Polinézia és Új-Zéland mitológiájáról Sir George Grey tudósította elsőként az európai közönséget.* Én is az ő könyvéből tudtam meg, hogy mit köszönhetünk Polinézia népi hősének/félistenének/tricksterének (hol minek tekintik éppen), Mauinak.** Például azt, hogy kötél segítségével lelassította a Napot. Azelőtt nagyon gyorsan járt az égen, túl rövidek voltak a nappalok, az emberek pedig rengeteget szenvedtek a fény hiányától. Míg Maui közbe nem lépett.

Igen régóta keresek már olyan könyvet, amelyik hasonló módon (és hasonló műveltséggel) magyarázza a déli félgömb mítoszait, mint, mondjuk, Jankovics Marcell az északiakat.*** Őszintén remélem, hogy most pontosan azt találtam meg, amit keresek. Louis Cruchet-ről sajnos nagyon kevés adatot sikerült kiderítenem (nagyon szépen kérem, valaki derítse már ki, hol született), de azt tudom, hogy Francia Polinéziában végzett, kutatott, írt és szervezte a tudományos életet. „Archéo-astronomie”, így nevezte azt a tudományágat, amelyet művelt: mítoszokból, régészeti leletekből, történelmi feljegyzésekből igyekezett rekonstruálni azt, ahogyan az írásbeliség előtti Polinéziában a csillagokkal foglalkoztak. Márpedig nem akármilyen színvonalon foglalkoztak velük: többek között ennek köszönhetően tudtak roppant távolságokat biztonságosan megtenni az óceánon.**** (Tényleg biztonságosan, erről itt is olvastam.) Viszont írásos feljegyzések híján nagyon, de nagyon keveset lehet ma tudni arról, hogy hogyan gondolkodtak évszázadokkal ezelőtt.

Amiről a mai leckém szól, az pontosan ez a naplelassítós mítosz. Louis Cruchet elmélete a következő:

Ő nem azt a mítoszt veszi alapul, amelyiket a Disney, hanem egy másikat, amelyikben nem egy Maui szerepel, hanem öt Maui nevű testvér. A legidősebb alapította a papság intézményét, a legfiatalabb volt a trickster („impétuosité à transgresser les tabous” – kb. „a tilalmak dinamikus/lelkes/vad áthágása” jellemzi), ő lassította le a napot. Attribútuma minden mitológiában (abban is, amelyik egyetlen Mauit emleget) a horog. Ez a horog a déli félgömbről is látható Skorpió csillagképnek a farka, legfényesebb csillaga az Antares.

Ha minden igaz (itt egy másik kutató elméletét idézi Cruchet), ezt a csillagot hívják a tahiti mitológiában úgy, hogy „Maui matahiapo”, a legidősebb Maui csillaga. Ettől a csillagtól 180 fokos távolságra látható az égen az Aldebaran (mi a Bika csillagképben tartjuk számon), oly módon, hogy ha Tahitiről azt nézi az ember, hogyan kel fel az Antares, akkor pont a háta mögött nyugszik le az Aldebaran.

Miért olyan fontos az Aldebaran? Azért, mert ott a közelében a Fiastyúk (Matari'i), amellyel egyébként össze is szokták kötni, legalábbis nálunk az északi félgömbön van olyan hagyomány, amely a Fiastyúkot is a Bika csillagkép részének tekinti. Nagyjából egyszerre jelentkeznek az égbolton (tanúsítom, láttam). A Fiastyúkhoz pedig ma is fontos polinéziai néphagyományok kötődnek. Nem látható egész évben a déli félgömb minden pontjáról. A könyv szerint Polinéziában november 20-a körül kel föl először, ez ott a tavasz kezdetét jelenti (meg nagy ünnepségeket). Akkor, amikor a Nap is a horizontnak ezen a részén jelenik meg reggel. Május 20-a körül nyugszik utoljára a Fiastyúk, amikor kezdődik a tél.

Szóval teljesen logikus, amit Cruchet mond:

Az a mítosz, amely szerint a legifjabb Maui („Maui tikitiki”) lelassította a Napot, csillagmítoszként értelmezhető. Ha az Antares a legidősebb Maui, akkor az Aldebaran kell, hogy legyen a legfiatalabb Maui. Amelyik a napkelte helyének közelében kel föl tavasszal, akkor, amikor jelentősen hosszabbodni kezdenek a napok. A Nap lelassítását nem egyszeri eseményként kell mesélni, hanem olyanként, amely minden évben újra megtörténik. 

(Cruchet azzal is megerősíti az elméletét, hogy a polinéz nyelvekben – mint sok más nyelvben is – fordítva működik múlt és jövő, mint nálunk. A múltra mondják, hogy „előttünk” van, mert ami már megtörtént, azt „látjuk”, és a jövőre azt, hogy „mögöttünk”, mert azt még nem látjuk. Márpedig ha Tahitin ülök, és az Antares, a legidősebb Maui, aki elsőként született, a „múlt”, előttem van, akkor az Aldebaran, a legfiatalabb, a jövő, az bizony mögöttem.)

