Magyar fordításban: A Dűne istencsászára. 

Számtalan nagyszerű alkotás született arról, milyen kitaszítottnak lenni; olyannak, akit bárki megvethet, akár meg is taposhat. Olyan alkotást viszont elég keveset tudok felsorolni, amelyikben fölfelé taszítódik ki a közösségből valaki. Valaki, aki mindenkinél erősebb, abszolút testi-lelki-szellemi hatalommal bír, mérhetetlenül tisztelik, halhatatlannak tekintik – és ettől még nem kevésbé kitaszított. 

Figyelmeztetés: Vigyázni fogok, hogy a sorozatnak ezt a részét el ne spoilerezzem, de azt nem garantálom, hogy aki nem olvasta a korábbi részeket, azt nem érik kellemetlen meglepetések. Különösen, ami az illusztrációkat illeti. Én szóltam. 

...és vele az új szerzemények. 

Bár az eső rendszeresen mindent megtesz, hogy elmossa a Könyvhetet, azért az olvasók kitartanak. 

Ismételten sikerült egy kötetre való szöveget és festményt (montázst?) szereznem a Csendes-óceán térségéből. Ismételten az a helyzet állt elő, hogy az utóbbiakat sokkal nagyobbra tudom értékelni, mint az előbbieket;* ami nem jelenti azt, hogy az előbbiek érték nélkül valók, sőt. 

Azt már a világolvasást kitaláló Ann Morgan megmondta, hogy ha óceániai irodalmakat keres az ember, a legegyszerűbben még mindig úgy juthat hozzá, ha elmegy oda, összeismerkedik a helybeliekkel, és leül a tábortűz mellé meghallgatni egy énekmondót. Ennek tudatában mindenre igyekszem lecsapni, ami csak nyomtatásban megjelenik arról a környékről. Kiribati írott kultúrája se sokkal nagyobb ennél a kötetnél (a szóbeli természetesen egész más lapra tartozik, egyáltalán nem akarom lekicsinyelni). Az alkotót már ismertem innen, és feltételeztem, hogy a egy szövegének volt értelme, akkor a többinek is lesz. 

Nagyon szép ajándékot kaptam a családomtól: elvittek a Szépművészetibe, a Bosch-kiállításra. Nem a belépőjegy volt az ajándék (az nekem ingyenes), hanem az, hogy meglehetősen eltérő ízlésünk dacára végignézték velem együtt, valamint a lelkendező agymenéseimre is kíváncsiak voltak, sőt érdemben hozzájuk is szóltak; holott más alkalmakkor nem nyúlsáskák vagy klumpákban manifesztálódó tisztítótüzek megtekintéséért szoktak múzeumba járni. Nekem az nagyon fontos ajándék, ha valaki minőségi időt szán rám. (Nem mellesleg pedig utána még meg is etet.) 

Az egyik kérdés, amit feltehet magának a kiállítás megtekintője, hogy mitől számítanak ezek a képek komikusnak. (Megnyugtatok mindenkit: van olyan, hogy az ember valamiben meglátja a komikumot, még sincs rajta kedve nevetni. Nehéz a kettőt szétválasztani, de lehetséges.) A másik, hogy hogyan fogadhatta el ezt a fajta ábrázolásmódot bármelyik keresztény felekezet is olyannyira, hogy a templomába bevigye, sőt oltárképként használja. A múzeum falára került szövegek persze megmagyarázzák, hogy allegorikus ábrázolásokról van szó, amelyek a bűnökre és azok következményeire hívják fel a figyelmet, ezt nem is vonom kétségbe – nyilvánvalóan hozzáértők írták le –, mégis hagyhat a magyarázat az emberben némi hiányérzetet. 

DISCLAIMER: A saját novellámat természetesen nem fogom véleményezni, mivel nem ettem meszet. A többiekét mindenképp, mivel ez az antológia piszok jól sikerült, és büszke vagyok rá, hogy ebben jelenhetett meg az enyém. Igyekszem nem spoilerezni. 

Aki még esetleg nem tudná: a novellák a Black Aether 2020-as pályázatára készültek, amelyhez a Grimm-mesék világát kellett ötvözni a lovecrafti „metafizikai” horrorral. Valahányszor én ezt elmesélem valakinek, az illető első reakciója az szokott lenni, hogy persze, hiszen a Grimm-mesék amúgy is tocsognak a vérben. Nos, már ezen a legelső ponton ellent kell, hogy mondjak az antológiával kapcsolatos feltételezéseknek.

Ez a kritika 2022. május 25-én jelent meg a BárkaOnline-on. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de az alábbi link odavezet. 

