Előző bejegyzésemben arról meséltem, milyen hatással tud lenni az emberre, és különösen a spekulatív irodalomban milyen nagyszerűen használható Platón Állama; az ő elborult, ám rendkívül hatásos hasonlataival és ijesztő (anti)utópisztikusságával. Azt is megígértem, hogy mesélni fogok arról, hogyan segített személy szerint nekem kikerülni az írói kátyúból, azaz szereplőket alkotni. 

Amikor megalkottam a Hármastáj mágusait, nagyon nagy segítségemre volt a négyes számhoz kötődő kulturális hagyomány. Adott volt a négy elem, a négy vérmérséklet, meg az ő teljes asszociációs mezejük. Tudtam, hogy milyen mágikus tárgynak kell lennie egy földmágusnál, vagy hogy adott helyzetben hogyan kell viselkednie. A mágusokról szóló történetszálat minden további nélkül sikerült összeraknom.

Észrevettétek már, hogy az európai kulturális hagyományt mennyire a négyes határozza meg? Hogy mennyire nehéz olyan rendszert találni, amelyik nem a négyes számra épül? Nem úgy értem, hogy ne lehetne híres hármasokat találni, dehogyis, butaság lenne ilyet állítani. A hármasra épülő rendszer az, ami meglehetősen ritka. A magam részéről sehogy nem találtam a fentihez hasonlóan régi és részletesen kidolgozott, jellemalkotáskor sokoldalúan felhasználható hagyományt a hármashoz. Ahhoz a számhoz, amelyet nem egyszerűen szentnek tartanak a Hármastájon, hanem egyenesen az életük középpontjának, meghatározójának, fenntartójának. Háromszög alakúak a szobáik, a városaik, három rétegre osztott a társadalmuk, három égtájat és három évszakot tartanak számon. (Hogy ezeket hogyan oldják meg, azt most hosszú lenne elmagyarázni, inkább olvassátok a regényt. :)) Többek között azért közösítik ki a mágusokat, mert ők viszont a négyes jegyében élnek.

Úgy volna rendjén, hogy ha már a történet mágikus és nem-mágikus vonala egymás mellett fut, és kiegészíti egymást, akkor az utóbbi is megkapja a maga szereplőit (és statisztáit), saját történetszálakkal, motivációkkal, saját sorsokkal, amelyek jól átlátható rendszerbe illenek. Ez az író jól felfogott érdeke is. Különben hiába tudom évek óta, honnan hová akarok eljutni a történettel, nem fog működni. Felborul.

És egy kedves kolléga segítségével, akinek mindent nagyon köszönök, megtaláltam az Államot. Jegyzetekkel, kísérőtanulmányokkal, új fordításban. És most nagyon, de nagyon örülök. 

Aki olvasta A látszat mestereit, emlékezhet rá, mennyi köze van az egyik főszereplőnek, Lángléleknek az illúziókhoz. Annak a történetnek, amelyet ő ott elmesél, kilencven százaléka mások és saját maga által gondosan fölépített illúzió. (Nyugalom: annak, aki nem olvasta a regényt, ezzel nem spoilereztem el sokat. :)) A következő részletből, amely már a most íródó második kötetből való, többek között az derül ki, miféle látszatot kell fenntartania, és hogyan nehezítik meg az életét. Valamint az is, hogyan sikerült végre felépítenem a hadseregemet.

Az idézett szakaszt közvetlenül megelőzi egy indulatos-ironikus szóváltás arról, hogy Cselezüst milyen információkat tartott vissza, valamint hogy ki is vezeti a hadsereget tulajdonképpen.

– Hát nem én. Én tudom, hol a helyem, Kiválasztott. Nekem, a négyes számot képviselő mágusnak. Ebben a tökéletes hadseregben, ebben a Hármastájhoz leginkább méltó hadseregben, a mértéktartók, a bátrak és az éberek hadseregében… amely olyan csodálatosan ki van találva, és úgy működik, mint a gép…

– Cselezüst…

– …mert mekkora ötlet volt már a felavatásuk után alávetni a Társaság tagjait annak a procedúrának, amelynek során keresztkérdésekkel kideríthettétek, ki melyik csoportba tartozik, mert magától persze mind az okosak közé akart volna kerülni, és sajnos belőlük van szükség a legkevesebbre… ők pedig aztán kétszer is meggondolják, mely információkat adjanak ki az alárendeltjeiknek…

– Cselezüst…

– Én nem vonom kétségbe, hogy így kell lennie. Mondom: én tudom, hol a helyem. Én nem vezetek semmit. Én csak legelöl megyek. Én fogok kilépni elsőként a járatból, én vállalom a legnagyobb kockázatot. Márpedig én már kaptam ízelítőt abból, ami odaát…

– Túlságosan sokat is. Mi van, ha ütök rád egyet a berkenyevesszővel?

