DISCLAIMER: A saját novellámat természetesen nem fogom véleményezni, mivel nem ettem meszet. A többiekét mindenképp, mivel ez az antológia piszok jól sikerült, és büszke vagyok rá, hogy ebben jelenhetett meg az enyém. Igyekszem nem spoilerezni. 

Aki még esetleg nem tudná: a novellák a Black Aether 2020-as pályázatára készültek, amelyhez a Grimm-mesék világát kellett ötvözni a lovecrafti „metafizikai” horrorral. Valahányszor én ezt elmesélem valakinek, az illető első reakciója az szokott lenni, hogy persze, hiszen a Grimm-mesék amúgy is tocsognak a vérben. Nos, már ezen a legelső ponton ellent kell, hogy mondjak az antológiával kapcsolatos feltételezéseknek.

A novellák egyik legérdekesebb vonásának ugyanis azt tartom, hogy milyen ritkán (gyakorlatilag sohasem) használják fel hatáskeltésre éppen azokat az elemeket, amelyeket a Grimm-mesék olvasói a legijesztőbbnek szoktak tartani. Itt senki nem vágja fel a farkas hasát, nem süti meg a vasorrú bábát, nem változtatja fahasábbá a kislányt, hogy aztán tűzre vesse, és a kisfiú fejét sem csapják le a láda vasalt szélével, miközben belehajol. Nem mintha bármelyik motívummal bármi probléma lenne egy jó feldolgozásban – engem mégis nagyon megfogott, ahogy minden szerző olyan történetelemben találta meg a rémület forrását, ami első ránézésre nem is feltétlenül tűnik ijesztőnek; csak ha jobban belegondol az ember. De akkor nagyon. 

Éppen ezért paradox módon nagyon tudom ajánlani a kötetet azoknak is, akik egyébként nem szoktak horrort olvasni. (Természetesen azoknak is, akik igen, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazok a novellák fognak tetszeni nekik.) Ezt teszi a lovecrafti vonal, gondolom. Nekem is az volt annak idején a horror műfajához a kapudrog. (Meg E.T.A. Hoffmann.) Lovecraftnál nem feltétlenül folyik a vér vagy oszlik a hulla a szemünk láttára, bár mindkettő előfordul – de az kelt igazán szorongást, amit nem látunk, emberi érzékszerveinkkel nem fogunk fel, ami ismeretlen és idegen, viszont mindenütt jelenlevő és kikerülhetetlen. 

Pontosan ezt az elemet ragadja meg a kötetnyitó novella (Kleinheincz Csilla: „Kimondhatatlan”) „A békakirály és Vashenrik” meséjéből. Azt ragadja meg, ami mindenütt jelenlevő, és azért kikerülhetetlen, mert kívülről jön ugyan, de az egész társadalmat a legbelső zugokig meghatározza, mégpedig úgy, hogy közben nem beszél róla senki. A víz mélye (sötét, bizonytalan körvonalú, a test határait felnyitó, az ember számára könnyen gyilkossá váló, azaz idegen tér) Lovecraftnál is gyakran a félelem eredete; illett hozzá a Grimm-mese kútja. Ugyanakkor csúf dolgokat mond a történet a mi hétköznapi világunkról is: mi mást cselekszik a társadalom, mint hogy következetesen elzárja a „beavatatlanok” elől azt az erőszakot, amelybe aztán ugyanaz a társadalom vezeti be őket kikerülhetetlenül? A novellabeli közösség legalább nem hazudik. Csak nem beszél. 

