Újraolvasás vége. 

Sok minden kavargott a fejemben olvasás közben: a pedagógusok mindenkori megítélése, a humanizmus és annak kudarca, szellem és anyag szembenállása – mindenekelőtt pedig az, hogy milyen pontosan ábrázolta Kosztolányi az erőszak megítélését egy zárt közösségben. Mellékhatásként intenzív hányinger előfordulhat. 

Nézzük először azt, amiről könnyebb beszélni. A regény az I. világháború előtt játszódik, és majdnem pontosan száz éve jelent meg, szóval ha valaki azt szeretné megtudni, hogyan dolgozik ma egy pedagógus, ne ide jöjjön. Ha viszont arra kíváncsi, hogyan gondolkodnak róla mások, az sajnos nagyjából ma is stimmel.

De hiába ismerték ezer természetes gyarlóságát, senki se győzhette volna meg diákjait, hogy ő is csak olyan ember, mint a többi, hogy ő is született és meghal, s alá van vetve a mulandóság törvényeinek. Nem egészen hitték volna el azt sem, hogy megsebzi a kés. Ennek folytán kevés részvétet éreztek iránta. Múltját és jövendőjét nem tudták elképzelni. Csak a jelenét, mely valami biztos és állandó. Az, hogy valaha gyerek volt, s apja-anyja is lehetett, furcsa, nagyon tréfás gondolatnak tetszett. (...) Nem is volt ő ember. Kevesebb volt és több, mint ember. Ő Novák Antal dr. volt, a nyolcadik osztály főnöke, a mennyiségtan és természettan tanára, a fizikai szertár őre, az országos meteorológiai intézet zivatar-megfigyelője.

Így bizony. Ebben a regényben (ahogyan a mai Magyaroszágon is) akár tisztel valaki egy pedagógust, akár gyűlöli, ezek az érzések a legritkább esetben szólnak magának a pedagógusnak mint személyiségnek. Egy fogalomnak inkább, egy intézménynek. A nagybetűs Tekintélyszemélynek, aki a közoktatás feltalálása óta minden ember életében létezik. Hivatásos felnőtt, megtestesítője mindannak, amit a tanítványai egytől kilencvenkilenc éves korig egy felnőttől elvárnak. Illetve dehogy egy felnőttől. A mindenható Úristentől.

Legyen szigorú, legyen igazságos, legyen jólelkű, legyen önfeláldozó, legyen gondolatolvasó, de csak azt hallja meg, amit a megszólaló szerint meg kell hallania, legyen tekintélye, de ne legyen túl nagy tekintélye, legyen jelen minden tanítványa életében, de azért hagyja őket békén stb. Képviselje a hatalmat, ha akarja, ha nem; de soha, semmilyen módon ne éljen vele vissza. Legfőképpen pedig: ne hibázzon.* Ha makulányit is eltér az elvárástól, azonnal nevetségessé válik. 

Észrevették azt, hogy kissé sápadtabb, mint egyébkor, s arra gondoltak, hogy rosszul reggelizett. Ezen nevettek. Észrevették azt is, hogy kissé pirosabb, s arra gondoltak, hogy jól reggelizett. Ezen is nevettek. Nevetséges volt karneolvörös gyűrűje, vattája a bal fülében, hosszú lélegzetvétele, mely a pirongatást és nevelői prédikációt előzte meg. Egyáltalán mindene nevetséges volt, a teste is, a lelke is.

Kevésbé rossz esetben csak a diákok gondolják úgy, hogy a pedagógus nem ember, hanem fogalom. Rosszabb esetben ő maga is elvárja saját magától, hogy embernél több és kevesebb legyen. Van, aki menthetetlenül bele is torzul ebbe a szerepbe, mint Fóris, vagy kiég, mint Biró Gyurka. Ugyanannyit szenvednek, mint a diákjaik, csak ők nem nyolc évre ragadnak bele (életük legmeghatározóbb nyolc évére!), hanem örökre. Ami persze nem menti föl egyiket sem, ha közben ő okoz másoknak szenvedést. 

Az iskola működése és megítélése valamit azért változott az eltelt százhúsz évben. Sajnos közel sem annyit, amennyit az eltelt idő indokolt volna. De azt azért le kell szögezni, hogy az Aranysárkány iskolája határozottan nem a használható ismeretek átadására való, sokszor még a pedagógusok szerint sem. Nem mintha nem próbálnák meg, vagy nem lennének képesek legalább érdekessé tenni az ismeretátadást; de ebben a világban bizony egyik sem elvárás. Az elvárás az, hogy az iskola a felnőtt (középosztálybeli, polgári) életbe való belépés küszöbe legyen. Beavatási szertartás, kellő mennyiségű gyötrelemmel. Az iskolának és különösen az érettséginek ez a vonása – legalábbis a regénybeli mértékben – hála Istennek már nem létezik. Legalábbis hivatalosan. Ami nagyon durva, hogy az iskola sok-sok furcsa és kellemetlen jellegzetességét már ez a százéves regény is elavultnak, életidegennek, legjobb esetben is felnőtt és gyerek számára egyaránt szükséges rossznak ábrázolja – és egyáltalán nem mind tűnt el a történelem süllyesztőjében. 

A fentiekből adódik az a mélységes szomorúság, amely a regényben a humanizmushoz kapcsolódik. Amikor az ember sokoldalú kiművelésének igényéről kiderül, hogy életidegenséghez vezet, az nagyon csúnya, nagyon fájdalmas értékpusztulás, katarzis nélkül. Attól olyan keserű ez a regény, hogy itt a tudás és az emberszeretet nemhogy a testet, még az elme épségét sem képes megvédeni. (Ennek a réme aztán két világháborún és több diktatúrán keresztül kísértett – bár boldogan jelentem, hogy azóta már ellenpéldákat is lehet találni a jelenségre, például ezt vagy ezt; még mindig nem eleget.) 