Fogalmam sincs, ez a gondolatmenet mennyire állja meg a helyét, ha alaposabb tudományos vizsgálatnak vetik alá. De mint elmélet pont megfelel nekem, pont az ilyeneket keresem, úgy örülök neki, mint majom a farkának. 

Ja, és nézzétek meg ezt a kis ötperces animációs filmet az öt fivérről és a Nap lelassításáról. Maori nyelvű, angol felirattal, és egy új-zélandi író műve alapján készült, gyerekeknek.
Igaz, ez megint egy harmadik változat, mert ebben csak az egyik fivért hívják Mauinak az ötből, azt, aki levezényli a lassítást, és nem kötél van nála, ellenben nála van a horog. 

A képet itt találtam.

* Én angolul olvastam a könyvét, de egy része magyarul is megjelent.
** Ezt a nótát meg nem lehet eleget hallgatni, tényleg nagyon eltalálta a Disney. 
*** Nem, nem fogadom el kritika nélkül minden következtetését, és nem is látom minden erről írott művét azonos színvonalúnak. A műveltségét viszont feltétel nélkül tisztelem, és nagy érdeklődéssel olvasom, amit ír.
**** Ettől is jó film a Moana/Vaiana. Nagyon pontosan mutatja be, hogyan segít a nyitott tenyér és a kinyújtott kar a navigálásban, ha az ember tudja, melyik csillagot hogyan figyelje. És ha ennek a blogírónak igaza van, még arra is figyeltek, hogy a rajzolt égen a csillagok abban a pozícióban legyenek, amelyikben a történet idejében kellett lenniük, elájulok. :)

Ezt 2019. július 21-én írtam.

Fríz irodalom: abszolválva. (Még ha önálló államuk nincs is.) Kár, hogy a szerzője sose vallotta magáénak ezt az ötletes kis alternatív történelmi regényt. Lehet, nem építettek volna akkora kultuszt köréje, mint így, hogy elhitették róla, hogy Atlantisz pusztulásától a XIII. századig terjedő időszak fríz történelmének középkori krónikája. Cserébe ő lehetett volna a műfajteremtő, aki már az 1870-es években ráérzett arra, mi lesz a divat százötven év múlva. Oké, írni nem tudott, mert ahogy csinálja, az dögunalom (lehet, hogy ezt röstellte, azért nem vallotta be?), de a világépítés egyáltalán nem rossz. Igaz, hogy jó se. Ezért a megfelelő jelző az „ötletes”.

Igen, a szerzőnek határozottan vannak ötletei. El tud képzelni egy rokonszenves, igazságos, békés kis társadalmat... oppardon, még hogy kicsi, hát behálózzák fél Nyugat-Európát, segítenek a primitív görög kecskepásztoroknak államot alapítani, Nagy Sándornak Arábiát felfedezni (kár, hogy nem éri meg a végét), és jóval őelőtte belakják Indiát. Az egy dolog, hogy az 1870-es években nem túl nagy területen éltek a frízek, és nem alkottak szuverén államot. Az alternatív történelem mindent helyrepótol – mint említettem, Atlantisz pusztulásával indítva. De nem akarok csúfolódni: ez a része a világépítésnek tényleg rendben van. Lett volna még rajta mit dolgozni, például nem igazán világos, hogy ha a közösségeket mindig nők irányítják (mitológiai gyökerű indoklással), akkor miért nem tölthetnek be alacsonyabb pozíciókat is (pl. hajóskapitány, iparosmester, katona stb.). De ez részletkérdés, a műfajteremtés ilyen gyerekbetegségekkel jár, ezt ugyanúgy nem rovom fel neki, mint ahogy azt sem (pedig piszkálja a csőrömet), hogy akkor már mér ne lehetne teljes egyenlőség, és lenne általában nemtől független a pozíciók/rangok betöltése, uralkodótól suszterig. Ilyenekért nem vonok le pontot.

Mi kellett volna ahhoz, hogy jó legyen? (Az írói vénán kívül. Azt, hogy ez a krónika ennyire száraz, nem bocsátom meg.) Például a háttér rendes feltárása. Például egyetlen árva pillantás a XIII. századi Európa térképére, könyörgöm. Hogy legalább köszönő viszonyban legyenek vele az alternatív történelmi viszonyok. Én esküszöm, felfüggesztettem a kételkedésemet az előszó olvasása közben, én esküszöm, le akartam nyelni, hogy ezt tényleg a középkorban írták. Végül is kijeim nekem a frízek, hát nem mindegy énnekem, gyarmatosítottak-e Indiában ezelőtt ezer évvel, és ők adtak-e nevet a görögöknek?!* Én egészen odáig bármit hajlandó voltam elhinni a fríz Anonymusnak, amíg meg nem érkeztek a történetbe a kontinens északkeleti részéről a finnek és a magyarok. Jahahaj. Legalább a líveket odatette volna még, ahhoz tényleg elég lett volna egy korabeli Európa-térkép. Ilyeneket, hogy mordvinok, vepszék, manysik, lehet, nem is igényelnék. De ez így... hogy hallott harangozni a magyar meg a finn nyelv rokonságáról, és mindjárt egy brancsba söpri őket, a háttérnek, a többi népnek, a nyelvek hasonlóságának meg semennyire nem néz utána, hát mondjátok meg, így kell regényt írni? És mindjárt alternatívat, mikor a „rendes” történelmet se ismeri?