Abban viszont már eltér a novella a lovecrafti mintától, hogy a női testet és tapasztalatot helyezi a középpontba – mint egyébként az antológiába került történeteknek nagyjából a fele. Azért mondom, hogy „nagyjából”, mert váltott nézőpontú történetek is vannak. „A rézálarcos hölgy meséje” című novella kerettörténetében nő a főszereplő, és egy férfi történetét mondja el, „mese a mesében” technikával. A „Hollók”-ban kezdetben leginkább az apát, a fiait, az orvost látjuk; később tevődik át a hangsúly egy női világra, amelyben a lány, a munkaadója (szintén nő) és a jósnő játszanak fontos szerepet. Az „Én, Keziah”-ban két férj és két feleség hangját halljuk, továbbá egy cselédasszonyét. Az „Idegen a kapu előtt” és „A szeméthegyen is túl” női főszereplőkkel dolgozik (a másodikban az elbeszélő is nő), „A költő és a patkányfogó”, a „Félelemkereső”, „Az ezernyi szem háza” férfiakkal. Érdekes figyelni azt is, hogy hány szerző választott a sajátjával azonos nemű főszereplőt/elbeszélőt, és hányan játszottak el azzal, hogy a másik nem helyébe éljék bele magukat. Oldalszámra nem tudnám megmondani, mennyit látjuk férfi, mennyit nő szemszögét, de első olvasásra kiegyenlítettnek tűnik a mezőny, függetlenül attól, hogy a nézőpontszereplő neme semennyire nem befolyásolta a válogatást. Lovecraft írásai nem lesznek attól se jobbak, se rosszabbak, hogy lámpával kell keresni bennük számottevő nőnemű szereplőt; tényleg csak érdekességként említem meg, hogy „kipótolják” ezt a hiányt az antológia novellái. 

Ha már női tapasztalat: a „Kimondhatatlan” novellák egész sorát vezeti be, amelyekben a rémület vagy a szorongás oka a várandósság. Természetesen számtalan történet szól arról, milyen csodálatos érzés, ha valaki új életet hordozhat a méhében – más kötetekben. A horrorműfaj (és a jelen antológia) egy másik oldalát mutatja meg az élménynek: azt a tudatot, hogy az ember testében ott van valaki más, aki hozzá tartozik ugyan, de még nem ismeri. Nem egyszer felbukkan az erőszakból fogant magzat, akinek létezésébe az anya akár bele is nyugodhat, de az idegenség tudata akkor is kétszeres erővel fog ott munkálni benne. Máskor annak a tudata okozza a félelmet, hogy a gyermek sehol nem lehet olyan biztonságban, mint az anyja testében, de előbb-utóbb feltétlenül ki kell kerülnie egy ellenséges világba. Vagy annak a tudata, hogy mennyire kiszolgáltatott mindenféle kívülről jövő káros hatásnak egy várandós asszony; mennyi minden jelenthet veszélyt rá és a benne fejlődő életre nézve. Csupa olyan téma, amelyről éppen a horror nyelvén lehet beszélni.* 

Elfogult vélemény következik: számomra az antológia két legemlékezetesebb darabjából az egyik pont a fenti kategóriából való; Patonai Anikó Ágnes „Én, Keziah” című novellája. Spoiler lenne megmondani, hogy a felsoroltak közül melyik teszi horrorrá ezt a történetet, azt viszont megmondhatom, hogy nekem miért tetszett: mert ennyire rövid terjedelemben is olyan erővel tud megjeleníteni öt nagyon különböző szereplőt, hogy mindegyik elevenné válik, és még a történet is előrehalad. Abban is borzasztó ügyes, hogy a belső ellentmondásokat megmutassa: az egyik férfi szereplő undorító, amorális és erőszaktevő, de nemhogy nem árt a feleségének (bár tagadhatatlanul megpróbálja), hanem a maga furcsa módján még védi is – a másik férfi szereti és mindvégig támogatni akarja a feleségét, de éppen ezáltal válik kártékonnyá. A két feleség nézőpontjáról sokat beszélnem spoilerekkel járna, úgyhogy a harmadik női szereplőről szólok még egy kicsit: ő az egyetlen, aki mesebeli szerepének megfelelően egyértelműen és gátlások nélkül rosszindulatú, mégsem ő a felelős a történtekért. (Megjegyzés: az összes novella közül ez ijesztett meg a legjobban, az ártatlanul bűnös gyilkos figurájától napokig nem szabadultam.) 

