Magyar fordításban: A Dűne istencsászára. 

Számtalan nagyszerű alkotás született arról, milyen kitaszítottnak lenni; olyannak, akit bárki megvethet, akár meg is taposhat. Olyan alkotást viszont elég keveset tudok felsorolni, amelyikben fölfelé taszítódik ki a közösségből valaki. Valaki, aki mindenkinél erősebb, abszolút testi-lelki-szellemi hatalommal bír, mérhetetlenül tisztelik, halhatatlannak tekintik – és ettől még nem kevésbé kitaszított. 

Figyelmeztetés: Vigyázni fogok, hogy a sorozatnak ezt a részét el ne spoilerezzem, de azt nem garantálom, hogy aki nem olvasta a korábbi részeket, azt nem érik kellemetlen meglepetések. Különösen, ami az illusztrációkat illeti. Én szóltam. 

Szóval. Bár az első részt még mindig nem múlja fölül semmi, azért ez a kötet is nagyon ott van, ahol lennie kell. Nem igazán regény, inkább dráma, azon belül tragédia; őszintén szólva engem időnként az operára emlékeztetett, főleg, mikor megölnek valakit, és mielőtt meghalna, még átlag két oldalon keresztül énekel monologizál. Tök jó gondolatkísérlet, ügyes összekapcsolása a populáris irodalomnak a filozófiával. Időnként én se értem, főleg a vége fele. 

Az külön tetszik, ahogy ezzel a filozofikussággal összekapcsolódik a szereplők jellemrajza. Ahogy azt Herberttől már megszokhattuk, minden fontosabb szereplő alaposan ki van dolgozva, nincs két egyforma, viszont a maga nemében mind tökéletes, x db nemzedék munkája által kifejlesztett, agyoncsiszolt és polírozott példány. Egyetlen kivétel akad, benne viszont pont az a jó (illetve az ő számára konkrétan traumatikus), hogy mindig új, a maga módján mindig ártatlan, és a lehető legkevesebb emlék húzza le. Attól tud olyan súlytalan és lobbanékony lenni. Az ő megjelenése képviseli a legerősebben a „science”-t a „fiction”-ben – és pont ez az, amitől szépen át is lépünk a filozofikusság talajára. 

Mert itt mindenki mindig önmagát adja, mindenki mindig annak megfelelően beszél és viselkedik, amilyennek megismertük; ez pedig egyfelől viszi előre a(zt a nyomokban jelenlevő) cselekményt, másfelől gyönyörűen felépíti a(z egyáltalán nem jelzésszerű) gondolatmenetet. A klasszikus recept szerint minden szereplő egy-egy igazságot képvisel, és bármit szól, tesz, vagy bármi történik vele, azzal a saját igazságát teszi próbára, illetve ütközteti össze a többiekével. Tehát nemcsak a szavaik, hanem a cselekedeteik is párbeszédben állnak egymással, a tét pedig a lehető legnagyobb: kinek lesz igaza? Azaz ki lesz képes elérni azt, hogy a világ működését az ő álláspontja határozza meg? Az ilyet szeretem. 

Főleg, ha olyan szereplő áll a középpontban, aki roppant tudás birtokosa, szóval volna alapja mindenkit alapból elhallgattatni, de pár ezer év alatt se tudott magának jobb szórakozást kitalálni annál, mint hogy rávegyen embereket, hogy vele vitatkozzanak, ellene cselekedjenek, és bármikor boldogan megadja nekik a nyerési esélyt is, csak hogy izgalmasabb legyen. Maximum udvariasan jelzi, hogy elég sok lépést lát előre, szóval kösse föl a gatyát, aki nyerni akar, és még akkor sem biztos, hogy pont azt fogja nyerni az illető, amit szeretne. (Más kérdés, hogy őt magát is érik nagyon fájdalmas veszteségek, de azoknak a következményeitől inkább a környezetének van oka félni, mint neki.) 

A kép forrása: Cannonball Read.

