Sose vonzott igazán a kemény krimi, sem a belőle táplálkozó noir, de ez kivételesen szép példány. Kivételesen nem is angolul olvastam, mert egy könyvtári selejtezéskor sajnáltam ott hagyni. Most, amikor a Hyperion ismét fölidézte bennem Chandler világát, úgy döntöttem, jó lesz nekem esti olvasmánynak a The Long Goodbye-nak ez a fura című fordítása. Örülök neki. De azért most egy darabig megint nem akarom Philip Marlowe-t látni. 

(Aki kíváncsi rá, hogyan kapcsolódik a Chandler-regény cselekménye a Hyperionéhoz, görgessen a lap aljára, de előre szólok, hogy keményebben fogok spoilerezni, mint ahogy Marlowe verekszik. Még a végkifejletre való utalásoktól sem riadok vissza.)

Persze értem én, hogy mitől vonzó ez a XX. századba szakadt kóbor lovag, aki egymaga erkölcsös az egész bűnbe süllyedt amerikai nagyvárosban, és még csak föl se vág rá. Nem emeli magát a többiek fölé, mindössze nem szeretné, ha azzal az érzéssel kellene belenéznie a tükörbe, hogy akár szemen is köphetné magát. Vonzó, mert nagyon alaposan ismeri a világot, ugyanúgy eligazodik benne, mint egy sakkfeladványban, mégsem hasonul hozzá. Sőt, arra is képes és hajlandó, hogy másokat megvédjen, amennyiben azok meggyőzik őt az ártatlanságukról és kiszolgáltatottságukról. (Mert az, hogy eleget fizessenek neki mint magándetektívnek, csak részben szempont: mesés honoráriumokat is visszautasít, ha nem jogos járandóságként érkezik.) Nehogy pedig giccsessé váljon ez a szentimentális lelkület, flegmatikus ábrázat járul hozzá, és oldalanként robbanó fanyar-keserű humor. 

– Csak teáztunk egyet kettesben. Barátságos meghívás. Azt mondta, lehet, hogy vet nekem valami munkát. Arra is célzott – csak célzott, mondom, és sokkal szűkszavúbban –, hogy az a kíber [rendőr], aki ferde szemmel néz rám, nagyon szomorú véget érhet.

– A rendőrségnek nem ő dirigál – mondta Green. 

– Ezt bevallotta. Sőt, a főügyészeket se vásárolja meg. Ezek csak az ölébe kúsznak, és ott dorombolhatnak, míg ő a karszékben szundikál.

Igen, talán ez a legvonzóbb. Hogy a detektív mindent átlát (legalábbis egy idő után), mindenre megtalálja a megfelelő szavakat, és ügyes vívóként kivétel nélkül azt sérti a szavak élével, aki megérdemli. A nagyképűt, a felfuvalkodottat, akit a korruptsága vagy egyéb bűncselekményei jó magas társadalmi pozícióba lendítettek föl, és ettől különb embernek képzeli magát. Jaj neki, ha összeakad Marlowe-val. Aki kisember, mint bármelyikünk, kopott irodában dolgozik, és számlákat fizet – nem kényszerből, hanem saját döntéséből – nem magát sajnáltatva, hanem bevallva, hogy így szereti ő az életet – és még a hatalmasoknak is oda mer mondogatni. Leleplezni nemcsak bűneiket, hanem ürességüket is. Vagy, ami még rosszabb: nem átallja meglátni bennük is az esendő, magányos, szomorú kisembert. Ahogyan ő látja a világot, azt pontosan ezzel a fajta humorral lehet tökéletesen elmondani. A komikum (ahogy én szeretem) nem valamiféle máz a mondanivalón. 

Túlságosan is magabiztos ez a Marlowe, túlságosan jól látja át a világot; időnként még azokat is fölidegesíti a flegmájával, akik amúgy tisztelik, és olyankor botlatják, és ez olykor sikerül is. Szinte-szinte rá is fér. Csak emberibb lesz tőle. Ahogy attól is, hogy a körülötte nyüzsgő figurák, a korabeli Los Angeles tipikus alakjai nem feltétlenül mennek át sztereotípiába, hogy ő maradhasson az egyetlen összetett szereplő. Még a nők sem (mind). Az aktuális femme fatale-lal és az ő háttértörténetével kimondottan meg vagyok elégedve: sem nem toronyba zárt hercegnő, sem nem álnok kígyó (bár tagadhatatlanul van benne egy csepp egyikből is, másikból is), hanem szintén a magányos és szomorú kisemberek közül való, ha pazar villában lakik is. Ami pedig a mexikóiak, feketék és egyéb kisebbségek megítélését illeti: pont annyira összetett, amennyire a téma érzékenysége megköveteli, és pont úgy meg lehet közöttük is találni a fura, idegesítő és együttérzést keltő alakokat, mint bárhol máshol. 

Ettől persze a világ sajnos nem lesz szebb. Széteső családok, zátonyra futott házasságok, kábítószerrel „gyógyító” orvosok, bűnözőként viselkedő rendőrök, rendőröknél megbízhatóbb gengszterek: csupa illúzió, éppen jó helyen ott Hollywood szomszédságában. Ezen a detektív jelenléte se segít. Neki speciel nincsenek illúziói: tudja, hogy ha megfejti a rejtélyt, illúzióból akkor sem lesz kevesebb. Annál is inkább, mert van megfejtés, amit kénytelen saját magának megtartani. Pont beleillik ebbe a világba a bűntény, amelyet szeretne felderíteni: annak a Terry Lennoxnak a históriája, akinek még az arca se a sajátja (szétroncsolta egy világháborús gránát), sőt a neve sem, nemhogy még a története. Csak tévelyeg melankolikusan, szinte könyörögve, hogy irányítsák vagy mentsék meg. Adják vissza az elveszített identitását. Ha volt neki egyáltalán. 