A másik nagyon emlékezetes darab Orosdy Dániel „A költő és a patkányfogó”-ja. (Pont két olyan szerzőről van szó egyébként, akikről korábban soha nem hallottam. Ami nyilván engem minősít, ez nem volt kérdés.) Mondjuk, engem klasszikus irodalmi alkotásokkal bármibe bele lehet húzni – de benn csak akkor maradok, ha azt látom, hogy a szerző az utalást használni is tudja; ő pedig tudja. Nagyon tetszik, ha egy író eljátszik azzal, hogy hogyan kapcsolódna Lovecraft világa egy másik írói világhoz, jelen esetben Charles Baudelaire-éhez; azzal együtt, hogy ez természetesen a hamelni patkányfogó meséjének újrafeldolgozása. A modernség alkotóinak, különösen a szimbolistáknak (mint Baudelaire) a gondolkodásában az örökkévaló, tökéletes igazság szó szerint „odaát van”, azaz az érzékelhetőn (és mulandón) túl, csak a különleges egyéniségek számára megismerhetően. Lovecraftnál ez kap ellenkező előjelet: az igazság még mindig odaát van, és még mindig örökkévaló, de távolról sem tökéletes. Ez a novella annyira szépen reprodukálja a lovecrafti világot, hogy még a stílusát, a szóhasználatát is eltalálja; viszont ami Lovecraftnál távoli, egzotikus (Kárpát-medencei) helyszín, az itt közelivé, ismerőssé válik. Vagyis inkább ismeretlenné az ismerősben, hiszen a középpontban álló várat még a környékén lakók is megtagadják. A patkányfogó alakja pedig nemcsak közvetlen kapcsolatba kerül egy (nem árulom el, melyik) Lovecraft-novellával, hanem önmagában is éppen olyan kísérteties-hátborzongató (unheimlich/uncanny) hibrid lény, mint a Grimm-mesében. 

Nem is véletlen, hogy több szerzőt is megfogott. A hamelni patkányfogó meséje az egyetlen, amelyhez két novella is kapcsolódik a kötetben; a másik Gaura Ágnes „A szeméthegyen is túl” című novellája, amelynek elemei egyszerre működnek szó szerinti értelmükben (történetelemként) és szimbólumokként, ahogy az a mesékben szokás. Az, hogy a szereplők egy szeméttelepen laknak, és abból szerzik a megélhetésüket, a novellában megjelenített formájában nyilván nem létezik, máskülönben azonban nagyon sokak számára (igen, a mai Magyarországon is) mindennapi tapasztalat. Mint ahogy az is, hogy a szeméttelepen patkányok élnek, amelyek különösen a gyerekekre veszélyesek (igen, a mai Magyarország mélyszegénységben élőire is). A hiányok és csonkaságok helyére igazán nem nehéz behelyettesíteni a káros környezeti hatásokból következő problémákat, a történetet pedig a közösségi érdekkel szembemenő egyéni vágyak, és az azokból származó ismételten közösségi bűnök irányítják. No meg az a bizonyos lovecrafti külső erő, amely ismételten a víz (ezúttal tenger) felől érkezik. Hiszen a víz is képes kívülről behatolni az emberi létesítmények minden zugába, persze, hogy az idegen hatalom jelképének is tökéletesen megfelel. 

Más novellákban nem vizes terek, hanem épületek ajtajai-ablakai játszanak hasonló szerepet; azokon át lép be a sajátba az idegen. Az „Idegen a kapu előtt” című novellában (Simon Miklós) például sajátos módon úgy, hogy éppen az válik a címbeli idegenné, akinek a leginkább ismerősnek kellene lennie. Ez a történet arra játszik rá, hogy milyen, ha az ember saját otthonában érzi fenyegetve magát, azért, mert annak az otthonnak egy részétől (ahogy a mesékben szokás) tilalom zárja el, de úgy, hogy szó szerint ez a tilalom gyakorolja rá a szabad akaratát elvevő vonzóerőt is. „Az ezernyi szem házá”-ban (Köcsky Rudolf) hasonló, sokáig észrevehetetlen, de mindent meghatározó vonzóerőt gyakorol egy épület, amely a cselekmény minden, látszólag összefüggéstelen elemére hatással van... és bocs, de spoiler nélkül ennél többet nem mondhatok. „A rézálarcos hölgy meséjé”-ben (Pólya Zoltán) az „Aranyhaj” című mese vesz váratlan (de bizony az előzményekből következő) fordulatot, és vezet el ahhoz az épülethez, amely szó szerint szerves kapcsolatot létesít az ég és a föld mélye között, jó sok galambbegy nevű növénnyel a környékén. (Aki esetleg nem tudná, galambbegy németül Rapunzel.) 

