Újraolvasás vége. 

Régen olvastam utoljára Aiszkhüloszt, el is felejtettem, hogy milyen furcsa. Ez a konkrét darab attól különleges, hogy egy olyan csatáról szól, amelyet a görögök nyertek meg, viszont az ellenség nézőpontjából íródott. Nem a diadal áll a középpontban tehát, hanem a veszteség feldolgozása, sok-sok empátiával megírva. 

Egyébként pont olyan nehéz a nyelvezete, mint az összes többi ókori szövegé (megfejelve azzal, hogy verses), és pont annyiba telik túltenni magát ezen az olvasónak, mint az összes többi ókori szöveg esetében. Szokjál hozzá. Nyilván nem gyerekként kellene, hanem kicsit idősebb korban, de a tantervre most nem akarok kitérni.* Azt akarom elmondani, mit kap, aki megdolgozik érte. 

Először is, ahogy már mondtam, egy világraszóló győzelemnek a fonákját. (Azért is volt rá szükségem, mert éppen most használom íráshoz Bélyácz Katalin Szalamisz-könyvét. Itt írtam róla.) Nem azt jeleníti meg, hogyan védték meg a görögök a hazájukat, hanem arra szólítja fel a nézőt, hogy a saját legyőzött ellenségével azonosuljon. Szabályos seregszemlét tart az elesettek fölött, akiket a szereplők hősöknek neveznek, és siratják az elvesztésüket. Innen nézve mindegyik elesett perzsa férje, apja, testvére, fia valakinek, és mind egyenként hiányzik onnan, ahová soha nem térhet vissza.

Természetesen olyat nem mond senki a darabban, hogy a görögöknek hagyni kellett volna őket győzni. Sőt. Hiszen a perzsák agresszorként érkeztek. Attól viszont, hogy örül valaki a győzelemnek, még nem kell beledöngölnie a porba az ellenfelét. Lehet őt tisztelni, lehet a hozzátartozóit sajnálni, lehet méltóságot adni neki. És ezt a darabot ítélte az athéni közönség olyan nagyszerűnek, hogy hatékonyan gondoskodott a fennmaradásáról a következő nemzedékek számára is. Persze az utókorra is szükség volt hozzá – de az utókor semmire nem ment volna, ha a saját korában nem foglalkoztak volna vele. 

Három fokozaton megy keresztül a darab. Az első szakaszban a perzsa anyakirályné áll a középpontban, aki reménykedve és szorongva várja a háborúról szóló híreket. Amit a hírnök neki mond, abból tudjuk meg, mi történt, kik haltak meg, kik maradtak életben. A másodikban megjelenik a halott királynak, Dareiosznak a szelleme, és levonja a vereségből a tanulságokat: a perzsák a jövőben hagyják békén a görögöket. (Ezért írtam fentebb, hogy olyat senki nem mond a darabban, hogy hagyni kellett volna őket győzni. A saját mélyen tisztelt uralkodójuk túlvilágról visszatért lelke győzi meg őket és a közönséget az ellenkezőjéről, szóval senki egy kukkot se szólhat. Ez az a pont egyébként, amikor Aiszkhülosz hízeleg is egy kicsit az athéni közönségnek, csak amennyi a cél érdekében szükséges.) A harmadikban pedig az anya és az apa után felbukkan a hazatérő Xerxész is, és siratja a vereségét.

Az utolsó rész tett rám a legnagyobb hatást. Az első kettőt tudom értékelni, fel is fogom, de mégiscsak sok-sok általam sose hallott név felsorolásából meg egy mélyenszántó kioktatásból állnak, szóval olyan nagyon nem érintenek meg. De Xerxész egyre fokozódó jajgatása azért még ma is, még előadás nélkül is üt. Ráadásul nem úgy van ám, mint Szophoklész drámáiban szokott lenni, hogy a végén megerősödik a közösség, és kapunk valami nagy-nagy bölcsességet. A francokat. Ott hagynak lógva, a fájdalomüvöltés legmagasabb pontján, azt' kezdjünk vele valamit. 

Szóval megállapítom, hogy megérdemelten maradt fenn ez a darab. Nem mintha én kellenék ennek a megállapításához, de azért jólesik látni. Ráadásul Jánosy István fordítása egy egyetem jóvoltából ingyen olvasható a neten. 

* Konkrétan a Perzsák nem kötelező olvasmány. Általánosságban értem ezt az ókori szövegekre. 

Pontszám: 10/8