Ha létezne díj, amelyet a világ leghosszabb dokumentumfilmjeinek ítélnének oda, akkor Maria Speth 217 perces alkotása indulhatna a 2021-es mezőnyben. Ha nem is lenne abszolút győztes, az egészen biztos, hogy „felemelő” kategóriában senki meg se közelíthetné. Ilyen elismerés hiányában Speth kénytelen volt a Berlinale Ezüst Medvéjével és közönségdíjával „beérni”, majd további három hazai és nemzetközi díjat besöpörni.

Mindez egyfelől a jó érzékkel megválasztott témáknak (bevándorlás, integráció, felnőtté válás, identitáskeresés), másfelől a témák figyelmes, empatikus, okos és józan feldolgozásának köszönhető. No meg természetesen Bachmann tanár úrnak és az ő pártfogoltjainak. Speth és csapata tizenkilenc németországi kisdiák néhány hónapját vette fel 2017-ben, és alakította pusztán vágások segítségével az iskolából való kilépés kettős történetévé. 

A filmről írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Ez az írás 2021. november 23-án jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Huszti Gergely első regényéért, a 2019-es Mesteralvók hajnaláért HUBBY-díjat kapott, „Év Ifjúsági Könyv írója” kategóriában. A Mesteralvók hajnala nyilvánvalóan önmagában is értéket képvisel; ez nem változtat azonban azon, hogy ígéret is, hiszen eleve egy duológia első részének tervezték. A történet a 2020-ban megjelent második kötettel vált teljessé. Ezt is jelölték a díjra, ám nem kapta meg, amivel egyet is tudok érteni: bár méltó lezárást ad, azért nem minden ígéretet teljesít. Egy kicsivel tagadhatatlanul elmarad az első kötet mögött.

A két könyv minden értelemben kiegészíti egymást: a cselekmény idő- és térbeli törés nélkül lép át egyik kötetből a másikba, a nézőpontszereplők és a stílus változatlan, még a borítók is összeillenek. Annak érdekében, hogy minél simább legyen az átmenet, az első kötet utószava szóról szóra átkerül a másodikba előszónak. Mégis nyomatékosan figyelmeztetem az olvasót, hogy egy-két évnyi kihagyás után ne felkészülés nélkül fogjon hozzá a második részhez, azaz ne sajnálja a fáradságot újraolvasni előtte az elsőt. A Mesteralvók hajnaláról azt írtam, hogy mind cselekményében, mind világábrázolásában, mind stílusában kihívások elé állítja olvasóit, hiszen ami ifjúsági, az attól még nem feltétlenül könnyen emészthető. Ugyanezt hatványozottan lehet elmondani a második részről. Ugyanakkor ezért is, ahogyan az első részért, érdemes megdolgozni.

2020 dokumentumfilmjei között különösen nagyot szólt a Csapda a neten, máig nem csengett le a hatása. Jól is van az úgy. Amíg aktuális marad, addig nincs itt az ideje elfelejteni, és sajnos az a helyzet, hogy az maradt. Beszéljenek csak róla minél többet, hasson minél jobban, fogyjon tőle a szenvedés.

Kétféle formában került a mozikba. Az egyik a rendezői változat, szigorúan 18-as karikával. Hamar igény támadt azonban arra is, hogy készüljön egy változat azoknak a számára, akiket közvetlenül érint a probléma, ezért készítettek egy oktatási változatot, rövidítve, a nagyon durva szakaszokat kivágva, az eseményeket gyakorlati tanácsokkal meg-megszakítva. Ezt láttam még szeptemberben, itt írtam róla. Most alkalmam nyílt megnézni a rendezőit is. 

Még mindig nem kritikát írok, hanem azt próbálom meg helyre tenni (magamban is), hogy kinek és miért érdemes megnéznie ezt a filmet rendezői változatban,* illetve kinek és miért nem ajánlom. 

Az első kötet nagyságát semmiféle folytatás utol nem érheti. 

De azért igyekszik. 

Azt a vonalat, amelyik nekem a legjobban tetszett, ez a történet is folytatja: Paul még mindig nem akar messiás lenni, kényszerként és ketrecként éli meg a szerepet. Ugyanakkor neki is, Herbertnek is javára írandó, hogy a messiásként végrehajtott cselekedeteiért nem másokra tolja a felelősséget, hanem saját maga vállalja, akár irracionális mértékben is.

Különösen azt a dinamikát érdekes figyelni, ahogyan ember voltát nem veszíti el Paul, bármennyire is igyekeznek belőle istent csinálni – és ezt, mármint hogy a Muad'dibjüknek van képe emberként viselkedni, a hívei időnként szabályos sértésként kezelik. Mindkét fél részéről érthető a dolog, de együttérezni csak az egyikkel tudok.

Vegyes érzéseim vannak. 

Ismerőseim értékelései alapján úgy gondoltam, ezt a krimit direkt nekem írták. Hrabal és Christie történetmesélői módszerei egy kortárs magyar regényben – a háttérben egy kisváros a Monarchia végnapjaiból, az előtérben egy ügyesen felépített nyomozás, középpontjában egy kotnyeles vénkisasszonnyal meg egy Ady-verssel – ezt adjátok a kezembe! Ráadásul a főszereplő Dávid Veron simán lehetne a rokonom, az egyik dédanyámat Dávid Etelkának hívták. Nem is értem, miért halogattam idáig.