Szóval engem itt elveszített az Oera Linda Book. Még ha nem lett volna ennyire unalmas. Vagy több atlantiszos elképzelést tartalmazna. (Sajnos éppen csak megemlíti a pusztulását.) De így... Ötletes kis alternatív történelmi regény, aztán higgye el, aki akarja (más nagyon nem fogja), és élvezze, aki tudja (irigylem).

Utóirat: Amúgy nem bánom ám, hogy elolvastam, mégiscsak műfajteremtő. De több pontot erre nem kap.

* A könyv hajmeresztő névetimológiái még szórakoztatóak is, komolyan mondom. Ha nem az 1870-es évekről lenne szó, azt mondanám, a mi Anonymusunk súgott a szerzőnek. A névtelensége még stimmelne is.

Ezt 2020. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/6

„A vízözönről igen réginek tetsző, ógermán hagyományt találunk feljegyezve az Oera Linda Boek (Ura Linda Buk) nevű könyvben. (Némelyek hamisítványnak minősítik.) A kéziratot a múlt [XIX.] század hatvanas éveiben találták egy északnémet család birtokában; ófríz nyelven írták, s a családi hagyomány szerint századokon át vezették, illetve újra meg újra lemásolták és bővítették.”
(Sziriat oszlopai, Széphalom Könyvműhely, 2002)

Atlantiszos ófríz apokalipszis?! Fülem hegyeződik! :)

Az 1860-as években megtalált kézirat valóban létezik, és hála Istennek angol fordítása is van, amely 1876-ban készült, tehát már nyilvános tartalom, itt elolvasható. Ha valódi, akkor a XIII. századból való, de a benne foglalt szövegek kora ezerkétszáztól négyezer évig terjed. Ha nem valódi, akkor nem. 

A Wikipédia szerint tényleg elég sokan hamisítványnak minősítik a könyvet, a fent linkelt Sacred Texts azt írja, ma már hagyomány egyetérteni abban, hogy hamis. (Pl. a papír és a nyelvhasználat alapján.) Csak az Osszián-énekekkel ellentétben erről nem derült ki soha, hogy ki írta. Tényleg gyanús, hogy, ahogyan az Osszián-énekeket, ezt is praktikus módon éppen pont akkor találták meg, amikor a nép, amelynek a nyelvén íródott, rájött, hogy ő egységes nemzet szeretne lenni. Nem csúfolódni akarok, szerintem teljesen normális dolog, hogy egy közösség irodalmi alkotások által határozza meg és fogja össze önmagát. Ha valódi középkori kézirat áll rendelkezésre erre a célra, akkor azt kell erre felhasználni, ha nem áll, akkor pótolni kell, mint Vörösmarty a magyar nemzeti eposzt. Csak ő ráírta a nevét.

Akár valódi, akár nem, időről időre újra felbukkan, népszerűvé válik, angolul rendszeresen kiadják, ezotériával és okkultizmussal foglalkozók olvassák. Itt a világ tíz „legmegfejtetlenebb” :) rejtélye közé sorolják.

Várkonyitól talán nem a legjobb ötlet az érvelésében felhasználni ezt a könyvet, de mivel 1. odaírja, hogy egyesek szerint hamisítvány, 2. a mai napig nem döntötték el a kérdést teljesen egyértelműen, 3. a többi (azaz olyan ötszázhuszonhat) bizonyítékul felhasznált szöveg autentikus, senkinek nem lehet kifogása a dolog ellen.

Csak nekem, mert már megint bővült a várólistám. NB.: a könyv egyik kiadása újpogány fantasynek minősíti. XIX. századi fríz atlantiszos fantasy – kinek nem dobban meg ettől a szíve? :)

Ezt 2017. szeptember 13-án írtam. 

Utóirat: Elolvastam. Szerintem alternatív történelmi regény. Csak sajnos az van, hogy nem túl jó.

Elég gyakran szoktam úgy átlagolni, hogy a megírás minősége öt csillag, az élmény három, a végeredmény négy. Na, itt fordított a helyzet. Minőség három, élmény öt. Unalomig ismert mesék nem túl érdekes verzióit tartalmazza a kötet, minden utalás nélkül arra, hogy hol, kiktől, mikor gyűjtötték őket. A cím olyan elvárásokat kelt, amelynek a tartalom nem tud megfelelni (ezek lengyel, esetleg orosz mesék, a többi szláv nép sehol), ráadásul elég sok az ismétlődő motívum. Gyerekeknek semmiképp nem ajánlom. DE! Amire nekem kell, arra egyszerűen tökéletes.