Elvigyorodott, letérdepelt, két kézre fogta a kisszéket, és fölemelte, mint ahogy a kardot szokták, ha hűséget esküsznek valakinek.

– Ez is abból van. Rendelkezz mágikus fegyveremmel.

Esküszöm, ez azt akarja, hogy szájon vágjam. Hogy bebizonyosodjon: legfeljebb a bátrak, nem pedig az éberek közé tartozom. Mit tud? Akármit is, ezt a szívességet nem teszem meg neki. Csak megfizettethetném vele valahogy az árát. Mit tehetnék, amíg nélkülözhetetlen? Amíg csak ő ismeri a térképet? Hm. 

– Kelj föl – parancsoltam rá kurtán. Szó nélkül felállt, de a vigyor maradt. – Nem fogom megkérdezni, kinek képzeled magad. Az teljesen mindegy. Az nem mindegy, mások kinek képzelnek téged. Az, hogy jó- vagy rosszindulatot látnak benned. Ne felejtsd el, hogy amikor épp nem játszod a szerepedet a Társaságban, akkor messzire elkerülnek téged mint olyan tolvajt, aki akár a lelket is el tudja lopni a kalapjával. És a társaid megítélése is nagyban függ ám a tiedtől. – Erre már komolyra vált a tekintete. Aztán lesütötte a szemét, és forgatni kezdte két kezében a kisszéket. – Úgy játssz az én idegeimmel, Cselezüst, hogy nemcsak magadért vagy felelős. – Hallgattam egy pillanatig, aztán ugyanazon a hangon, amelyen az előbb ráparancsoltam, tettem fel a kérdést: − Hol a térkép?

Olyan tekintettel meredtem rá, amely soha nem tévesztette el a hatását.

Fölemelte a szemét a kisszékről.

– Itt – mutatott a homlokára.

Ebből persze nemcsak az látszik, hogy épül föl a hadsereg, hanem az is, hogy nem mindenki van róla egyforma véleménnyel. Mindkét szereplő elfogult, ellene vagy mellette. A céljuk viszont közös, úgyhogy egyelőre kénytelenek elviselni egymást. 

Az Állam háromosztatúként határozza meg az emberi lelket. Azaz három részből – vágyakozó, indulatos és értelmes részből – állónak tekinti. Mindhárom részre szükség van, de mindegyikre a maga helyén. Azt szemléltetendő, hogy hogyan működik a lélek, Platón kitalálja a kocsihajtó képét: a vágyakozás és az indulat a két ló, amelyek a legszívesebben kétfelé húznák a kocsit, és nem haladnának sehova, na de arra való az értelem, hogy irányítsa mind a kettőt, és így a kocsi is a szükséges irányba haladhasson. (Az amfora jó eséllyel pont ezt ábrázolja, mert még a színük is stimmel. Itt találtam.) Az elképzelt állam ennek a lélek-fogalomnak az allegóriája: vannak benne olyanok, akiket a vágyakozás határoz meg (földművesek, iparosok, kereskedők), olyanok, akiket az indulat (katonák), és olyanok, akiket az értelem (filozófusok). Mindháromnak megvan az esélye az erényre. A vágyakozóké csak a mértéktartás lehet, az indulatosoké azon kívül még a bátorság is, az értelmeseké pedig még a bölcsesség (éberség). A legutóbbiakra (a filozófusokra) van bízva az irányítás.

Ezeket az erényeket pedig pár száz éve már nagyon szeretik allegorikusan ábrázolni, csupa-csupa olyan tárggyal körítve, amelyik pont jól jön, ha szereplőt kell alkotni. A Mértékletesség szobra Nicholas Stone alkotása, innen, a Bátorságot Botticelli festette meg, itt találtam, a Bölcsességet Piero del Pollaiolo, innen van.

Ami a fennmaradó erényt illeti... mert mégiscsak létezik ám... de ne szaladjunk előre. 

Platón beszélgetői is leszögezik, hogy ilyen állam nincs, nem is kell, hogy legyen. (Én pedig hozzáteszem, hogy inkább sivatagi remetének állnék, mint hogy olyan államban éljek, amelyről Madách a falansztert mintázta.) De Hármastáj sincs, innentől kezdve pedig a platóni államnak és a hármastáji hadseregnek bőven lehet egymáshoz köze. Például Lánglélek megrendelheti, hűséges Acélja pedig megalkothatja a tökéletes(nek szánt) hármastáji hadsereget, a Társaságot. A feladat a szokásos: a jó harca a gonosz ellen. De persze ha a katonák szerepe kimerülne abban, hogy képviseljék a jót, dögunalmas volna a műsor. 

