Nagyon szép ajándékot kaptam a családomtól: elvittek a Szépművészetibe, a Bosch-kiállításra. Nem a belépőjegy volt az ajándék (az nekem ingyenes), hanem az, hogy meglehetősen eltérő ízlésünk dacára végignézték velem együtt, valamint a lelkendező agymenéseimre is kíváncsiak voltak, sőt érdemben hozzájuk is szóltak; holott más alkalmakkor nem nyúlsáskák vagy klumpákban manifesztálódó tisztítótüzek megtekintéséért szoktak múzeumba járni. Nekem az nagyon fontos ajándék, ha valaki minőségi időt szán rám. (Nem mellesleg pedig utána még meg is etet.) 

Az egyik kérdés, amit feltehet magának a kiállítás megtekintője, hogy mitől számítanak ezek a képek komikusnak. (Megnyugtatok mindenkit: van olyan, hogy az ember valamiben meglátja a komikumot, még sincs rajta kedve nevetni. Nehéz a kettőt szétválasztani, de lehetséges.) A másik, hogy hogyan fogadhatta el ezt a fajta ábrázolásmódot bármelyik keresztény felekezet is olyannyira, hogy a templomába bevigye, sőt oltárképként használja. A múzeum falára került szövegek persze megmagyarázzák, hogy allegorikus ábrázolásokról van szó, amelyek a bűnökre és azok következményeire hívják fel a figyelmet, ezt nem is vonom kétségbe – nyilvánvalóan hozzáértők írták le –, mégis hagyhat a magyarázat az emberben némi hiányérzetet. 

Az mindenképpen sokat segít az értelmezésben szerintem, hogy olyan sok kép szerepel a kiállításon, amelyik nem Boschtól való, hanem a kor más művészeinek hasonló stílusú rajzai, festményei is odakerültek melléjük. Látszik belőlük, hogy Bosch nem áll egyedül a művészettörténetben: ott és akkor ez a fajta groteszk ábrázolás volt a divat, legfeljebb ő sokkal jobban csinálta a többieknél. Abban nem értek egyet a magyarázatokban idézett értelmezőkkel, hogy Boschnak ne lettek volna különösebb előzményei (hiszen ott vannak kiállítva a korábbi kódexfestmények kicsavart figurái is), az viszont nyilvánvaló, hogy rengetegen tanultak tőle, és hogy a stílusa, ha utánozhatónak nem is bizonyult, követhetőnek nagyon is. Nem volt őrült, csak olyan kódrendszert használt, ami számunkra nehezen értelmezhető. Még nehezebb elfogadni, hogy amit látunk, az komikus és értékes és nem szentségtörő. Főleg a legutóbbi furcsa. Azért is tartom fontosnak, hogy katolikus hívőként írjak róla, és éppen a keresztény egyház születésnapján. (Ez utóbbi nem volt szándékos, csak most tudtam rá időt szakítani, de nem bánom, hogy így esett.) 

Mindenképpen érdemes elolvasni a falakon látható feliratokat, amelyek megmagyarázzák, melyik motívum mit jelent, és miért számított a maga korában komikusnak. Lehet mondani, hogy a viccet megöli, ha magyarázzák – amikor szórakoztató műveket elemzek, időnként én is megkapom, hogy ezzel csak elrontom azoknak az élvezetét, akik szeretnek nevetni ezeken a műveken. Arról nem beszélve, hogy még a sajátomat is elrontom. Volt már, aki rám szólt, hogy ne elemezzem azt a szöveget, hanem élvezzem. Nos, ez körülbelül annyira lehetséges, mint azt mondani egy kínaiul tudónak, hogy hallgasson meg egy kínai szöveget úgy, hogy ne akarja érteni a szöveget, csak a hangzására figyeljen. Hiszen ha egyszer az embert megtanították művet értelmezni, az utána már nem fogja tudni nem értelmezni, amit olvas! Bosch képeit pedig szinte olvasni lehet, amikor megtudja az ember, hogy pl. a felfordított tölcsér az ostobaságot jelenti, a galambdúc pedig a bordélyházat. Oké, ez most már világos – na de miért pont azt? Erre én sajnos nem tudok válaszolni, mivel nem vagyok művészettörténész, az általában vett komikum értelmezéséhez viszont értek, úgyhogy egy másik példával világítom meg, mire gondolok, és miért is olyan fontos ez.

