora is volt, és tudta is, mikor lehet alkalmazni. Biztos fogok még olvasni tőle.

* A cím határozottan NEM arra vonatkozik, hogy a szerzője tökéletes. Ilyet nemhogy nem állít, de egyenesen szembemegy vele.

Ezt 2018. április 5-én írtam. 

Pontszám: 10/10