Albrecht Dürer: Melankólia I (1514)

Emlékszik még valaki arra a fura öregasszonyra A látszat mestereiből, aki egy pillanatra felbukkan Hajdan városában? A haja úriasan hosszú és vasszürke, a termete alacsony és szikár, jókora favonalzót használ vándorbot helyett, és valakire hasonlít, de nem tudni, kire.

Azt már elárultam a könyv végén, hogy ez az a vonalzó, Albrecht Dürer reneszánsz kori metszetén, ott az ülő angyal lába előtt. Mivel pedig éppen múlt vasárnap volt alkalmam élőben is látni a képet a Szépművészeti Múzeumban, újra eszembe jutott, mi mindent jelent/jelentett az én történetem számára a Melankólia. Amikor kitaláltam a Hármastáj világának mágikus elemeit, akkor azt a rengeteg apróbb-nagyobb motívumot vettem alapul, amit pár ezer év alatt a négy vérmérséklet (és a hagyomány által hozzájuk kapcsolt négy elem) köré kanyarított a művelődéstörténet. Az alapötletet pedig a Dürer metszetével való találkozás adta, húsz évvel ezelőtt. Mindazok a motívumok, amelyek a merengő angyal körül elszórva láthatóak a képen, önmaguknál többet jelentenek (allegóriák), tehát úgy lehet őket olvasni, mint a könyvet, a hagyomány pedig a melankolikus vérmérséklethez és a föld elemhez köti őket. (Pl. a kövek a föld súlyát és a melankolikus ember lefelé húzó depresszióját jelentik, a szétdobált használati tárgyak a cselekvésképtelenséget stb. A homokóra arra utal, hogy a föld elem asszociációs mezejébe tartozott a Szaturnusz bolygó is, a római Saturnus istent pedig többek között az idő urának tartották. És így tovább.) 

Azóta is siratom, hogy miért nem rajzolt Dürer valami hasonlót a többi vérmérsékletről is. (Persze érthető: kultusza csak ennek volt, mert a melankólia kötődött a művészi-alkotói tevékenységhez.) Cornelis Jacobsz. Delff 1613-as konyhai csendélete mutat látványosan mind a négy elemhez kötődő tárgyakat (illetve holttesteket): a levegőt a madarak, a vizet a halak, a földet a zöldségek, a tüzet az öntött-kovácsolt fémedények képviselik. A képet itt találtam. 

Egyszer már közzétettem a Facebookon azt is, hogy a hajdani öregasszony a második rész legfontosabb szereplői közé fog tartozni. Egy kis párbeszéd Cselezüsttel (kép innen):

„– Az ott minek? – fordult hozzám.
– Tessék?
– Az a kisszék. Rá nem ültél, de még az erdőbe is magaddal vitted. Minek? Túl képzetlen vagy ahhoz, hogy az orvosságod legyen.
– A micsodám?!
– Ilyened, mint ez – bökött az állával maga elé a földre. Akkor tudatosult bennem, amit tulajdonképpen már eddig is érzékeltem: hogy egy mindkét végén kilyukasztott léc fekszik előtte keresztben. Leginkább vonalzónak nézett ki, csak a méreteiben ütött el az általam eddig ismert eszközöktől. Ha függőleges helyzetbe állította volna, majdnem olyan magas lett volna, mint ő, és ami a legfeltűnőbb volt rajta: négyszögletűre vágták. – Hosszú lenne elmondani. De a kisszéked egész biztos nem az. Ne kerülgesd a választ. Mire való?
– Önvédelemre.”

A csillagfejtés könyvét azért olvastam el, mert tudtam, hogy rengeteg információt tartalmaz arról, hogyan gondolkodtak sok száz évig a négy elemről és mindarról, ami hozzájuk tartozik. Ahogy már fentebb írtam, ennek az a köze a planétákhoz meg a csillagjegyekhez, hogy így vagy úgy őket is összekapcsolták a négy elemmel. A Szaturnuszt például a földdel – és mindazzal, ami Dürer metszetén látható. (A bolygó képe köztulajdon.)

Én pedig a saját teremtményemmel, ezzel az öreg boszorkánnyal. Aki nem túl magas, szikár, kemény csontú, okos, sokat gondolkodik, és talán a büdös életben se jutna semmilyen döntésre, ha nem adna neki időnként a külvilág valami löketet. Igazából kizárólag akkor cselekszik, ha nagyon, nagyon muszáj, de akkor gyakorlatiasan és okosan. Utána rögtön visszavonul önmagába, és kipofoz a környezetéből mindenkit, aki újabb döntéseket várna tőle. Csakis a láthatón túlira kíváncsi, csak azt kutatja gondolatai erejével, csak azt tekinti abszolút érvényű igazságnak, ennek érdekében vállalta a mágusléttel együtt járó kitaszíttatást és magányt. Mégpedig önként – de ezzel már a komoly spoiler határára értem. A vonalzót azért hordja magával, hogy mindig emlékeztesse arra: amit az ember meg tud mérni/számolni/érteni, annak már nincs fölötte hatalma. Sajnos más megélhetési lehetősége nincs, mint hogy mutatványos legyen, vagyis kilépjen a nyilvánosság elé, de akkor is inkább emberismerettel dolgozik, mint mágiával. Egyesek szerint csak sarlatán, mások szerint igenis valódi mágus... de ebbe már nem megyek bele, az már megint a komoly spoiler kategóriája. 

Azt azért hozzáteszem, hogy továbbra is forrásként és (rendkívüli) érdekességként kezelem ezt a hagyományrendszert – nem tekintem abszolútnak és öröktől fogva valónak. Minél többet olvasom a vele kapcsolatos műveket, annál jobban látom, hogy a megfeleltetések nagy része már a maga korában is mesterségesnek számított. Hogy mást ne mondjak, Saturnust, a római istent csak utólag tették meg az idő urának, mégpedig azért, hogy – politikai okból – azonosíthassák a görög Kronosszal. A(z akkor ismert) leglassabb bolygót még később nevezték el róla. Eredetileg csak mezőgazdasági munkákat (például trágyázást vagy miskárolást) kapcsoltak Saturnus alakjához, és ilyen késsel/sarlóval ábrázolták, ni. (A fotós Jean-Pol Grandmont, és itt találtam a képet.) Amely egyébként szintén szerepelni fog a regényben, kicsit megváltozott szövegkörnyezetben.

Hinni tehát nem fogok abban, hogy léteznek szaturnuszi emberek. Ha viszont arra használom a róla szóló irodalmat, hogy meg tudjam jeleníteni az öreg földmágust, akkor el kell ismernem, hogy fantasztikus lehetőségeket rejt!

(Hogy mi az, amit a mágus gyorsan, gyakorlatiasan és okosan véghez visz, most abba sem megyek bele – de annyit még megsúghatok, hogy nemcsak a mágusok életére lesz hatással – és nemcsak a második részben cselekszi meg, hanem már az elsőben is akadt rá példa, csak még nem derült ki, hogy ő tette.)

Addig is, amíg végre sikerül befejeznem a kéziratot, nézegessétek minél többet a Dürer-metszetet, érdemes. Én még húsz év után is fedeztem fel rajta olyasmit, amit korábban nem vettem észre. Nem akármiért lett ez olyan nagy klasszikus. 

Ha ti mágiahasználókról írtok/írnátok, milyen hátteret találtok/találnátok ki hozzá? Milyen történeteket, gondolkodásmódokat használtok alapnak? Ha olvastok a mágiáról, mi az, ami (a mű világán belül) hitelessé teszi a számotokra?