Életem egyik legjobb döntése volt a világolvasásba belefogni annak idején. Olyan, mintha kirándulnék, de úgy, hogy nem a turistáknak fenntartott helyeket látom, hanem Jacques bácsival vagy Danuta nénivel vagy a kis Fenggel arról, hogy milyen volt a narancstermés, vagy hogy meglett-e a tegnap elveszett kutyája. Kathy Jetñil-Kijiner első és egyelőre egyetlen verseskötete mintha pontosan arra készült volna, hogy világolvasásokba illesszék. Arra való, hogy arcokat és hangokat adjon annak a területnek, amely a világ túlnyomó részének számára pusztán statisztikai adat, ha tudnak róla egyáltalán. 

Jetñil-Kijiner több versét már ismertem ebből az antológiából, azok vettek rá arra, hogy ezt a könyvet válasszam a Marshall-szigeteki irodalomhoz. (Olyan nagyon sokkal több nincs, de nekem se kötelező tíz éven belül teljesíteni az egyéni kihívásomat, ráértem volna másra várni.) Nem tévedtem, és nem csalódtam. Ezeknek a szövegeknek erejük van. Némelykor fejbe vágják az olvasót, máskor belecsempészik a port a szemébe. Szólnak egy egzotikus kultúra sajátosságairól éppen úgy, mint egyetemes emberi jellemzőkről, és olyan jelenségekről, amelyek a mi életünket is befolyásolják itt és most. Nemhiába környezetvédelmi aktivista a szerző. 

A kötet szerkesztésmódját többszörösen körkörösnek mondhatnám: ciklusonként feldob egy-két alapmotívumot, amelyekhez aztán vissza-visszatér, megnézi innen, megnézi onnan, új szövegkörnyezetekbe helyezi, és felhasználja arra, hogy ami kezdetben általános volt, annak segítségével az egyedit mutassa be. Az ősi mikronéziai mítoszból a kívülről jött fehér misszionárius (elég agresszív) prédikációja lesz, a prédikáció átmegy a misszionárius helybeli nyelven írt versébe arról, hogy milyen érzés örökre hátrahagyni a hazáját, a vers pedig átalakul egy nemzedékeken át öröklődő, egészen a beszélőig elérő családtörténetté. A Bikini-atollon véghezvitt kísérleti atomrobbantások történetéből egy Marshall-szigeteki iskolás készít tanulmányi versenyre való munkát, hogy aztán a következő versekből szép sorban megismerjük mindazokat a családtagokat, akik még két nemzedékkel később is változatos módon szenvedik meg a sugárfertőzés utóhatásait, és belehalnak hatévesen vagy hatvanévesen valamibe, amit tőlük sok ezer kilométerre döntöttek el. Pontosan olyan körkörös hatást kelt ez az elrendezés, mint a kötet első és utolsó lapjain látható képversek az egyszerre kihasznált és hatalommal bíró nőiségről. 

Itt hangot és arcot kapnak mindazok, akik némák vagy láthatatlanok. Akik nem húsz év múlva szenvedik meg a klímaváltozás hatásait, hanem konkrétan most önti el a hátsó udvarukat az óceán. Akiknek a nevét se tudják leírni egy idegen ország hivatalnokai, akiket majomnak titulálnak a reptéren. Akik azonosulnak az őket degradáló kultúrával, aztán megvetik saját honfitársaikat. Aztán persze hangot és arcot kapnak azok is, akiket megvetnek. Ők a leginkább. Férfiak és nők egyaránt. Az identitásért való küzdelem univerzális, tehát bárki azonosulhat vele, utána pedig megláthatja benne azt, amit csak ott és csak akkor találhat meg az identitásáért küzdő. Jetñil-Kijiner pedig úgy tud írni társadalmi-politikai problémákról is, hogy soha nem válik szájbarágóssá. Nem tudom, hogy csinálja. Ezt hívják tehetségnek. 

Nagyon jó versek ezek, na. Akár néhány széthulló szóból, akár több oldalas monológokból építkeznek. Nem igazán szeretem a szabadverset, jobban örülök a ritmus és a rím játékának – de ezek többségükben így tökéletesek, ahogy vannak. Ritmusuk van, lehet érezni rajtuk a szóbeli előadást. Ezen a linken például olyan videót találtok, amelyet ugyancsak Jetñil-Kijinernek egy grönlandi költővel együtt írt versét adják elő, gyönyörű képekkel a háttérben. Annak is érdemes megnézni, aki nem tud angolul, mert a hangok zeneiségét ő is át tudja majd érezni. Ehhez a videóhoz viszont már angoltudás kell, mert itt beszédet is mond, és konkrétan egy ebben a kötetben szereplő versét adja elő a 2014-es klímakonferencián.  

Szóval amilyen kis vékony könyv ez, akkora súlya van. 

Amúgy meg van itthon egy verseskötetem Marshall-szigeteki szerzőtől. Menő vagyok. 

A fotó a szerző honlapjáról való. Érdemes ám szétnézni rajta. A verseskötetet is onnan rendeltem (egy kedves kolléganőm segítségével), hogy minél több maradjon az árából a szerzőnél. Nem olcsó könyv, de aki olyan tevékenységre használja fel a kapott pénzt, amilyenre ő, annak adnék szívesen kétszer annyit is. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/10