Amikor Sapkowski Vaják-sorozatának első részét olvastam, végig azon nyavalyogtam, hogy hol vannak a sajátosan lengyel népmesei alakok. Nem igaz, hogy nem lehet elég ijesztőeket találni közöttük. Igen, persze, tudom, az abban felhasznált történetek (Hófehérke, a Szépség és a Szörnyeteg stb.) nemzetköziek, meg általában a népmesék kiválóan tudnak közlekedni kultúrák között, de akkor is, hogy csak egy-két huszadrangú mellékszereplő erejéig bukkanjon fel ez a mesevilág, és pont egy lengyel szerző művében?!

Na, itt aztán kaptam őket orrba-szájba, horrorral vagy anélkül. Náluk is van Baba Jaga meg Halhatatlan Koscsej, vannak az elemek fölött uralkodó királyok és az időt (a tizenkét hónapot) irányító öregember, hosszú szakállú púpos törpe és társaik. De nem ez az igazán érdekes. Hanem például az, hogy Baba Jaga orosz mozsár és mozsártörő helyett tölgyfa teknővel és vasmankóval közlekedik, utóbbi igény szerint tömegmészárlásra vagy evezésre is használható. Vagy az, hogy ha egy állat életét (aki utóbb hálás lehet az életmentésért) kőhajítással próbáljuk megmenteni, és véletlenül egy öngyilkos koponyáját kapjuk fel kő helyett, azzal az öngyilkos lelke kimenthető a pokolból (persze tisztes temetés után), és ráadásul még azt is megmondja, mivel tudjuk szolgálatunkba állítani a lovát. Van baziliszkusz is, de csak a feje, a testéből hegy lett a testvére árulása után, és őt is meg kell menteni. A túlvilági démonokat rövid kabátjukról, szűk nadrágjukról és háromszögletű kalapjukról lehet fölismerni, a gyilkosok kezét forró szurokba mártogatják, a nyakukat fából készült fűrésszel fűrészelik a túlvilágon, egyébként meg a királykisasszonyok a legjobb rejtvénykészítők.

Sok-sok mindent fel fogok tudni belőle használni, ezért az élménnyel a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. Ilyen mesegyűjtemény jöhet még sok. Ez a legelsők között van, tudom, még a XIX. század végén készült.

Ezt 2020. január 18-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A kettő közül a régebbi magyar kiadásban jutottam hozzá a regényhez, és utólag tudtam meg, hogy ebből azért egy-két dolgot kihúzott a cenzor. Jó volna az angol fordítást beszerezni, abból valószínűleg nem maradt ki semmi.

Ezt csak azért írom, hogy teljesen egyértelmű legyen: ez a könyv még ebben az állapotában is olyan nyomot hagy, mint egy lórúgás, hát akkor milyen lehet cenzúra nélkül. Írhat bárki bármit a második világháborúról, minden erőfeszítést és zsenialitást tisztelek, de Bikovnál jobbat úgyse fog. Esetleg ugyanolyan jót.

Mint minden Bikov-regénynek, ennek is a kisember a hőse. Tényleg „hőse”. Még az elbeszélő is az a maga módján, pedig ő csak teszi a dolgát, megy, ahova küldik, és igyekszik közben ember maradni, sárban, fagyban, aknamezőn, kitört ablakú hodályokban, géppuskatűzben. Hát még azok, akikre felnéz: a vidám, könnyed jóbarát és a goromba pokróc ápolónő. Vagy mindenki más, akit hosszabb-rövidebb időre látunk, aztán eltűnnek, és jó eséllyel sose térnek vissza. Szívósan, kitartóan ragaszkodnak az életükhöz és/vagy a kötelességükhöz, miközben egyre gonoszabbul zárul köréjük az ellenséges gyűrű, és még annál is gonoszabbul a szovjet tisztek/tisztviselők felelőtlensége, szolgalelkűsége, embertelensége.

Fura, de ez a regény az igazság megtalálásának története is, bármi legyen is az. Ezen a csatatéren (kis falvak, régi műhelyek, ottfelejtett betoncsövek, szinte érezni lehet a piszkos hó és a benzin szagát) mindenkinek órák leforgása alatt meg lehet ismerni a valódi arcát. Aztán vagy örül az ember annak, amit lát, vagy nem.

És az emlékezés története is, az emlékek feldolgozhatóságának (-hatatlanságának) története. Erre pedig nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek, az utókornak is szüksége volna. Más kérdés, hogy nem sokan hajlandóak egyáltalán foglalkozni vele. Mármint a győzelem napjának megünneplésén kívül, ami az elbeszélés keretét adja. Amiben az egészségesnél jóval több az elhallgatás.

Annyira jó, hogy nem is értem, hogy jelenhetett meg a szerző hazájában is, nemhogy azon kívül. És hogy még angol fordítása is legyen, hát ez túlmegy a felfogóképességemen.

Ezt 2020. január 7-én írtam.

Pontszám: 10/10

2019 utolsó befejezett olvasása. Egyetemista koromban kellett volna, de akkor kimaradt a szórásból. Egyszer mintha a filmváltozatot is elkezdtem volna nézni, de pár perc után meguntam. Azt is tudom, hogy miért. Ma sokkal kevésbé unnám. Meg is fogom nézni.

