Tudtátok, hogy a szamár csak akkor makacs, ha bántják? Hogy árad belőle a nyugalom, hogy megérti és szereti az embert? Hogy úgy veszi el a kézből az almát, hogy a kézhez hozzá se ér, és úgy hízeleg, mint a macska? 

Nagyon sok mindennek utánanéztem már, amire A látszat mestereinek második részéhez szükségem van. Annak nagy részét már bele is dolgoztam szépen az elkészült fejezetekbe. Kerestem és találtam hadtörténeti, régészeti, néprajzi, mitológiai anyagokat, ami mind segítségemre volt így vagy úgy. Itt mesélek például arról, hogyan jutottam túl egy szereplőalkotási válságon, itt meg arról, mi mindenre jó egy barokk allegória. 

Most pedig egy egészen különleges forrásról fogok mesélni. Arról, hogyan tudtam meg, milyen szerepeket szánhatok a továbbiakban annak a fehér csacsinak, aki A látszat mestereiben éppen csak egy pillanatra bukkan fel, de a második részben igen fontos lesz az egyik főszereplő, Cselezüst számára. 

Nagyon jó kis ismeretterjesztő munka. 

Olyan embertől kaptam kölcsön, aki évtizedek óta tart állatokat, többek között (vagy harminc éve) szamarakat is. Többször is elolvasta a könyvet, ez segítette kezdetben a munkáját, most viszont már a saját tapasztalataival is ki tudja egészíteni. 

Nekem sajnos itt a második emeleten nincs sok esélyem arra, hogy kövessem a példáját. Egész másra kellett a könyv. De ettől függetlenül is sok okosságot meg lehet belőle tudni, szakavatott szerzőtől, élvezetes stílusban.

– Hol voltatok a hétvégén? 

– A Balatonon. 

– Na, az jó! És mit terveztetek? 

– Hogy elmegyünk a kéthelyi temetőbe az üknagymamám sírjához. 1940-ben halt meg. Tuti program egy csajos kiránduláshoz. Jött az anyukám, a húgom, a nagynéném, az unokatesóim...

– ??? 

(Képzelt párbeszéd.) 

Újraolvasás vége. 

A disznópásztorát neki, hogy ez mekkora trollság! Még hogy romantikus regény... Úgy átvágják itt az olvasót a palánkon, hogy nagyobbat esik, mint a kugli. És körülbelül annyira bánja, mint Tuck barát a királytól kapott pofont. Mert Scott megcsinálta a megalázottak és megszomorítottak hőseit, akiknek palánkon átvágva is teljes szívvel lehet szurkolni, és még viccesek is. 

De nem ettől trollság a regény.

Zseniális és felforgató alkotás. Harmincas karikával ellátva. Mármint ha lenne harmincas karika. Alább a nyugalom megzavarására alkalmas, harminc éven aluliaknak nem ajánlott tartalmak következnek. Én szóltam. 

Egyfelől olyan az egész film, mint egy álom (elég lidérces), másfelől olyan, mint a színház. Úgy értem, minden pillanatban hangsúlyozza azt, hogy most fikciót látunk. Minden díszletről ordít, hogy „én színpad vagyok”, és pont az akar lenni, nem más. Ezzel egyszerre idézi a görög színházat és – szerintem – az avantgárdot, közelebbről a konstruktivizmust. Szóval fikció – ettől viszont természetesen nem lesz hazugság. Sőt. Ahogyan az álomszerűségétől sem lesz kevésbé valós. Csak irracionális. Az nem egyenlő az irreálissal. 

Eszemben sincs, hogy tagadjam a leírt események megtörténtét, de mint a címből kiderül, nem (ön)életrajzi műként olvastam ezt a könyvet. Úgy gondolom ugyanis, hogy nem attól lesz „jó” egy szöveg, hogy amiről szól, az megtörtént vagy sem. Az is fontos, főleg, ha ilyen erővel lép fel a hitelesség igényével, mint ez. De a hatás legnagyobb részét mindig a „hogyan”-nal éri el.* Ráadásul ugyancsak a „hogyan” teszi általánosíthatóvá, más korokra, más háborúkra és diktatúrákra is érvényessé. 

Úgyhogy a főszereplőből (aki persze nagyon hasonlít Faludy Györgyre) mitológiai alak lesz. Komikus fajta. Igen, kérem. Ilyen van. Miért, eddig azt hittétek, hogy a mitológia kizárólag komoly dolgok gyűjteménye? Tévedtetek. A trickster éppen olyan teljes jogú mitológiai alak, mint, teszem azt, a kultúrhérosz, aki naponta kétszer megmenti a világot.

Hogy milyen egy trickster?

Színvonalas, jól összeszedett, élvezetes stílusban megírt anekdotagyűjtemény. A hatvanas években született; ekkor már a szerző nem beszélhetett olyanokkal, akik ismerték a területet a folyószabályozások előtt, de gyerek- és ifjúkorában még igen, így emlékezetből jegyezhette le a legtöbb anekdotát, majd könyvtári-levéltári kutatások segítségével ellenőrizni is tudta őket. Az 1840-es, 50-es évekig megy vissza, szóval a szabadságharc ideje is beleesik, azért is volt szükségem rá (íráshoz kellett). 

Gyerekek szexuális zaklatása: keservesen súlyos téma. Ezt a fajta gonoszságot elmondani a mesék nyelvén? Minek? Egyáltalán mi jó jöhet ki abból? Az ember inkább nem beszélne róla egyáltalán. Elzárná az ilyen információtól azt, akit a legjobban szeret, hogy az még csak ne is hallhasson arról, hogy létezik ilyen. 

Tökéletesen megértem ezt a hozzáállást, nincs is jogom ellentmondani neki. Mégis ajánlom ezt a mesekönyvet azoknak a szülőknek is, akik félnek erről a fajta bűncselekményről beszélni a gyerekükkel, akkor is, ha nem is fognak vele beszélni róla. Ajánlom azért, mert ez a könyv számukra is tartalmaz ismeretterjesztő szövegeket.

Palesztina irodalmából ezúttal nem én választottam könyvet, hanem kölcsönbe kaptam egyet. Olyat tapasztaltam már, hogy egy regény olvasása közben életre kel a történelemkönyv – most nem ez történt: tévé- és rádióhírek, újságokban megjelent tudósítások keltek életre. Helynevek, amelyek eddig csak betű- vagy hangsoroknak számítottak, most eleven falvak vagy városok lettek, lakókkal, eperfákkal, tyúkokkal, szárítókötelekkel. Személynevek, szervezetek nevei történetet kaptak, okot a létezésre, sok-sok sérelemmel és bűnnel. Többé nem fogom tudni ugyanúgy hallgatni-nézni ugyanazokat a híreket. 

Ismerőseim csak néztek, hogy mit akarok én ezzel az olvasmánnyal. Na, ugyan mit, hát kultúrtörténetet. :) Szeretem én azt akkor is, ha olyan témáról van szó, amilyenhez soha közöm nem volt. Hát még, ha kötni is tudom valamihez, például Jókaihoz, Tolsztojhoz vagy az elmúlt hónapok meghatározó olvasmányélményéhez. Szeretem, ha tudom, hogy egy adott történelmi korban melyik szerkezet hogyan működött, és hogyan használták őket a gazdáik.