A magyar fordítás címe: A hasbeszélés titka 

Úgy fogtam hozzá ehhez a könyvhöz, hogy az utalások közt felmerülő holt és eleven spekulatív klasszikusok közül gyakorlatilag csak Lovecraft életművét ismertem. Tehát az értékelésem elsősorban azoknak szól, akik hozzám hasonlóan első botladozásaikat végzik a weird berkeiben. 

Hogy milyen? Hát... weird. Bizarr, ijesztő, nyomasztó, de különleges is. Különösen az első fele inkább tetszett, mint nem, és a második felével kapcsolatban is jórészt szubjektívek az ellenérzéseim – mint már annyiszor említettem, nem jön be nekem se a kemény krimi, se a noir. Éppen ezért a könyv hatása is csekélyebb volt rám, mint azt megérdemelte volna. Azt nem tudom megmondani, hogy regénynek vagy novelláskötetnek nevezzem, mert előbbinek túl töredékes, utóbbinak túl összefüggő. De pont így jó. Ha Kosztolányinak bejött, akkor Padgettnek is.

Olvashatunk itt naplórészletet egy pitiáner eszközökkel, de nagyon durván traumatizált gyerekkorról; egy irányított álmot, amely lidércessé válik, ahogy nem lehet többé eldönteni, mi számít álomnak és mi ébrenlétnek; egy másik álmot, amely orvul beadott kábítószer hatása alatt keletkezik; egy saját démonaival küzdő detektív reménytelen küzdelmét a városra telepedő romlás ellen – és természetesen egy hátborzongató esszésorozatot a hasbeszélésről.

Ebből a szakaszból nőtt ki az egész könyv. Ismeretterjesztőnek indul, aztán a hetedik fejezet után átfordul a hatalomgyakorlás művészetébe, amelybe nemcsak a bábuvá tett lények és a hallgatóság, hanem maga a hasbeszélő is tönkremegy. Teljesen logikus az egész: aki hozzászokik, hogy a hangját a saját testén kívül, egy élettelen, néma tárgyból hallja,* annak nem nehéz eljutni oda, hogy az ember is elnémítható, mások hangjának szócsövévé tehető, ez alól pedig ő saját maga sem kivétel. A legrémesebb eleme az egésznek az, hogy oldalanként átlag kétszer kijelenti egy-egy testi reakcióról, hogy ne aggódjon miatta a művész, mert az normális. Miközben az egész szöveg úgy, ahogy van, nem normális. Komolyan, mintha a Sorstalanságot olvastam volna a sok „természetes”-ségével. Itt értem először tetten a lovecrafti hatást is, és, mondhatom, nagyon bejött nekem a Padgett módszere. Éppen csak annyira utal a nagy előd mitológiájára, amennyi az ő művéhez kell, nem többet, nem kevesebbet. Arról, aki végső soron megszólal a Nagyobb Hasbeszélőn keresztül, jó posztmodern módra még az sem derül ki igazán, hogy létezik-e, nemhogy az, hogy voltaképpen kicsoda (ennyiben nem lovecrafti), az viszont nem kérdés, hogy hatalma van, gátlása és jóindulata meg nincs, és ismeretlen célok érdekében használja az embert (ezzel Lovecraft is egyetértene). Nyilván nem attól tetszett ez a rész, hogy jól érezném magam a társaságában. Attól annál inkább, hogy fölismerni vélem benne azt, ami engem is nyomaszt az általam tapasztalt világban. Ugyanez az erő nyilvánul meg egyébként a detektívtörténetben is – ki tudja, honnan jön, de az tuti, hogy az emberekből táplálkozik, és az az embereknek nem esik jól, viszont oly gyönyörűen hozzászoknak, hogy észre sem veszik. Inkább azt ítélik el, aki felhívja rá a figyelmüket. 

Az esszésorozat előtt és után található szövegekben újra meg újra felbukkannak ugyanazok a motívumok, helyszínek, szereplők, cselekményfordulatok – vagy mégsem ugyanazok. Ahhoz elegendőek, hogy laza szálakkal összekössék a szövegtöredékeket; ahhoz nem, hogy egyértelmű megfeleléseket és kapaszkodókat lehessen találni bennük. Olyanok, mint Hoffmann Homokemberének német és/vagy olasz figurája, aki(k) vagy egyazon személy, vagy csak a traumatizált lelkű főszereplő lázálmaiban azonosulnak egymással, vagy kísértet módjára csapódnak ide-oda a két véglet között, de semelyik megjelenési forma nem jószándékú. Na, most képzeljétek el ugyanezt hatféleképpen, kétszáz oldalon belül, ahol még az olvasó személye is bizonytalan, nemhogy a szerzőé. Nem kellemes. 

Maga az egész mű a maga paradox módján mégis tetszetős olvasmány lehetett volna, hiszen a figurák érdekesek, a fordulatok (számomra) kiszámíthatatlanok, a világábrázolás pedig tanulságos. Semmi máson nem múlt az élvezeti érték csökkenése, mint azon, hogy a kemény krimibe illő világépítés mindig pontosan olyan idegen marad tőlem, mint általában a nagyvárosok. Nem mintha a falut vagy tanyát tisztábbnak látnám; olvasok én folk horrort is. Egyszerűen csak szívesebben tartózkodom benne, vagy olvasok róla. Ha azonban ezt kivonom az élményből, még mindig éppen elég marad ahhoz, hogy ne ódzkodjak a jövőben sem a weirdtől. 

* Tudom, hogy a műnek nemrég jelent meg a magyar fordítása (Molnár András munkája),** és szívesen reklámozom is angolul nem tudóknak, de az eredetinek ezt az elemét biztos, hogy nem tudta visszaadni. A bábu ugyanis angolul „dummy”, ez a szó pedig a „dumb” szót is asszociálja, amely egyszerre jelent némát és hülyét. (Ezért is találtak ki a siketnémára más szót a „dumb” helyett, hiszen az a jelentésváltozások miatt sértővé vált.) Ettől igazán kísérteties a dolog: olyasmi beszél, aminek nincs sem esze, sem hangja, mégis önálló személyiséget kap, azon az áron, hogy a beszéltetőjének a személyisége viszont kettéhasad. 

** ...aki az imént jelezte, hogy „a magyar kiadáshoz annyit tennék hozzá, hogy az már a bővített változat alapján készült, ami nemcsak két extra novellát is tartalmaz, de a meglévők is át lettek kicsit fésülve, és egységesebbé lettek rántva.”

Pontszám: 10/8