Az a fajta könyv ez, amelyiknek nem a fő cselekményszála a fontos, hanem minden, amit csak a szerző felfűz arra a szálra. Tadeusz* szerelmi históriáját a fülszöveg bűbájosnak nevezi, hát nekem sok minden eszembe jutott róla, de pont ez a jelző nem. Szerintem már húsz éve se érdekelt volna. Az úgynevezett mellékalakok (megj.: Tadeuszunkról esik a regényben a legkevesebb szó) meg a háttér, azok viszont igen! Csak azokat húsz éve követni nem tudtam volna. Most is nehezen ment. Viszont most már érdekel is, tetszik is annyira, hogy újra akarjam olvasni, az majd biztos segít az értelmezésben.

Az 1810-es évek lengyel kultúráját kapjuk itten orrba-szájba. Hogyan szedték a gombát, hogyan szárították a gyógynövényeket, milyen fegyvereket használtak, milyen zenét hallgattak, hogyan tisztelték meg ismerőseiket, kinek az ítéletét fogadták el, kiét nem... és mindenekelőtt: mire vágytak a legjobban. Szabad és egységes Lengyelországra. Ennek a történetnek az idejében ugyanis Lengyelország már évtizedek óta három részre oszlik, a három részt három különböző külső hatalmasság irányít (a történetbeli közösséget éppenséggel az orosz cár), és igaz, hogy a hétköznapi életükben nem nagyon érzékelik a szereplők a szabadság hiányát, azért mégiscsak fáj nekik, és a legelső adandó alkalommal kardot is ragadnak érte. A történelmet ismerő olvasó tudja, hogy sajnos hiába. Az már Mickiewicz érdeme, hogy az elbeszélés hangulata ettől még nem válik keserűvé, legfeljebb szelíden melankolikussá. Meg egy kicsit komikussá.

Tényleg nagyon sok mindenben emlékeztet ez a világ a korabeli Magyarországra. Bizalmas, családias légkörben élnek urak és cselédek (vagy legalábbis szeretnének), mindenki ismer mindenkit, mindenki ért mindent félszavakból (a ragadványnevektől herótot lehet kapni, de hát a mi falunkban is kb. ennyire bonyolult megtanulni, hogy ki kinek a kicsodája), és aztán ugyanilyen családias indulattal esnek egymásnak egy-egy tizenöt-húsz évvel korábbi sérelem felemlegetésekor. Meghitten utálják a szomszédot, miközben arra kéne koncentrálni, hogy jön Napóleon, és hátha a lengyelek szabadságának is használni fog. Oké, mondja a Bíró, megyek én a lengyel szabadságért küzdeni, még a Gróf oldalán is, ha kell, DE ELŐBB KÉRJEN BOCSÁNATOT! A keservedet... ezekhez egy angyal türelme is kevés...

Szóval a mellékalakok meg a háttér teljesen rendben van, annak a kedvéért fogom újraolvasni. Azt meg megbocsátom Mickiewicznek (mivel szépen tud rímelni), hogy oly gyönyörűen túlidealizálja a lengyelek és a litvánok viszonyát. Úúúúgy meg tudnak sértődni a lengyel urak, hogy az orosz cár csorbítja a jogaikat. Az, hogy közben a litvánok számára meg ők az agresszorok, meg nem fordul a fejükben. Na de hát nem vagyok se lengyel, se litván, minek szóljak bele.

A szerelmi szálat, azt nem bocsátom meg. Zosia tizennégy (!) éves, szépséges, jóságos, utálja a nagyvárost, hobbiból csirkét etet, férfira nem gondol, hanem megvárja szépen, míg a megfelelő fiú szerelmet vall neki, akkor pedig azonnal belezúg. Telimena jóval idősebb, de még férjet akar fogni, ezért festi magát, levelezik, találkát kér, miközben csak az érdekli, hogy minél előnyösebb partihoz jusson, úgyhogy többfelé is nézeget. Én meg vegyem komolyan? Tudom én, hogy abban az időben elvárás volt ez az ábrázolásmód, de a nagy költő mér nem megy szembe az elvárásokkal?! Nem az hiányzik, hogy azonosulhassak a szereplőkkel, dehogyis. De hogy az egyik ilyen unalmas legyen, a másik meg ilyen karikatúra... na, mindegy.

A fordításra haragszom (lásd a lábjegyzetet). Amikor majd újraolvasom, inkább a másik fordítással próbálkozom majd. Az a gondolat sem idegen tőlem, hogy egyszer újra elkezdjek lengyelül tanulni. Cirka tíz év múlva akár elő is fordulhat, ha a jelenlegi terveimet nézem. Akkor majd elsők között szerzem be Mickiewicz klasszikusát. Nem a nőalakok kedvéért.

