Abszolút amatőr, de nagyon kíváncsi olvasóként nyúltam a Painterhez. Ritkán olvasok képregényt vagy rajzolt regényt – utóbbiból konkrétan egyet ismerek, a Sandmant –, és erről sem tudnék, ha nem hívták volna fel rá a figyelmemet a Black Aether Discord-szerverén. Lovecraft öröksége egy lengyel rajzoló munkásságában, horror a Gdańsk környéki tengerparton, egy festő története festményszerű képekben ábrázolva? Persze, hogy érdekelt. Közösségi finanszírozásban készült a mű, úgyhogy gondoltam egyet és belefizettem. Nem nevezném tiszta élvezetnek az eredményt, de azért határozottan nem bántam meg. 

A cselekménytől egyáltalán nem vagyok elájulva, ódivatú és nagyrészt kiszámítható. (Nem mintha zavarna az ódivatúság, ha valóban „ó” a könyv, de ha tavaly íródott, akkor azért többet várok.) Akadnak benne apró, nagyon is mai meglepetések, azokat értékeltem is; egészében véve pedig akár annak is meglehet a maga jelentősége, hogy a „mese a mesében” betéttörténet a százéves kalandregények világára emlékeztet, az összes civilizációs fóbiájával együtt.* Azt is értékelem, ahogyan valóban klasszikus jelentőségű életművekre utaló elemeket használ – a fülszöveg George Lucason kívül Hodgsont is említi az ihletforrások között (itt írtam a regényéről), és tényleg szinte tapintható az a bizonyos kozmikus magány az üres tengerparton; no meg persze Lovecraftot (értékelés itt). Szóval ez mind szép és jó, de a sztori számomra nem lett tőle szórakoztatóbb, se az ügyeletes gonosz ijesztőbb. 

De hát rajzolt regényt nem is feltétlenül a sztori kedvéért olvas az ember. Ebben a kiadványban pedig tényleg a képek fontosak, nem a szöveg. A szöveget pillanatok alatt elfelejtem, a képeket viszont sokszor végignézegetem, beleégnek a memóriámba. Godlewski határozottan jobb képzőművész, mint író. A képeken valahogy sokkal inkább megtalálják a helyüket még a réges-régi képregényekből átemelt elemek is. Ami a szövegben enyhe unalom, az a képeken igazi hangulat. Gyerekkorom Kockásai jutnak eszembe, és nosztalgiával mosolygok még akkor is, ha nekem történetesen nem is azok a képregényhősök voltak a kedvenceim, akiknek a kalandjait felidézhetik ezek a pofonok, ugrások, zuhanások vagy az a rengeteg TRRRR, AAA, KBOOM felirat – hanem Artúr, a szellemgyerek, akit Godlewski műve még nyomokban sem tartalmaz. Ebben aztán nincs semmi vidámság, semmi tricksterkedés, csak komor egyedüllét, iszony és őrület. Sajnos ennél sokkal bővebb képregényműveltségem nincs (mármint ha Bobót, Góliátot és Nils Holgerssont nem számítjuk, csak a Füles évkönyveiről vannak még emlékeim), de Godlewski gondosan kidolgozott házbelsőin, tengerpartjain, drapériáin még az én műveletlen tekintetem is látja a munkát és kreativitást. Ja, és azt külön meg kell jegyezni, hogy minden olyan elem, ami ezekből a Kockás-fajta képregényekből való, az a betéttörténetben szerepel, a legódivatúbb kalandokhoz kapcsolva, szóval a helyén. 

Az is tetszik, ahogyan Godlewski (így mondja az utószó) turistacsalogató képeslapokat csinál Gdańsk távlati látképeiből vagy utcarészleteiből. Azt is mondja az utószó, hogy ezeket az épületeket fel is lehet ismerni, akár sétát is lehetne a képregényre alapozni. Az pedig nemcsak számomra lehet vonzó, aki egyébként évek óta sóvárgok arra, hogy ellátogathassak oda, és még a saját horrornovellám helyszínét is Pomerániába tettem. Annak idején Sapkowskiban azért csalódtam, mert túlságosan nemzetközinek találtam, lengyel mesefigurából volt benne a legkevesebb. Most reménykedtem, hogy Godlewski „szlávosabb” lesz. Hát a történethez itt se kellett lengyelnek lenni sajnos, de legalább a képeken ábrázolt közeg kárpótol ezért is. Abban nem vagyok biztos, hogy a betéttörténet félig evilági, félig túlvilági épületei szintén Gdańskra hasonlítanak-e, de minden elvontságuk ellenére annyira erős bennük az európai jelleg, hogy nem lepődnék meg rajta. Ha pedig igazam van, csak annál jobban értékelendők. 

No meg azok a színek! Ahogyan elkülönül egymástól a főszereplő lila-szürke világa, azon belül a betéttörténet kék-szürkéje, azon belül pedig a fantasztikumba vezető arany-szürke, miközben a háttér mindvégig fekete-fehér marad. Azok a többrétű fekete körvonalak: egy éles és határozott vonal, mellette halványabb, bizonytalanabb sávokkal, mintha egyszerre éles fényben és árnyékban is látszódna minden. Az a nagyon kevés további szín, ami akkora erővel üt, ha megjelenik, és néhány vonallal szürreális hatást tud kelteni. Az a telt fekete, amelyik lámpaoltáskor valami túlvilági árnyalattá változik (ezt az olvasó nem, csak a főszereplő festő látja), aztán egy ennél még furább átváltozáson is keresztülmegy. Ezek mind tökéletesek, a szöveggel össze sem hasonlíthatók. Itt még az is esztétikus lesz, ami ronda, ijesztő vagy gonosz. Az egész cselekményben is a képzőművészethez kötődik a legjobb ötlet: az, hogy miért éppen egy festőről kell szólnia a történetnek. Egyáltalán nem mellékes a foglalkozása, mással ez meg se történhetne. Meg aztán ott az a másik fekete (mert itt annak is vannak ám árnyalatai), amelyik a képregény elejének és végének hátterét adja: mintha néhány mozdulattal kente volna oda valaki, annyira egyszerűnek tűnik, és mégis, tényleg mélysége van. Amikor ezt a feketét megláttam, már tudtam, hogy megérte megvenni a könyvet. Tudom, hogy az alkotó nem kizárólag digitális technikával dolgozott, hanem elsősorban ceruzával és ecsettel, és ez látszik is. 

Azt azért még elárulom, hogy mint mecénás, a végén egy kis külön jutalmat is kaptam, amennyiben részesülhettem a könyv elkészülésének történetében, és láthattam jó pár olyan képet is, amely végül nem kerülhetett be a történetbe. Hát mit mondjak, szerintem bármelyikhez jobb sztorit lehetett volna kitalálni, mint amelyikből végül a nagy történet lett. Remélem, még kifejti egyiket-másikat a szerző. Engem érdekelni fog. 

* SPOILER: Van benne primitív természeti néptől kezdve fekete femme fatale-ig minden. Ja, és ami ismeretlen és idegen, azt először kötelező jelleggel felderítjük, utána legalább olyan kötelező jelleggel felrobbantjuk. (Mondjuk, a nemi erőszak ennek a fajtájának az ábrázolása tudtommal meglehetős ritka a klasszikusokban.) Ugyanakkor simán belefér a koncepcióba, hogy azok az események nem történtek meg, hanem az egyik szereplő találja ki őket, aki túl sok régi kalandregényt olvasott. Akkor meg minden megbocsáthatóvá válik.

Pontszám: 10/8