Azt nem gondoltam volna, hogy egy istencsászárból ennyire rokonszenves figurát is lehet csinálni. Azt hittem, hübriszt hübrisz hátán fog elkövetni, különösen azok után, amilyen dühös az előző rész végén lettem miatta. Akkor úgy láttam, Herbert komoly lehetőséget hagyott ki, amikor a sok-sok identitásból, amelyek kezdettől fogva jelen vannak Leto tudatában, karneváli módra, éppen a sokféleségre alapozva fogja kialakítani az utód identitását. Erre fel irányítót választott magának, francba. Na, annak az irányítónak nem sok jele van ebben a kötetben, leszámítva az istencsászárság alapötletét. Minek kellett engem felidegesíteni vele? Ebben a kötetben pont olyan összetett, állandó mozgásban lévő és széttartó az a bizonyos identitás, amilyennek szerintem az ő helyzetében lennie kell. Aztán, hogy a cselekmény is beinduljon, meg a filozofikus dialógusok se maradjanak ki az életünkből, még arról is gondoskodik, hogy a többi ember is állandó mozgásban legyen körülötte, úgy testileg, mint szellemileg. Ami meg a hübriszt illeti, hát van neki olyan, de az a helyzet, hogy még mindig ő követi el a legkevesebbet. Még a saját kritikáját is képes megfogalmazni. Kalapomat megemelem Herbert előtt. 

Ehhez nagyszerűen illik a hibrid teste is, amelyhez annyi fanart készült, hogy azzal Dunát lehet rekeszteni, ebbe a bejegyzésbe is beraktam párat, annyira érdekesek. Látszik, hogy az illusztrátorok fantáziáját is mozgásban tartja. A fenti képen határozottan állatszerű, még a kezéből is uszonyt csináltak (a regényben tényleg nagyjából így írják le a kezét), és emberivé csak az arca teszi, no meg a körülötte levők viselkedése, akik nyilvánvalóan uralkodóként bánnak vele. Ami itt oldalt látható, az a kép sokkal emberibbnek mutatja: deréktól felfelé mintha csak páncélja volna, deréktól lefelé válik féreggé. (Egyébként akár az a páncél is lehet állati, csak nem féregre, hanem rovarra emlékeztet. Nekem ez a kép egész kafkás, ott meg komplett átváltozásról van szó.) És milyen fiatal az az arc, meg se látszik rajta a pár ezer év. (Alkotó: Nicolas Bouvier.) 

Az is nagyon jó ötlet volt, és persze kiválóan illik a herberti univerzumhoz, hogy olyan állattá válik, amelyik a köztudatban rendkívül undorító, és a szellemi értékektől a lehető legtávolabb eső lénynek számít. Miközben emberi, sőt emberfölötti tudata van, és istenként tisztelik. Ezt is klasszikus receptből vette a szerző: azt már pár száz éve megmondták, hogy az ember alatti közvetlen érintkezésre léphet az emberfölöttivel. Onnantól kezdve, hogy valaki/valami áthágja az ember számára megvont határokat, a fölfelé és a lefelé nemhogy ugyanolyan messze, de – cáfolva a fizika törvényeit – gyakorlatilag ugyanarra van. De bejön nekem ez a rajz, a jelzésszerű végtagokkal és az alig látható arccal, amely mégis milyen jóindulatú... (Alkotó: Leona Floriánová.) 

Így és ezért lesz belőle kitaszított. Mint istenség egyaránt kelt a környezetében feltétlen imádatot és gyilkos indulatot. Utóbbit még az olvasóban is, úgy kb. a regény harmadáig, mert idegesítő és unalmas, hogy Leto mindig mindent jobban tud. Ezen a szakaszon kizárólag az tartotta fenn a figyelmemet, hogy egyrészt Leto legalább annyira unta az egészet, mint én (tehát reménykedhettem, hogy előbb-utóbb gondoskodik az én szórakoztatásomról is, nemcsak a sajátjáról), másrészt az gyorsan kiderült, hogy legalább nem sebezhetetlen. Tudta Herbert, hogy mit csinál, amikor a legunalmasabb ponton legalább tisztázta, hogy igen, lesz sztori, csak várd ki. Azt azért még hozzáteszem, hogy a stílus továbbra is nagyon szép, de ami az unalmat illeti, életemben nem láttam egy könyvet se, amelyikben a szereplők rémületének egyetlen jele lehet: hogy kiszáradt torokkal nyel egyet. Az utolsó oldalaknál már visítani tudtam volna, ha valaki már megint nyelt egyet. És említettem már, hogy ha megijed a regény egy szereplője, akkor mindig nyel egyet? Kiszáradt torokkal? Csak Leto nem nyel sose. Biztos nincs torka. Ami kiszáradjon. 