Kapott ez a könyv már hideget-meleget, úgy nézem. Rangos díjat nyert el, más rangos díjakért volt versenyben, miközben határozottan nem azt adja, amit az olvasók nagy része vár tőle. Bizony, sok türelem kell kibogozni, hogy akkor mit is ad voltaképpen. Már jól benne jár a szövegben az, aki megkapja a magyarázatot, és korántse biztos, hogy belenyugszik. Ami teljesen érthető, főleg, hogy ekkora terjedelmű regényről van szó. Én is éreztem úgy egyszer-egyszer, hogy félbe kéne hagyni.

Szubjektív hangú értékelés következik. 

Kritikát akkor tudnék írni, ha most azonnal elölről kezdeném. Kedvem volna hozzá, de most nem vagyok rá képes, bocsásson meg a világ. 

Beavatás-történet, mint a többi általam ismert Meyrink-regény, de sajnos messze nem ugyanaz a színvonal. Egy-két emlékezetes mellékszereplője menti meg, valamint az a sanda gyanúm, hogy Szerb Antal tulajdonképpen ennek (is) a paródiáját írta meg A Pendragon legendában (újra kéne már olvasni azt is). Ja, és természetesen egy fantasztikus prágai kirándulás emléke.

Pedig pont az a fajta elborult katyvasz, amit egyébként szeretek. A Gólemért rajongtam, A zöld arcnak kizárólag a fordítását kifogásoltam, egyébként az összes sutaságával együtt bűbáj. A Nyugati Ablak Angyala (csupa nagybetűvel kell írni, mert ez az angyal neve) ugyanazt a trükköt alkalmazza, mint az egy évtizeddel korábbi kettő, csak sajnos jócskán veszítve a kreativitásából.

Egy filmrendező számára mi sem tűnhet egyszerűbbnek, mint olyan regényt adaptálni, amelyben előbb-utóbb minden karakterről és cselekedetről eldönthető, hogy jó vagy rossz. Ugyanakkor mi sem tűnhet nehezebbnek, mint olyan regényt adaptálni, amely köré kultusz fonódott, és amely számos más, adott esetben szintén kultikus mű alapjává vált. Denis Villeneuve ezt a kettős feladatot vállalta, amikor megfilmesítette Frank Herbert Dűnéjét, jobban mondva annak első szakaszát. 

A végeredmény nem hibátlan, de értékes alkotás. Külön ki kell emelnem, hogy a film nagyon pontosan jeleníti meg a regénynek egy olyan vonását, amelyhez más rendezők nem akartak (vagy nem mertek) hozzányúlni: azt, hogy a középpontban álló hős, akinek a legnagyobb jót kellene képviselnie, a saját hősi/messiási voltában látja meg a legnagyobb rosszat.

A filmről írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A regényről korábban blogbejegyzést írtam, itt találjátok.

Fogalmam sincs, mitől szólt éppen ez a könyv akkorát 1936-ban,* hogy milliós példányszámokban adták el, és több mint tíz nyelvre fordították le, de hogy engem tíz perc alatt megvett magának, az tuti. És azt már meg tudom magyarázni, hogy miért.

Nem öregedett ez semmit. Pedig semmi mást nem csinál, csak elmeséli néhány kisember életét és szövevényes viszonyait, akik a két világháború között megpróbáltak a hazájukon kívül boldogulni. De azt olyan ügyesen teszi, hogy az ember folyamatosan késztetést érez arra a „csak még egy fejezet”-re. Ráül a mondatok hátára, azt' viszik magukkal. Pedig van ám súlya a történetnek. Csak éppen annyi, mint az olvasóénak. Különösen, ha ő maga is külföldön élő magyar, vagy ismer külföldön élő magyarokat. És hát az manapság se kevésbé sanszos, mint kilencven éve. És kilencven éve is úgy volt friss, hogy közben valami nagyon ősit mutatott meg. 

Järventaust olvasok. 

„– (…) Ruokeroban voltam egy téli este, rénszarvasokat kerestem. Az éjszakát az erdőszélen, a hegy lábánál töltöttem, sok fa került ottan. Tüzet raktam s lefeküdtem a tűz mellé, amikor a hegy alatt valami szánt hallottam… Kongott a kolomp, csörömpölt a szán, ahogy a hajtó lefelé hajszolta a lejtőn csakúgy süvöltött. Csodálkoztam, ki az a veszett, aki olyan sebesen mer hajtani… hozzá olyan helyen… Fölkeltem, hogy lássam. A hegy egészen előttem emelkedett. Akkor látom, miféle szán siklik lefelé a lejtőn… Egy férfi ül a szánon, fejében piros, négycsücskű sapka… a kolomp szól… De rént nem látok… nem én, akárhogy nézem… A hajtó a tűzhelyemhez közeledik… egészen mellettem hajt, alig öt ölnyire a fejemtől… És megismertem Staalo-Oulát. Menetközben bólintott a fejével… és eltűnt a völgyben… Sokáig láttam a fák között… A rénkolomp szólt, de rénszarvas nem volt… Azon az estén három nyelven hadartam a Miatyánkot: finnül, lappul, meg ruijai nyelven… És jó, hogy megtehettem, mert másként elvitt volna a fene…” (142. oldal, Kodolányi János fordítása)