* Juszt is Tadeusz, és nem Tadeus, ahogy a magyar fordítás írja. Megértem, hogy a lengyel neveket magyar kiejtés szerint írták le, de iszonyúan idegesít. Most hogy nézne már ki, ha az angol neveket úgy írnák le, hogy Dzsordzs??? Értem én, az angol kiejtést többen ismerik, mint a lengyelt, de ettől még a George, az George, akkor Kościuszko se legyen már Koscsuskó! És hogy néz már ki a Częstochowa úgy, hogy Csensztohova! Nekem ez nem tetszik, ez nekem olyan volt, mint percenként megbotlani.

Ezt 2019. december 31-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kadarétól elsőként Az álmok palotáját olvastam. Azzal a művészien megírt nyomasztással eddig egyetlen más (általam ismert) könyve sem versenghetett. Azért ez most közel jár.

Pedig az elején semmi nem mutatja, hogy a regény bármiért megérdemelné a helyét az 1001 könyv listáján. Hát, Istenem, van ilyen. Az elején legfeljebb az számíthat érdekesnek, ahogyan a 90-es évek Albániája és a népmesék, mítoszok világa folyamatosan egymásba játszik. (Vannak fejezetek és vannak ellen-fejezetek. A fejezetek tere a hétköznapi világ, ideje a történelem, az ellen-fejezetek mitikus, időtlen világban játszódnak.) Aztán ahogy a kettő elkezd egymásba átfolyni, egyre szorosabban összefonódni, úgy válik izgalmasabbá (meg egyre nyomasztóbbá) a történet. A végére aztán eljutunk odáig, hogy a mitikus-időtlen logika termeli ki magából a racionális, a maga keserű-szomorú módján felszabadító és emberbaráti tervet, míg a hétköznapi, megfogható, konkrét térben és időben létező Albánia irracionálisan gonosz, embertelen hellyé válik.

A pontlevonás a kiadásnak szól. Először is a fordítás: előbb albánról franciára, aztán franciáról angolra. Haggyá má. Nem igaz, hogy egy Kadarénak a kétezres évek elején nem találtak olyan fordítót, aki albánul is, angolul is tud. Szép a szöveg persze, de csak a regény utolsó harmadában esett le nekem, hogy ez végig át volna itatva az albán nyelvhez kötődő metaforákkal. Mennyi metaforát vesztettem el odáig?! Legalább valami lábjegyzetet raktak volna bele arról, melyik szónak mi a jelentősége az albán kultúrában... mármint ha a fordítónak lett volna róla tudomása. És látni valóan nem volt. Mondjuk, ez már a kiadó felelőssége is, ezért rovom fel a kiadásnak ezt a hibát.*

Így éppen csak sejthető – és elég lassan körvonalazható – az a mintázat, amelyet a konkrétnak és a jelképesnek a folyamatos érintkezése és egymástól való távolodása ad. Ideális terep ehhez a kilencvenes évek Albániája, amely több évtizedes diktatúra után elkezd magához térni (ahogy mi), új alapokat keres az élet megújításához (ahogy mi), ennek érdekében visszanyúl a saját ősi(nek tekintett) hagyományaihoz (ahogy mi), és azok között sajnos megtalálja azt a bizonyos kivételesen embertelen albán vérbosszút, amelyről a másik 1001-listás Kadare-regény, a Kettétört április is szól (hála Istennek nálunk speciel ez nincs, van helyette pont elég más). És pontosan az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne, meg amire szüksége volna. Mert itt mindenkinek van oka rejtegetni valamit a múltjából, valami egyszerre banálisat és szégyellni valót, és mindenki elszántan keresi a más titkát, miközben szorongva őrzi a sajátját.** Közben pedig sorra előbújnak belőlük a kíváncsiságuk által meghatározott (és bajba vitt), halhatatlanságra vágyó, titokfejtő mesei-mítoszi alakok.

Nem tudom, jut-e még valaki eszébe ennyi gyilkosság közben az a szó, hogy „pazarlás”. Nekem elég régen ez az első, ami ilyenkor eszembe jut. Milyen jogon dönti el egyik ember a másikról, hogy fölösleges, hogy távoznia kell az élők közül, mindegy, mit művelt vagy nem művelt korábban? És – ha már a becsületgyilkosságoknál tartunk – milyen jogon dobja el ezzel együtt a saját életét? Mi minden nem történik meg a jövőben csak azért, mert egy fonál erőszakosan megszakad, és kiesik az időből?

* Eredetileg franciául akartam olvasni, csak sajnos annyi más idegen nyelvű olvasmány mellett egyszerűen nem maradt volna rá időm. Aki teheti, tegye, hozzáférhet az Országos Idegennyelvű Könyvtárban.
** SPOILER És persze az bukik bele legelőször, akinek a kerek világon semmi múltja nincs, pont ez a baja, viszont így már a jövőjének is annyi. 

Pontszám: 10/8

Ezt 2019. december 30-án írtam. 