Szóval ott tartottam, hogy feltétlen imádat és gyilkos indulat. Ha már dráma, akkor középpontos dráma: minden szereplő értékét az határozza meg, hogy Letóhoz hogyan viszonyul, illetve mennyire tud és akar megfelelni annak, amit Leto elvár tőle. (Ezen a képen egész emberi, egyúttal pedig jóval idősebbnek is tűnik, mint a korábbiakon – és csak én látom úgy, hogy a teste szó szerint fogva tartja, mint egy hatalmas marok? [Alkotó: rayph.]) Van a lázadóból lett tökéletes cseléd, van az örökké árulásra gyanakvó hajdani jóbarát, van a lázadást fenntartani akaró kései utód, van az ifjú szerelmes, aki szövetségesnek abszolút megbízható, hű menyasszonynak viszont nem annyira, és van az elvakult imádó, aki annyira odaadóan hisz, hogy az már veszélyes. (Nekem egyébként az első a kedvencem, a rengeteg eszével, a higgadt modorával meg a végtelen alázatosságával.) Az ő identitásuk meghatározása se fáklyásmenet, főleg azé, aki mindig megújul, de ez együtt jár azzal, hogy a korábbi emlékei mindig elvesznek. Ami pedig az imádót illeti: borzasztóan tetszik az utolsó oldalakon felhozott bibliai párhuzam, de azt már tényleg nem spoilerezem el. 

A szereplők viszonyainak dinamikájától Freud megpödörné a bajszát. Ennyi komplexust egy rakáson, te jó Isten. És gyakorlatilag mindet kiélik! Ennyi ezer év alatt, ilyen tenyésztési programmal mindenre van mód és idő, kérem. Az ember összeházasodhat a reménytelen szerelme kései másolatával, és unokája születhet a dédpapájától is, csak győzze kivárni. Összesen egy hibát találtam a mintázatban: 1 db szereplőt, aki olyan mélyről jövő indulatokat hoz ki a másikból, hogy minimum vérfertőzésre gyanakszik a jámbor olvasó, azt' mi jön ki belőle? Ezt az egyet Herbert kihagyta sajnos. Amit viszont nem hagyott ki: a szokatlanul nagy számú női szereplőt. A jelenlétük indoklásával nem feltétlenül értek egyet, sem a róluk levont következtetésekkel, de ahogy beszélnek, gondolkodnak, mozognak és hatnak, az még így is nagyot üt. Főleg a kor és az életmű kontextusába helyezve. De nem is igazán van szükség a kontextuson gondolkodni: egyszerűen üdítő látni, hogy többféle típus van belőlük, mind saját motivációval, amely egyáltalán nem pusztán a neméből következik; semmi fóbia, semmi idegenség, még a hülyeségeiket is empátiával rajzolja az író. 

Hogy közben miről szól a regény? Hát... arról, hogy ki mit csinál, ha hibrid lénnyel találkozik. 

Hogy olvasnám-e tovább a sorozatot? Hát... majd egyszer biztos. Sajnos a következő kötetekről már sok jót nem hallottam, de ennek is elég vegyes volt a megítélése, aztán inkább tetszett, mint nem. Elvileg ez is egy trilógia első kötete, és meg is hagyja a lehetőséget a folytatásra a végén, de tulajdonképpen lezárul. Sokáig fogom váratni a következőt. 

Frissítés: Folytattam, de most egy darabig megint nem szeretném.

Pontszám: 10/9