A fentiek indokolják a regénybeli erőszakot is. Nem az embernek szól, hiszen, ahogy fentebb írtam, a pedagógust nem embernek, hanem fogalomnak tekintik; arra senki nincs semmilyen tekintettel, hogy mégis az ember szenvedi el. Aki az erőszakot gyakorolja, az a saját elrontott életéért, a beavatás elmulasztásáért, a felnőtt világba való belépés kudarcáért (amiért szokás szerint mindenki hibás, csak ő nem) akar egy intézményen bosszút állni – az emberi testet nem a sajátjához hasonló testnek, hanem tárgynak, eszköznek tekinti. Ugyanúgy, ahogy az a nemi erőszak esetében a leggyakrabban történni szokott; és a közösség ítélete is ugyanolyan.** 

Ebből a szempontból semmit se változott a világ százhúsz év alatt: úgy tűnik, az áldozat hibáztatása, sőt kinevetése valami eszementül tartós anyagból való. Miért volt ott, miért nem tudta megvédeni magát, hiszen ő a hatalom és a felnőtt lét megtestesülése, mint tudjuk. Ami pedig talán a legelképesztőbb a történetben, az az, amilyen magától értetődőként kezelik az erőszakot. Mihelyt megtörténik, mindjárt kiderül, hogy nagyon sokszor megtörtént már, csak jobban esett nem nézni oda. 

Az áldozat a szellem és az elvont értékek embere, a bűnös az anyagi-testi lété. Ez az a pont, ahol az értékelésem kritikába fordul. Igen, van képem Kosztolányit kritizálni, és nem azért, mert ebben az éles szembeállításban régóta nem hiszek. Az részemről teljesen rendben van, hogy az a korszak, amelyikben a regény keletkezett, pont így szerette szembeállítani az (értékes, de törékeny) szellemet és az (értéktelen, de erős) anyagot. Elfogadom, legfeljebb nem értek egyet vele.*** Azt már kevésbé tudom elfogadni, hogy az értéktelen, de erős anyagot képviselő szereplőket gyakorlatilag karikatúraként jeleníti meg. Tudom, hogy létezik gonoszság, amely éppen a leghétköznapibb alakjában szokott a legveszélyesebb lenni, de itt nem erről van szó. Itt egy előre megtervezett írói képletről van szó, amelyikbe bele kellett illeszteni egy figurát, ha pedig a figura nem illik oda, akkor nem a képleten kellett változtatni, hanem a figurát kevésbé valószerűvé tenni. Azt meg aztán hagyjuk is, ahogy az anyagi-testi világ másik képviselőjét, a főszereplő lányát ábrázolja a regény, szintén karikatúraszerűként. Egy fiatal nő nem így gondolkodik, azt csak egyesek szeretnék, hogy így gondolkodjon. Például olyan férfiak, akik életükben nem kérdezték még meg azt a fiatal nőt, hogy hogyan gondolkodik, „mert úgysem mondana igazat”, vagy ha mégis megkérdezték, akkor nem várták meg a választ. Mondjuk, arról legalább meggyőződhet az olvasó, hogy ha egy okos kamaszlányt nem tanítanak semmire, hanem hagyják, hogy abban élje ki magát, hogy szórakozásból manipulálja a környezetét, abból csak a baj van. 

Világos itt minden, csak a cím jelentősége homályos. Annyi mindent jelenthet az a sárkány, a fiatalságtól az agresszión át a törékenységig, hogy munkát adna három értelmezőnek is. Pont ettől jó: figyelemfelhívásra és az olvasók fantáziájának mozgatására száz éve kiválóan alkalmas. 

* Ebben semmi túlzás nincs. Gyakorló pedagógusként mondom. Akkor hangzottak el ezek a szólamok, amikor beszélgetést kezdeményeztem egy osztállyal arról, milyen az ideális tanár. Teleírtuk a táblát. Aztán mondtam nekik, hogy nézzék már meg jobban, élő ember nincs, aki ennek meg tudna felelni. Egy másik hasonló beszélgetéskor, egy másik csoportban az jött elő, hogy pedagógusnak lenni éppen úgy szerep, mint diáknak: ahogy ők nem ugyanúgy viselkednek a nagymamánál, mint a tanteremben, úgy a pedagógus sem úgy viselkedik otthon, mint órán. És nem dolgozatot íratni szeret, hanem, teszem azt, főzni meg kirándulni. Komolyan mondom, volt olyan diák, aki ezt ott és akkor fogta fel, addig soha nem gondolt bele. Nem mintha buta lett volna, csak ebbe könnyebb nem belegondolni. 

** SPOILER Így felnőtt fejjel olvasva lehet is rejtett utalásokat találni arra, hogy a verésnek a szexualitáshoz is köze van. A bot mint a férfi nemi szerv metaforája nem egyszer felbukkan, a legerősebben éppen a fiúk érettségijéhez kapcsolódva: a beavatás után kapják meg a korabeli felnőttlét elengedhetetlen kellékét, a sétapálcát, és rendkívül boldogok, hogy most már törvény szerint használhatják. Az az egy, akinek nem sikerül a beavatás, törvénytelen úton használja. A verésről pedig úgy beszélnek, mint „meggyalázás”-ról. 

*** Mi tagadás, unom is. Más kérdés, hogy ha ennyire szépen meg van írva, akkor persze én is értékelem. 

Pontszám: 10/8