Agyzsibbasztó humoráról híres unokatestvérem faarccal beleírja a nekem küldött receptbe, hogy az adott süteménybe nyugodtan belekerülhet két-három nyúltetem. Ha ötszáz év múlva meglátják ezt a receptet, nem fogják érteni, mitől humoros, egyébként pedig azt hiszik majd, hogy húsos pitét akartunk sütni, de akkor minek bele lentebb a cukor? Ahhoz, hogy értsék a poént, egy korabeli kultúrtörténésznek el kell majd magyaráznia, hogy húsvétról megmaradt, lejárt szavatosságú, megnyomódott vagy összetört csokoládéknyulakat kell érteni „nyúltetem” alatt. Ettől ezen a konkrét poénon nem biztos, hogy nevetnek majd, ellenben ha két szöveggel arrébb ugyanazt látják, már legalábbis mosolyognak, a harmadik hasonlót pedig nagyon is értékelni fogják. Ugyanígy ha egy kiállításon az első kép mellé odatették a magyarázatot, majd odatesznek mellé még hat másik képet, amelyik hasonló motívumot használ, igenis vigyorogni fog a hatodik képen az, aki az elsőnél lelkiismeretesen megtanulta a leckéjét. Ha pedig már előre felkészült, és sok más motívum jelentését hozzám hasonlóan évek óta tudja, még jobban fog vigyorogni.* Hosszú távon nemhogy csökkentené a műélvezetet ez a fajta értelmezés, hanem még növeli is. 

Hogy még tovább növeljem, még valamit elárulok. A késő középkor és a kora reneszánsz idején, amikor Hieronymus Bosch alkotott, nemcsak egyes motívumokról nem gondolkodtak úgy, mint ma, hanem általában véve a komikumról sem. A szentség egyáltalán nem feltétlenül zárta ki a nevetést; a paródiát nem feltétlenül tartották tiszteletlenségnek, és egyáltalán nem biztos, hogy elhallgattatták érte a parodistát. Azt ma sem lehet elégszer elmondani, hogy a komoly ellentéte nem a vicces, hanem a komolytalan, meg hogy az utóbbi kettő egyáltalán nem ugyanaz.

Hogy mást ne mondjak, az oldalt látható kép az Egyiptomba menekülő Szent Család paródiája a Szent Antal megkísértése című festményről. Az, hogy a szamáron ülő Mária helyett egy hal-ember-fa hibrid lényt látunk egy óriási patkány hátán, ha belegondolunk, önmagában nem is olyan gonosz dolog, hiszen a gyermek féltése,  védelmezése, az iránta érzett szeretet is egyértelműen látszik. Az már veszélyesebb kérdés, hogy mit keres ez a csoport pont a szentet megkísértő démonok között. Remélem, belülről akarják bomlasztani a társadalmukat. Ezen most kattogni fog az agyam egy darabig. De hogy a hitem nem omlik össze tőle, akármire jutok, az fix. 

Láttam már olyan embert, aki felháborodott azt látva, hogy a Godspell című musical filmváltozatának első kockáin Keresztelő Szent János mindenféle limlommal megrakott taligát húzó hajléktalanként tűnik fel New Yorkban, hogy aztán hippiket kereszteljen a Central Park szökőkútjában. Hát én nem háborodok fel, mivel az én hitem nem áll ilyen gyenge lábakon. Keresztelő Szent Jánosnak tényleg nem volt bejelentett lakcíme a sivatagon kívül, Máté evangéliuma meg nem veszti érvényét attól, hogy szökőkútban mondják fel. Egy paródia, egy vicc, bármilyen zseniális, nem érvényteleníti a hitet. 