A Társaság tagjai kivétel nélkül önkéntesek. Többé-kevésbé traumatizált a múltjuk, az ellenség pedig a vegytiszta gonoszt jelenti számukra. Akár csatornatisztítók, akár főnemesek, egytől egyig vállalniuk kell, hogy keresztülmennek egy alsóbb fokozaton, ennek során pedig akár ki is eshetnek. Ha benn maradnak, akkor kivétel nélkül katonai kiképzést kapnak (Platónnak nem tetszene, nála mindenki egy és csak egy tevékenységet űzhet, de hát így járt), és beosztást is, ugyancsak származástól függetlenül. Az eredeti terv (mármint a szereplők terve – az enyém bonyolultabb) szerint a legtöbben a „mértéktartók” közé fognak tartozni, kevesebben a „bátrak” közé, még kevesebb lesz köztük az „éber”. Emberi ellenféllel szemben korántsem biztos, hogy esélye volna egy ilyen seregnek. De hát itt nem emberi ellenfélről van szó. 

Ezért követ el mindent a fenti idézetben a hadvezér, hogy ne lássák rajta az indulatot. Hogy még a hangerejét is az értelme határozza meg. Mégiscsak őt tekintik Kiválasztottnak, aki minden élő eredetét képviseli, akinek közvetlenül kell(ene) részesednie a látható világon túli igazságból. Ő nem lehet pusztán „bátor”. Ő „éber” kell, hogy legyen. Engedelmeskedik is neki mindenki, kivéve hőn utált ellenpontját és kiegészítőjét.

Hogyan viselkedik egy katona, ha a vágyakozók közül való? Például azzal foglalkozik, hogy mindenki kapjon enni az egységében, és saját kezűleg főz nekik, ha kell, mivel a saját gyerekeit tragikus körülmények között vesztette el (ld. traumatizáltság). Vagy eljátszotta minden vagyonát, és azt reméli, hogy „odaát” újra meggazdagodhat. Vagy érzékien szép, és ijesztő álmokat lát. Milyen lehet, ha indulatos? Lehet gőgös és dicsekvő, akitől rettegnek az állatok, és csak a bosszúnak él. Lehet kegyetlenségre és önbíráskodásra hajlamos, mégis elsősorban igazságérzete által meghatározott jellem. Lehet orvos, aki a legnagyobb veszélyben is személyesen megy a sebesülteken segíteni. Mi a feladata, ha értelmes? Fejből tudni a hármastáji hadtörténetet, stratégiát és haditervet kidolgozni. Végigolvasni az összes próféciát, egy súlyos betegségnek köszönhetően folyamatos kapcsolatban lenni a túlvilággal. Vagy írástudónak lenni, aki saját maga által kitalált gyorsírással jegyzeteli a Társaság minden cselekedetét – az igazat, és csak az igazat, akár szégyen tapad hozzá, akár dicsőség. 

Az hány szereplő? Éppen kilenc, ha jól számolom. (És igen, mindkét nemből valók. Ez speciel tetszene az Állam beszélgetőinek is, ha nem is pont így képzelnék el a dolgot.) Persze nem kell itt megállni, innentől kezdve lehet kitalálni többet is, statisztákat is, újabb és újabb variációkkal. De a rendszer ezzel a kilenccel állt össze, és most már nem is fog szétesni. Nagyon-nagyon szépen köszönöm! A további Platón-dialógusokat is keresni fogom. Ezúton jelezném az Atlantisz Kiadónak, hogy nagyon kéne nekem a Timaiosz és a Kritiasz is, jó sok jegyzettel! Én biztosan mindenkinek reklámoznám! Az Államot is közvetlenül a kiadótól vettem meg, és azóta is reklámozom. 

Az aztán egy dolog, hogy azok között a kötözködő, megvetni való, minden-alja mágusok között akad legalább egy, aki szerint azok a bizonyos töredékes, ismeretlen szerzőtől származó szövegek, amelyekre a tökéletes hadsereget alapozták, nem is három erényről szólnak. Hanem van azoknak valahol a végén eldugva egy negyedik testvérük is. Mint ahogyan van negyedik égtáj és van negyedik évszak, úgy még ide is beszivárog az a nyomorult négyes.

Az már egy másik dolog, hogy az ilyen kellemetlen mágus-dumát természetesen nem kötelező megtűrni. Még kevésbé megengedni neki, hogy befolyásolja a tökéletes hadsereg tökéletes felépítését. Le lehet pofozni érte az illetőt. Aztán majd egyszer esetleg kiderül, kinek volt igaza. Ha volt valakinek egyáltalán.

Az igazságosság kedvéért azért mindenkit megnyugtatok: mágusnak lenni sem a tökéletesség automatikus és hivatásszerű megtestesítése.

Eszetekbe jut még hármasra épülő hagyományrendszer? Akár úgy, hogy abban a hármas mindenkor hármas marad, akár úgy, hogy lopva csatlakozik hozzájuk egy negyedik? 

A bejegyzés elején felhasznált képek innen és innen valók. Az Igazságosságot ábrázoló festmény Joshua Reynolds alkotása, itt találtam.