Papp Zoltán fordítása nagyon szép, és szerintem pont megfelelő távolságra esik tőlünk (a hetvenes évek elején készült) ahhoz, hogy hozzáadjon a regény hangulatához. Chandler nagy stiliszta, gyönyörűen tud fogalmazni – csak a színek, ruhaanyagok és állatfajok pontos neveinek listájából önálló szótárat lehetne összeállítani –, ezzel alkot hatásos kontrasztot a korabeli szleng és argó, amely a választékosságot nemhogy nem zárja ki, hanem egyenesen kiegészíti. Csak hát az előbbi kategóriába tartozó szavak nem avulnak el, az utóbbiba tartozók igen.

Valami ült az agyán, és soha nem tudtuk meg, mi. Egyszer csak azt halljuk, hogy elvette ezt a gazdag naccságát, és nagymenő lett. Elválik tőle, megint rákap a nedűre, megint elveszi, aztán a nő megmurdel. Randy meg én egy lépést nem tehetünk az érdekében. Nem fordul hozzánk, kivéve azért a rövid kis melóért Vegasban. Amikor aztán igazán nyakig van a lekvárban, nem hozzánk jön, hanem elmegy egy magadfajta csóróhoz, egy olyan pasashoz, akit meghurcolhatnak a kíberek.

Senki nem beszél már úgy, ahogy Papp Zoltán fordít. Na de úgy se, ahogyan Chandler detektívje és gengszterei. Kell egy kis erőfeszítés, míg megérti az ember. A magyart is. Jó ez így, hiszen nem '53-at írunk. Hála Istennek.

Csak a címet szúrta el. Igazán meghagyhatta volna a Hosszú búcsút, ahogy a másik fordítás. Így ráadásul spoileres is, bár nem túlzottan. 

Pontszám: 10/10

Kapcsoljuk a Hyperiont, innentől viszont kemény SPOILEREK jönnek mindkét regény olvasói számára: 

Mind a Lamia-történetben, mint a Chandler-regényben egy olyan személy fordul segítségért a detektívhez, akinek identitása bizonytalan. Terry elvesztette a nevét és az arcát – Johnnynak ez a kettő speciel megvan, csak egyik sem őhozzá tartozik, mivel először is nem ember, hanem kibrid, másodszor a kibridségét alkotó információk túlnyomó részét törölték ismeretlen tettesek. Egyébként pedig egy olyan költő (John Keats) szövegei alapján alkották meg, aki szerint az igazi művész ismertetőjegye önmaga kiüresítése. 

Ahogy Terry, úgy Johnny is félig élő, félig holt. Terry azért, mert megrendezték a halálát (mellesleg újra átoperálták az arcát, és új nevet is kapott, ha a régi identitásválsága nem lett volna elég), és míg a gyilkosát keresik, mindvégig a színfalak mögött botorkál. Johnny egyrészt azért, mert mesterséges intelligencia emberi testben, másrészt azért, mert a történetszál legelején bejelenti saját meggyilkoltatását: ezért fordul segítségért a detektívhez. Ahogy Terry, úgy Johnny is életre kel a történetszál végére, csak éppen utóbbi szó szerint. Igaz, ott egy csavarral a detektív identitását bizonytalanítja el, hiszen Keats szerelmének a nevén szólítja meg. Igaz, hogy szegény detektív eleve helyzeti hátránnyal indul a neve miatt, de erről lentebb. Ahogy aztán Terrytől kénytelen végül búcsút venni a detektív, úgy Johnnytól is; igazából Lamia egész meséje ugyanúgy búcsúzás, egy történet lezárása, mint Marlowe-é. 

Az szerintem nagy ötlet volt Simmonstól, hogy megfordította a nemeknek a kemény krimikben megszokott rendjét: a segítséget kérő, törékeny szépségű áldozat férfi (mit van mit tenni, Keats törékeny volt és szép), a kopott irodájában ülő cinikus-lovagias detektív nő. Ismeri a világot, ismeri az emberiséget, mind a kettőt a maga romlottságában látja, és bár könnyűszerrel kaphatna hatalmat, saját döntéséből kisember marad. Kb. ugyanúgy viszonyul a vele szemben ülő férfihoz, ahogy Marlowe szokott a femme fatale-okhoz: alig bírja ki, hogy ne nyúljon hozzá, bár tudja, hogy a másik nem feltétlenül az, akinek látszik (esetében szó szerint); aztán ugyanúgy elárulják. Hiszen Johnny is valaki mást lát és szeret benne: azt az ezer éve halott lányt, akit a költő szeretett. Mint ahogyan a (Marlowe szavával) tündérálomszerű Eileen sem Marlowe-t látja, amikor le akar feküdni vele, hanem egykori szerelmét. 

Ahogy már céloztam rá, Simmons detektívjének történetesen a neve is hátrányt jelent, mivel illúzió: a keresztneve Brawne (Keats szerelmének vezetékneve), vezetékneve Lamia (Keats művének címszereplője, aki kígyóból emberi alakot ölt, hogy a szeretett férfi észrevegye és viszontszeresse, de az esküvőn lelepleződik, és ebbe mindketten belehalnak). A körülötte levő virtuális világ nem is lehetne jobb leképezése a chandleri látszatoknak. Ahhoz, hogy Johnny emberré váljon, a látszatok mögé kell hatolni, oda, ahol az igazság lakik – amely sajnos halálos: azzal, aki túl sokat tud, ugyanúgy leszámolnak, mint a gengszterek Los Angelesében. 

Egyre jobban tetszik nekem ez a Hyperion.