A nyugalom megzavarására alkalmas képek következnek. 

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a késő középkor és a kora reneszánsz feltétlenül valami jobbat tudott volna a nevetésről, mint mi. Nagyon sokat tudtak róla, de nem biztos, hogy mindenben igazuk volt. Annak ismerete pedig, hogy mi számított a korban komikusnak, és mi nem, még csak azt sem jelenti, hogy mindegyik képen lesz kedve nevetni a nézőnek. Hogy mást ne mondjak, azt is a falfeliratok árulják el, hogy miért ábrázolják a nemeseket mindig szépnek (és meglehetős egyformának), míg a szolgáik torzak (és mind különböznek egymástól). Ekkor még nem különítették el egymástól a külső szépséget és a belső értékeket – Quasimodo figurája éppen abban a korban, amelyikben az ő története játszódik, elképzelhetetlen lett volna. A kor arisztokratái saját maguk számára tartották fenn az erény lehetőségét; alattvalóikra pedig úgy tekintettek, hogy tanulatlanságuk egyúttal bűneik forrása is. Ami elég csúf képmutatás. Gondolom, azzal függ össze, hogy a szegénység együtt jár az anyagnak való kiszolgáltatottsággal (lásd: aki azzal van elfoglalva, hogy legyen mit ennie, és mivel fűtenie, az ritkán tud az erényekkel foglalkozni), az anyag (a test) pedig a bűnök forrása ebben a gondolkodásban. Közben azonban pont ugyanez a gondolkodás teszi a hét főbűn közé a kevélységet és a lelki restséget is ám. Ezekbe a bűnökbe pedig ismereteim szerint tipikusan a szellem emberei szoktak beleesni. 

Ez a fajta képmutatás sajnos nem ment ki a divatból. Csak gondoljunk bele, miről árulkodik az, ahogyan a nyomornegyed lakóit kollektíve bűnözőkként kezeli az a réteg, amelyik gond nélkül elsikkaszt néhány százmilliót, és még büszke is rá. És valljuk be: az sem ment ki a divatból, hogy komikusnak tekintsük a csonka, sérült testet. (Bosch korának alkotásain rengeteg a sánta, vak, béna figura, akiken elvileg nevetni kellene.) Komikus az most is, mint ahogy minden komikusnak számít, ami nem a megszokott, elfogadott, a normáknak megfelelő módon működik. Legfeljebb rendes ember nem nevet rajta, sőt, neveletlennek tartja azt, aki megteszi.**

Ugyanígy nem ment ki a divatból a boschi komikum erőszakossága sem. Az átszúrt, kettévágott, minden módon megkínzott emberi testek látványától kissé kanyargós, de elég jól követhető úton jutottunk el évszázadok alatt a mai horrorhoz és weirdhez. De Sade márki világa groteszk, ugyanehhez a komikus hagyományhoz illeszkedik. (Mellesleg pedig kizárja a keresztény tanítást, szóval eszemben sincs tagadni, hogy a komikum erre is felhasználható. Egyáltalán nem ártatlan dolog.) Ebben (legmélyebb tiszteletem mellett) Bahtyinnal sem értek egyet, akinek számára az erőszakot semlegesíti az, hogy a középkori és reneszánsz komédiákban a közösségé a főszerep, a közösség számára pedig a halált mindig újjászületés követi, azaz mindig lesz, aki azonnal az átszúrt, kettévágott, megkínzott ember helyére lép. Lenni lesz, de ez a fájdalmat egyáltalán nem szünteti meg; a komédia nem zárja ki az erőszakot. Azt pedig, hogy a mai világba ezt (szó szerint fájdalommentesen) már nem lehet átültetni, jelzi az, hogy amikor arról prédikál valaki, mennyivel fontosabb a közösségi érték az egyéninél, többnyire úgy szokott gondolkodni az illető, hogy a saját határait hagyják békén, kizárólag a mások határai nyithatók közösségileg. 

