Réges-régen ideje volt már ennek az antológiának. Ahogy az előszó írja: be kellett bizonyítani a nagyvilág számára is, a saját maguk számára is, hogy a mikronéziai kultúráknak hangjuk is van. Nemcsak európai antropológusok által összegyűjthető népköltéseik (nem mintha azok nem lennének fontosak), hanem a hagyományaikat a modernnel és posztmodernnel ötvöző verseik, novelláik, esszéik, röpirataik, drámáik és regényeik is. (Utóbbiak természetesen nem kerültek bele teljes egészükben a kötetbe.) Isten áldja Evelyn Florest (föntebbi fotó) és Emelihter Kihlenget (lentebbi fotó), hogy ekkora munkát végeztek. Hogy régit és újat egyaránt felkutattak, gondoztak, elrendeztek. 

Nem a politikai, hanem a földrajzi értelemben vett Mikronéziáról* van itt szó: a Mikronéziai Szövetségi Államokon kívül jelen van még Palau, Nauru, a Marshall-szigetek, Kiribati és a(z USA-hoz tartozó) Mariana-szigetek irodalma is. Konkrétan túltengenek benne Guam (Guåhan) írói és költői. Amit meg is értek: teher alatt nő a pálma, pont ilyen, mint a borítón látható. Mivel amerikai fennhatóság alatt élnek, egyfelől sokkal több a lehetőségük, másfelől sokkal több az okuk, hogy megerősítsék az ellenállás szellemét. Mert bizony nem fáklyásmenet az életük. 

Különösen imponál nekem, hogy igyekeztek mindenféle társadalmi helyzetű, korú és nemű alkotót belevenni a kötetbe. Ha jól értem a kötet végének életrajzi összefoglalóit, olyat is, aki nem őslakos, de választott hazája Mikronézia valamely állama. Hiszen az óceániai identitás, ahogy Epeli Hau'ofa elmagyarázza, egyébként is egy olyan elemre, a vízre épül, amely egyszerre szétválaszt és összeköt. Látszik a szövegeken a terület lakóinak bonyolult helyzete: egyfelől nem akarják elvágni a gyökereiket, másfelől nem akarják elutasítani azt, ami a külföldről érkező irányzatokból hasznos lehet a számukra; okkal aggódnak a globális felmelegedés miatt, és próbálnak kezdeni valamit a világháborús és atomkorszakos traumákkal (náluk történtek a kísérleti atomrobbantások). Pont egy ilyen sokhangú kötet kellett ahhoz, hogy ezt az összetettséget tükrözze. 

Hozzám személy szerint sajnos nem jött közel ez a fajta irodalom. Elvétve találtam a kötetben olyan művet, amelyik érzelmileg megfogott volna. Látom a jelentőségét mindegyiknek, tudom, miért fontosak, de a szövegek nagyját pusztán kezdeményező jelentőségűnek látom. Túlságosan didaktikusak, sőt szájbarágósak, irányított jelentésűek. Nem önmagukban jelentősek, hanem mert kiindulópontjai lehetnek egy sor más, jelentősebb alkotásnak. Megesik az a legjobb családban is, a magyar felvilágosodás és romantika irodalma is így indult, azt' lett belőle például egy magyar Varázsfuvola, alias Csongor és Tünde. Türelmetlenül várom a mikronéz verziót. Meg fogom venni, ígérem.

De természetesen az is lehetséges, hogy egyszerűen csak én nem értem ezt a fajta esztétikát. Mivel tényleg összekapcsolják a hagyományost a maival, olyan verseket írnak, amelyekhez valószínűleg kellene a hang és a zene, hogy értsük őket. Eszemben sincs tagadni a szóbeli irodalom jelentőségét; az emlékezet legalább olyan erősen fenn tudja tartani, mint az írottét a papír. (Csak nem hallatszik olyan messzire; azért van szükség ilyen antológiákra.) Az antológiában szereplő szövegek egy részét nem is angolul írták eredetileg (még jó), a fordítás pedig sohasem tökéletes. Egyébként vannak a könyvben különféle mikronéziai nyelveken írt szövegek is, angolul lábjegyzetelve. (Eleve az milyen felemás dolog már, hogy a mikronéz kultúrák közötti közvetítésre, és a mikronéz kultúráknak a külfölddel való összekötésére is egy gyakran agresszorként viselkedő nagyhatalom nyelvét kell felhasználni.) 

Az a kevés, ami viszont nagyon is közel jött:

– Dolores Yilibuw rendkívül intelligens esszéje a yapi nyelvű bibliafordításokról (a szerző yapi származásúként tanulta meg a három szent nyelvet, Magasságos... el nem tudom mondani, mennyire becsülöm a munkájáért és a meg nem alkuvásáért; ja, és nekem is újat mondott az Ószövetségről),

– Teweiariki Teaero kiribati költő mitológiai témájú, mai világhoz kötődő verse (neki jelent már meg önálló kötete, és az nekem KELL, és SEHOL nem lehet kapni; nagyon szépen kérem, értesítsen, aki látja!),

– Kathy Jetñil-Kijiner versei, különösen az atomrobbantásokról szóló (neki is van önálló kötete, szerencsére még hozzáférhető, biztosan sikerülni fog a beszerzése).**

Ezenkívül megtudtam, hogy létezik antológia naurui szerzők műveiből, csak sajnos egyfelől szintén beszerezhetetlen, másfelől huszonhat éve jelent meg, és összesen húszoldalas. Lesznek szívesek összeszedni magukat. 

Ceterum censeo: Írjanak már ezek valami bestseller történelmi kalandregényt Nan Madolról, hogy minden angolul tudó összecsinálja magát a lehetőségétől is, hogy a globális felmelegedés elsüllyesztheti ezt a kincset, ezt a Világörökség részét, ezt a csendes-óceáni Velencét! Írják meg a mikronéz nagyregényt, ahogy megírták a tongait vagy a Cook-szigetekit, akkor fog csak igazán nagyot szólni a hangjuk! 

* A politikai értelemben vett Mikronézia irodalmából egy történetírói munkát/memoárt olvastam, itt írtam róla. 

** FRISSÍTÉS: A két utóbbit már sikerült beszerezni, itt és itt írtam róluk. 

A képek forrása: Guampedia, Pacificislandtimes, Wikipedia (Patrick Nunn fotója).

Pontszám: 10/8