Nagyon jól megírt könyv ez, csak egyáltalán nem az én világom. A megírás minősége öt csillag (minden tiszteletem a kiadóé és a fordítóé, hogy bevállalták és elkészítették), az élmény három. Pedig engem ugyan nem szokott zavarni, ha egy regényből a sci-fi vonal szinte teljesen hiányzik, a cselekménye nehezen követhető, ellenben túlteng benne a filozófia.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem kötött le. De akkor is, ha azt mondanám, hogy nagyon érdekelt, hova futnak ki az események. A második oldaltól kezdve tudtam, hogy ha kihíváshoz nem kéne (azaz találnék helyette 31-éig másikat, de nem találok, mert zárva a könyvtár), én ezt most szépen félbehagynám. A végére érve viszont tudtam, hogy nincs okom megbánni a döntésemet. Jóval lassabb, figyelmesebb olvasást igényelt volna a szöveg (az én felelősségem, hogy nem voltam hajlandó ennyit rászánni), de azért ilyen sebességgel is elég sok minden átjött belőle. Ami nem, ahhoz jobban kellene ismernem a szlovén klasszikusokat.*

Nagyon nyomasztó, sivár világban, (nagyrészt) kiüresedett kapcsolatokban élő emberek között játszódó posztapokaliptikus disztópia, amelynek talán legijesztőbb vonása, hogy simán el tudom képzelni ilyennek a 2030-as éveket. Még csak azt se lehet mondani, hogy a nagyvárosban esnek szét a személyiségek és a családok, mert a három történetszál közül az egyik a szlovén vidék regénye, egy olyan nagycsalád története, amely nem igazán működik összetartó közösségként. Ez a világábrázolás pedig kiválóan működik - maximum nekem nem tetszik. (Van egyébként olyan disztópia, amit szeretek, csak nem ez. Annak viszont, aki szereti például a Szárnyas fejvadász c. filmet, szerintem be fog jönni.) A filozofikusságot az adja, hogy a szereplők állandóan mérlegre teszik a cselekedeteiket, állandóan felteszik a „miért?” kérdést - ráadásul olyan gyakran kerülnek közvetlen kapcsolatba a halállal, hogy a túlvilági szféra is állandóan jelen van a történetükben.

Ami nem tetszik, és megbocsátani se tudom, az az, hogy a korrektor kb. a harmadik oldalon elaludt. Olyan hibák maradtak benne a szövegben, amelyeket nemhogy a korrektornak észre kellett volna venni: már egy rendesen beállított helyesírás-ellenőrző is kiszűrne. Tág tűrésű lény vagyok, de a „II. Világháború” (azaz hogy pont után automatikusan nagy kezdőbetűt ír a Word, ha be nem idomítják, hogy ne tegye) legalább tizenötször leírva azért kiveri a biztosítékot még nálam is. A „j-ly” tévesztésről nem is szólva.

* Azért olykor elfogott a sanda gyanú, hogy nem minden irodalmi utalás van a helyén a könyvben. Az oké, hogy az egyik nézőpontszereplő mulatótársát Falstaffnak hívják (ez speciel nem szlovén klasszikus, hanem angol), de amúgy azon kívül, hogy szeret kocsmába járni, és gyakran hazudik, sok falstaffosat nem találtam benne. Később is volt néha olyan benyomásom, hogy egyik-másik idézet eléggé öncélú.

Ezt 2019. december 28-án írtam. 

Pontszám: 10/8

A bolgár történelmi regények közül eddig csak Mutafcsieva műveit ismertem, azok igen jók. Most megállapítom, hogy Sztanev is ott van a szeren. Szeretem az ilyet: amikor olyan területek kultúráját ismerhetem meg, amelyek földrajzilag közel esnek ugyan az én hazámhoz, mégis csak elvétve és keveset hallhattam róluk életemben.

Várkonyi Nándornál olvastam egyszer, hogy a középkori Bizánc a különféle ideológiák ütközőpontja volt, ahol minden utcasarkon az igazságon vitatkoztak és veszekedtek az emberek, és még a császári udvar hierarchiája is az isteni rendet kellett, hogy tükrözze. Ez egészen biztosan sarkítás – de pontosan ez jutott eszembe Sztanev kisregényéről is. Ezeknek a szereplőknek szó szerint semmi nem fontosabb, mint az, hogy a pravoszláv egyháznak van igaza vagy a bogumiloknak, esetleg a régi pogányságnak, amelyet még Aszparuh hozott magával keletről.* Persze közben esznek-isznak, dolgoznak, vadásznak, olykor agyoncsapják egymást, máskor szerelmesek, de minden cselekedetüket az éppen aktuális hitük (igazságuk) határozza meg. Mindegyikkel a túlvilágot keresik vagy tagadják meg.

Ettől lesz ez elsősorban filozofikus regény, még akkor is, ha a cselekmény sem kevéssé izgalmas: van benne kivégzés, utcai harc, menekülés, üldözés, szerelem és tömeghisztéria. De mielőtt bármelyik szereplő bármit cselekedne, előbb mindig megkérdezi: Miért teszem ezt? Ki sugallja nekem ezt az ötletet? Kihez jutok általa közelebb? Egyáltalán nem biztos, hogy mindig helyes választ találnak. Még az se biztos, hogy értelmes választ. (Bevallom, én nem mindig tudtam követni, mikor ki melyik oldalon áll, és erős a gyanúm, hogy ők se.) De a válasz megtalálása akkor is mindennél fontosabb.