Szóval ahol azt látom, hogy a csonkaságon vagy a fájdalmon kellene nevetnem, ott elhallgatok. Nézem, értékelem (főleg a képzelőerőt és a befektetett munkát), de nem nevetek. 

A hibrid figurákon ellenben tiszta szívből. Mert az is komikus ám, a legjobb recept szerint: amikor semmi nincs a helyén, mégis minden kiválóan működik. Amikor úgy nyílik meg a test határa, hogy az látványosan nem okoz fájdalmat, sőt új nézőpontokból mutatja meg a világot, kimeríthetetlenül: lám, még így is lehet élni. Hogy a fejnek lehet lába, a halból lehet hajó, a kancsóból lehet csizma, a gránátalma beköltözhető, a démon meg szemüveges. Hát legyen minden más, mint amilyennek megszoktuk, mert a hétköznapi és megszokott dolgok nem teszik lehetővé a csodákat, a felfordult világban ellenben akár a csoda is megtörténhet.

Nem feltétlenül fog, sőt: a komédiás akár veszélyes is lehet. Az az ember viszont, aki úgy tartja, ő aztán fölötte áll minden nevetőnek, elutasítja a felfordulást, és legfeljebb megvető kacajra hajlandó – na, ő egész biztosan veszélyes. Kerüljétek el messzire. 

A kiállítást viszont nézzétek meg. Csak azt sajnálom, hogy a legkedvesebb Bosch-hibridemet nem láthattam, mivel A gyönyörök kertje-triptichonból csak a középső képet hozták el, a két szélsőt nem. Úgyhogy csak itt lentebb mutatom a kicsikét. Ő az, ott jobbra, aki már a világ teremtésének pillanatában olvas. 

Utóirat: Aki úgy érzi, erről a fajta komikus hagyományról túl keveset hallott életében, és nem érti, hogy miért, annak szomorú szívvel árulom el, hogy az utóbbi pár évtizedben valóban kevesebb szó esett róla a kelleténél, főleg ott, ahol pedig a legtöbbnek kellett volna: az iskolában. A művészettörténetről ismét csak nem merek nyilatkozni, de az a fentiekből is látható, hogy az irodalom ismerete is sokat segíthetne a Bosch-féle klasszikus hagyomány megértésében. Csakhogy a görög komédiát és Cervantest csak az utóbbi időben kezdték el részletesebben tanítani (amikor ki nem hagyják, időhiány miatt), Molière, Voltaire vagy Gogol életműve leginkább csak a társadalomkritikus volta miatt került bele a tankönyvbe, Shakespeare vígjátékairól meg éppen csak két szó esik, vagy annyi se. Egyetlen olyan komikus művet tudok, amelyet tudtommal értékén kezelnek, ez Babitstól a Jónás könyve. SOKKAL több létezik ezeknél! Mindent természetesen nem lehet megtanítani az iskolában, sőt, megpróbálni se szabad (szerintem inkább kevesebbet kellene, nagyon alaposan, de ezt most itt nem akarom részletezni, túl messzire vezetne), azt azonban ne gondolja senki, hogy csak azért, mert nem került bele valami a tankönyvbe, már nem is lehet klasszikus érték. Erről és a komikus irodalmi hagyományról itt írtam.

Köszönöm mindenkinek, aki megajándékozott azzal, hogy időt szánt erre a bejegyzésre. :) 

* Most szóltak rám, hogy nem csináltam meg rendesen a leckémet, mert azt a feliratot például nem láttam, amelyik a fecskemotívum korabeli értelmezését taglalta. Elbujdosok. 

** Az már a következő fokozat, hogy sajnálni sem feltétlenül kell őket minden helyzetben, sőt, rájöhetünk, hogy minden további nélkül létezhet az életnek olyan területe, amelyről a fogyatékkal élők tudnak a legtöbbet, és vissza is adhatják a segítséget. 

A képek forrása: Jegymester, The Morgan, Wikipédia, Wikipédia, New Times, Wikipédia, Wikipédia.