Ismételten sikerült egy kötetre való szöveget és festményt (montázst?) szereznem a Csendes-óceán térségéből. Ismételten az a helyzet állt elő, hogy az utóbbiakat sokkal nagyobbra tudom értékelni, mint az előbbieket;* ami nem jelenti azt, hogy az előbbiek érték nélkül valók, sőt. 

Azt már a világolvasást kitaláló Ann Morgan megmondta, hogy ha óceániai irodalmakat keres az ember, a legegyszerűbben még mindig úgy juthat hozzá, ha elmegy oda, összeismerkedik a helybeliekkel, és leül a tábortűz mellé meghallgatni egy énekmondót. Ennek tudatában mindenre igyekszem lecsapni, ami csak nyomtatásban megjelenik arról a környékről. Kiribati írott kultúrája se sokkal nagyobb ennél a kötetnél (a szóbeli természetesen egész más lapra tartozik, egyáltalán nem akarom lekicsinyelni). Az alkotót már ismertem innen, és feltételeztem, hogy a egy szövegének volt értelme, akkor a többinek is lesz. 

Vannak itt versek, novellák, esszék, képmagyarázatok, hol angol, hol kiribati nyelven, elég erős identitásvédő célzattal. Amikor világolvasást tartok, akkor elsősorban epikus vagy esszészerű műveket keresek, de jobb híján a versolvasásba is belenyugszom, hiszen sokszor azokból is nagyon sok mindent meg lehet tudni az illető kultúráról. A Marshall-szigetek irodalmát például egy verseskötet képviseli a polcomon, és egyáltalán nem bántam meg ezt a választást. 

Csak hát az van, hogy Teweiariki Teaero (igen, magamtól írtam ám le, nem másol-beilleszt módszerrel) ennyire nem jó költő. 

A kötet négy ciklusra van osztva. Ez önmagában jó ötlet, főleg a cikluscímekkel együtt, amelyek közül az első három egyre növekvő – metaforikus – viharokra utal, a családi problémák viharaitól kezdve a nemzeti viharokon keresztül a tágabb, egész Óceániát vagy az egész Földet érintő viharokig, az utolsó ciklus címe pedig a visszatérő nyugalmat idézi. A jegyzetből még azt is megtudhatjuk, hogy ez az elrendezés a kiribati költői hagyományoknak felel meg. A kötetcím is kb. úgy fordítható le, hogy Kenu viharok között, félig kiribati, félig angol nyelven – és itt kell megemlíteni azt is, hogy mennyire jól áll a szövegegyüttesnek a kétnyelvűség, amikor Teaero jól csinálja. Amikor egy-két szót szúr be a szövegbe kiribati nyelven, és annak a jelentését feltünteti a könyv hátuljában (de általában ki is lehet találni). Ez ellen csak annyi kifogásom van, hogy illene a könyv elejében is szólni róla, hogy lapozzon már hátrébb az olvasó.

Az már nagyobb probléma, hogy egész versek szólnak kiribati nyelven úgy, hogy semmilyen fordítást sehol nem találni. (Vannak ugyan kétnyelvű oldalak is, de kevesen, és az a kevés is elég gyanús, mert rendszeresen eltér a kiribati és az angol szöveg sorainak száma.) Értem én, hogy ez (az előszó szerint) a koncepció része, azt is értem, hogy nagyon zavaró lehet egy őslakos szerző számára, ha egy volt gyarmatosító nemzet nyelvét kell használnia közvetítőként, de miután a közvetítésbe egyszer már belement, akkor ennek a nyilvános titkolózásnak, ennek a „most csak a beavatottak fognak érteni, háhá”-mentalitásnak sok értelmét nem látom. 

De még ennél is nagyobb probléma, amit fentebb írtam: hogy Teaero mint költő a kanyarban nincs Jetñil-Kijinerhez képest. Elképzelhető, hogy előadóként sokkal hatásosabb volna (megjegyzés: Jetñil-Kijiner ám el tudja érni, hogy az írott szövege mögött halljam a hangját), mint ahogy az is, hogy az idegen nyelv viszi félre a versek stílusát, de a népszerű definícióval ellentétben egy szöveg nem lesz pusztán attól vers, hogy a sorok nem érnek ki a lapszélig. A kötet második felében szereplő versek, amelyek környezeti problémákról és értékőrzésről szólnak, határozottan jobban sikerültek, és ezt nem a témájuk miatt mondom. Van bennük ötlet, van stílusuk. Üdvözlendő jelenség, hogy az óceániai identitást kitaláló Epeli Hau'ofának is odaköszönnek a szomszédba.** Teaerónak, úgy tűnik, jót tesz, ha egy kicsit eltávolítja a szövegét saját magától; a vallomásosság nem áll jól neki. A Kiribati állammá válásáról szóló szatirikus novella és esszé sem rossz; mindkettőből az a tanulság, hogy a világ másik végében is léteznek korrupt vezetők, akiket a rájuk bízott közösség sorsa semennyire nem érdekel, és nem szeretnek hozzáértőket tenni felelős pozíciókba. (Azért nem ártott volna a dolgok másik oldalát is ábrázolni, vagyis hogy mennyire nehéz egy gyarmati helyzetből kiszabaduló területnek önálló identitást és államiságot teremteni. Tuti, hogy nem fáklyásmenet.) De semmi nem feledteti azt, hogy a kötet első felébe bekerült szövegek tényleg elég gyengék. 

Ami mindvégig lekötötte a figyelmemet, azok a képek. Szintén az alkotó művei, de nem illusztrálják a szövegeket, hanem önálló alkotások. A kötet végén szerzői értelmezést is kapnak, de abból inkább csak az az érdekes, hogy miért fontos jelkép(ként is) Kiribatin a fregattmadár vagy a csavarpálma. Arra, hogy „én ezzel azt akartam mondani”, nem vagyok kíváncsi. Az éles vonalakkal elválasztott élénk színek, a fura helyekre kerülő, egymásba tekeredő formák, a helybeli művészet ősi geometrikus mintái sokkal jobban tetszenek. Egyébként a képversei is bejönnek nekem, amikor tényleg csatlakozik a szöveg a képhez, és nem pusztán rövidebb sorokba tördeli azt, amit hosszabbakba is lehetne.

Annak, aki nem talál mást Kiribatihoz, egyáltalán nem rossz egyestés olvasmány ez. Mint a kezdődő kiribati írott kultúra egyik prominens képviselőjét, meg kell becsülni. Nagyon szépen köszönöm a szolnoki Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárnak, hogy olvashattam. Nélkülük soha nem jutottam volna hozzá. 

* Ausztrál őslakos alkotóval jártam így. 

** Az is milyen már, hogy egy kiribati alkotó kötetét Suvában kell kiadni, ami történetesen a Fidzsi-szigetek fővárosa, marha messze Kiribatitól. Gondolom, Hau'ofa segített abban is. A kiribatiak nem tudtak összehozni egy önálló kiadót? Szomorú. Remélem, azóta van. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/7