Szeretem azt gondolni, hogy az elbeszélő nem dönti el az olvasó helyett, mikor kinek van igaza. Mégiscsak egy eretnekség és egy hivatalos egyház közötti küzdelemről van szó, olyan helyzetben, amelyben egyik fél se mindig tartja be a saját hite előírásait. Az normális, hogy az ember automatikusan a kiszolgáltatottak és szenvedők mellé áll, akkor is, ha a gondolatvilágukkal nem tud azonosulni. De főleg a regény vége felé már nagyon zavaros mindenkinek a gondolatvilága. Meg beleszivárog egy kicsit a megírás idejének (1968-as a regény) Bulgáriája is: az egyik szereplő az ateizmusig jut, másokról kiderül, hogy a társadalmi hátterük nagyon is erősen meghatározza a gondolkodásukat. Főleg az előbbinek a történelmi hitelességében nem vagyok biztos. Ezért jó pontnak számít nálam, hogy a regény nem ad kész válaszokat, hanem meghagyja egymás mellett a nézőpontokat, aztán az olvasó döntse el, melyikkel ért egyet. Esetleg egyikkel se.

A regény elég sokáig megadja az esélyt arra, hogy megváltástörténetként lehessen értelmezni (hiszen a cím is valami ilyesmit sugall), ezt az ígéretet azonban végül nem teljesíti. Nemcsak nem teljesíti: lehetetlenné is teszi. Bizonyára összefügg ez azzal, hogy a végén nem dönthető el egyértelműen, kinél van az igazság – eddig jó. De az azért elég érzékenyen érint, hogy az egyik szereplőről kiderül: nála biztos NINCS. Még csak esélye sincs, hogy legyen. Ő csak eszköz. Elmészajóédes. Ezt így nem illik.

Úgyhogy le is vonok egy pontot. Többet nem, amúgy jó könyv. Meg még nagyon szép is, olyan tájleírásokkal, hogy az ember szíve fáj a bolgár erdők után.

* Lásd Mutafcsievánál, a Pagane jóslatában. Szépen összeáll a kép.

Ezt 2019. december 26-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Valami kiárusításon találtam, száz forintért vesztegették, úgy voltam vele, hogy retro krimi, jó minőségű kiadásban, jöhet. Fogalmam nem volt, hogy egyrészt ennyire retro (1867-ben jelent meg először, két évtizeddel az első Sherlock Holmes-sztori előtt), másrészt hogy miért tisztelte meg a hatvanas években keménytáblás kiadással az az Európa-kiadó, amely a krimiket rendszerint kisebb presztízsű (és puhatáblás) sorozatban jelentette meg. Azért, mert ez nemcsak krimi. Mégis alig tudtam letenni.

Hogy ki a gyilkos, azt a bűntett helyszínének feltérképezésekor már sejteni lehet, a könyv harmadánál a detektív is kimondja, nagy meglepetés ebből a szempontból senkit nem fog érni. De az a fajta detektívtörténet ez, amelyikben a „ki?”-nél sokkal fontosabb kérdés a „miért?” És akkor kap az olvasó egy Bovaryné-szerű, bonyolult históriát házasságról, házasságtörésről, unalomról, gyengeségről és hidegvérű bosszúról. Egy „mesét a mesében”, egy lélektani betétregényt, a XIX. század második felének francia társadalmának rajzával együtt. Aki nem szereti a realizmust mint stílusirányzatot, annak nem fog tetszeni. Én ezt találtam benne igazán izgalmasnak.

Persze a főszereplő detektív, azaz Lecoq felügyelő is tetszik, ez a „hiányzó láncszem” Auguste Dupin és Sherlock Holmes között. Alakváltó (nem, ez nem fantasy, ez színészet) sportember, aki a legelőkelőbb körökben és az alvilágban egyaránt kiismeri magát, mindenkinek a veséjébe lát, és humora is van. Tetszetős figura, kicsit sok is nekem, nem véletlenül vettek vissza egy kicsit a tökéletességéből a későbbi írónemzedékek. A módszere is érdekes: ujjlenyomatnak még híre sincs, DNS-vizsgálatnak pláne, ettől azonban egyáltalán nem kevésbé tudományos. Az pedig igen bájos, ahogyan a bűnügyet az 1860-as évek közvéleménye elé tárják. Mit mondjak, alacsonyabban volt az ingerküszöb. Ez nem azt jelenti, hogy a bűnügy unalmas, hanem azt, hogy az elbeszélésmódon sokkal erősebben érzékelhető a felháborodás és elborzadás. Szégyellheti magát az utókor.

De ez mind ügyes elmejáték lenne egy kismestertől, ha nem volna ott a „miért?” Az a bizonyos realista kisregény az aprólékosan megjelenített jellemrajzaival. Meg a korszak Párizsával, amelynek hétköznapi életéről szintén meg lehet tudni egy csomó érdekes dolgot. Nem egy Flaubert, az biztos, de Flaubert mögött másodvonalba kerülni se szégyen.

Ezt 2019. december 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10