Hátravan még Early Moon „Félelemkereső”-je, amely a semmitől megijedni nem tudó, kísértetek és zombik között éjszakai őrséget vállaló Grimm-mese szereplőjét két személyre választja szét. Ők ketten egymáshoz tartoznak, de különböznek is, ahogy az két testvér esetében szokás; a különbség pedig: egyikük kapja a mesealak minden bátorságát, a másikuk minden normalitását. Így a bátor testvér imponál ugyan, de egyúttal egyre jobban elveszti józan eszét; a gyáva kezdetben ellenszenves ugyan, de egyre inkább vele lehet azonosulni. (Egyébként ez az egyik legerősebben „lovecraftos” történet; majdnem szó szerint idézi a „The Lurking Fear” [„A lopakodó félelem”] című novellát.) Az identitás megőrizhetősége vagy elveszítése a tét Jávorszki András „Hollók”-jában is, amelyben többféle értelemben is kiszolgáltatottá válik az emberi test, és kénytelen megnyitni a határait. Ennek csak az egyik, de éppen a legerőteljesebb megnyilvánulása a szó szerinti átváltozás. Kérdés, mennyiben jelent ez halált, és mennyiben újjászületést. 

Az antológia végén a felhasznált mesék szerepelnek, abban a sorrendben, ahogyan az őket feldolgozó novellákat előzőleg elrendezték. Ezeket Sütő Fanni fordította, abból a gyűjteményből, amelyet elsőként jelentettek meg annak idején a Grimm testvérek, rövidítés és cenzúrázás nélkül. A népmeséknek természetesen soha nincs „eredeti”-jük, ez esetben viszont valószínűleg olyan közel mentek bármiféle eredethez, amennyire csak lehetett. A mesék ebben a korai változatukban a legkevésbé sem gyereknek valók: nemcsak szexuális tartalmukat, hanem a későbbieknél (még) sokkal nyomasztóbb családi viszonyaikat is megőrizték. 

Az antológia küllemét nagyrészt az illusztrátoroknak (és természetesen a címlaptervezőnek) köszönheti. Őket is felsorolom: Ámon Attila, Báti László Gábor, Drotár Eszter, Fehér-Badics Sándor, Földházi Gyula, Molnár Tamás Moe, Vigh Dávid Gr4ss), de mivel bevallottan jóval kevésbé értek a képekhez, mint a szövegekhez, csak néhány abszolút szubjektív megállapítást teszek. Nekem személy szerint Molnár Tamás Moe és Ámon Attila képei tetszenek a legjobban. Az előbbiek azért, mert archaizáló stílusukkal nagyon erősen meg tudják idézni a Grimm testvérek korát (jól sejtem, hogy olyanok, mint a linómetszet, vagy túl régen láttam linómetszetet?), az utóbbiaknak pedig az elvontsága fog meg, ahogy összekapcsolják a geometrikus és a figuratív formákat. Drotár Eszter borítógrafikáján is egyszerre van jelen a régi és a mai: a több évtizeddel ezelőtti ponyvakiadványokat idéző szörny és az egyáltalán nem ugyanarra a korra jellemző nőalak, amelynek semmi erotikus kisugárzása nincs, van viszont légiessége, kiszolgáltatottsága és szomorúsága. 

Azt hiszem, most már érthető, miért örülök annyira annak, hogy ezek között jelentem meg én is. Nem hibátlan az antológia (szándékosan nem méltatást vagy bírálatot írtam), de egy nagyon összetett célt valósít meg magas színvonalon. A saját novellámról egyébként annyit mondok, hogy a keletkezéséről már itt meséltem, a többit írják meg mások. 

* Természetesen egészen más jellegű női tapasztalatok is szerepelnek az antológiában, mint ahogy férfi tapasztalatból is sokféle van az apaságon kívül. Csak azokról spoiler nélkül nehezebb beszélni. Annyit mégis megemlítek, hogy a „Hollók”-ban nagyon tetszik, ahogy a két idősebb, hatalommal bíró nőalak támogatja a fiatalabbat. Nem babusgatják, sőt, nagyon is komolyan kijelölik neki a határokat, de nem várnak el tőle erejét meghaladó dolgokat, és a maguk módján segíteni is tudnak neki.