Hogyan éli meg az ember azt, ha magányossá válik, ha kiszakad a megszokott közegéből, ha a számára legfontosabb kapcsolatában kudarcot vall? Mekkora az esélye, hogy a sérülései ne bénítsák meg végleg, hanem az önismeretéhez járuljanak hozzá? Végül pedig mit kezdjünk azzal, ha valaki nem felel meg semmilyen elvárásnak, sok mindenben hibás is, de attól még neki van igaza?

A Mély levegő a múlt és a jelen feldolgozásának története, és a vallomás műfajába illeszkedik. Ez a (fiktív) vallomásjelleg teszi lehetővé az olvasó számára, hogy azonosulhasson a főszereplő-elbeszélővel, függetlenül attól, hogy mennyire (kevéssé) szerethetőnek látja őt. Vera ugyanis mindvégig küzd másokkal és saját magával, ennek során időnként hibázik, sőt vétkezik, és megalázó helyzetekbe is kerülhet. Ezzel együtt azonban mindvégig jelen van az önismeretre való törekvés igénye is, illetve az a végletekig vitt őszinteség, amely önmagában is értéket képvisel, éppen azért, mert a felmentés igénye nélkül kimondja azt is, amiről tudja, hogy szégyellni való. Egyszerre távolítja magától és közelíti magához a hallgatóságát.

Tovább itt olvasható.

Abszolút amatőr, de nagyon kíváncsi olvasóként nyúltam a Painterhez. Ritkán olvasok képregényt vagy rajzolt regényt – utóbbiból konkrétan egyet ismerek, a Sandmant –, és erről sem tudnék, ha nem hívták volna fel rá a figyelmemet a Black Aether Discord-szerverén. Lovecraft öröksége egy lengyel rajzoló munkásságában, horror a Gdańsk környéki tengerparton, egy festő története festményszerű képekben ábrázolva? Persze, hogy érdekelt. Közösségi finanszírozásban készült a mű, úgyhogy gondoltam egyet és belefizettem. Nem nevezném tiszta élvezetnek az eredményt, de azért határozottan nem bántam meg. 

Merész vállalkozásba fogott a Szolnoki Szigligeti Színház, amikor műsorra tűzött egy antik drámát. Középiskolai kötelező olvasmányként csábíthatja a főleg diákokból álló közönséget, hogy könnyebbé teszi egy régi és nehéz szöveg befogadását. A kötelező jelleg viszont taszító is lehet. Hajdú László rendezése mégis kezdettől fogva teltházzal fut. 

Ami a színpadképet illeti, teljesen megfelel az iskolásoknak tett ígéretnek. Egyszerre antik és modern: éppen annyit tart meg a klasszikus elemekből, hogy valóban érthetővé tegye az ókori görög színházat, és éppen annyira újítja meg őket, hogy a mai közönség számára érdekesnek hasson. A megoldások egy részét természetesen a kényszer szülte – mégiscsak egy raktárhelyiségből alakították ki annak idején a Szín-Mű-Helyt –, de a kényszer a kreativitást hozta ki az alkotókból. 

Az előadásról írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Fotó: László Róbert.

...mert bizony megjelent végre, nem is akármilyen társaságban!

2020-ban novellapályázatot írt ki a Black Aether. A(z igen vagány) feladat: a Grimm-mesék világát ötvözni a lovecrafti horrorral. Grimmékkel gyerekkorom óta barátságban vagyok, felnőttként pedig nem sokkal korábban olvastam és jegyzeteltem végig az összes meséik második kiadását. Akkor akadtam rá arra a mesére, amelyikről azonnal tudtam, hogy egyszer muszáj lesz novellát írnom belőle. 

Az alkalom eljött, én pedig lecsaptam rá. Lovecraftot elég régen olvastam ugyan utoljára, de tudtam, hogy az összes novelláinak két kötete megvan itthon, minden egyébnek pedig utána tudok nézni. Némi segítséggel megtaláltam azt a kettőt, amelyik a legjobban megfelelt nekem és a feldolgozandó mesének: „The Thing on the Doorstep” és „The Rats in the Walls”; ezekben ugyanis a rettenet belülről jön. 

Életem egyik legjobb döntése volt a világolvasásba belefogni annak idején. Olyan, mintha kirándulnék, de úgy, hogy nem a turistáknak fenntartott helyeket látom, hanem Jacques bácsival vagy Danuta nénivel vagy a kis Fenggel arról, hogy milyen volt a narancstermés, vagy hogy meglett-e a tegnap elveszett kutyája. Kathy Jetñil-Kijiner első és egyelőre egyetlen verseskötete mintha pontosan arra készült volna, hogy világolvasásokba illesszék. Arra való, hogy arcokat és hangokat adjon annak a területnek, amely a világ túlnyomó részének számára pusztán statisztikai adat, ha tudnak róla egyáltalán.