Hiánypótló kis kiadvány volt ez a maga idejében, és a szerkesztők tudtán kívül kordokumentum is. Nem hiszem, hogy sok hasonló készült volna a megjelenés (1958!) óta. 

Nem egyszerűen mesegyűjtemény (egyébként felnőtteknek). A mesék közötti, tőlük tipológiailag is elkülönített szöveg azt is bemutatja, aki a meséket mondja. Úgy, hogy beszélteti saját magáról, környezetéről, munkájáról, sőt, a hallgatóságáról is, akik egyszer be is állnak neki segíteni. Érzékeny és figyelmes hallgatók lehettek ezek a gyűjtők: észreveszik és ügyesen kiemelik a jogos panaszt, a bizakodást, az ambíciót, az önsajnáltatást, az értetlenséget, a bőven meglevő gonosz előítéleteket. Így aztán a kép, amelyet az olvasó kap, minden, csak nem egyoldalú. A kötet pedig amilyen rövidke, olyan tömény. 

A mesék között vannak olyanok, amelyek ismert minták sajátos újramesélései. Jól dolgozott a szerkesztő, sikerült a két legütősebbet beilleszteni a kötet elejére és végére. Az elsőt Grimm-meseként ismertem, Gereznabarka címen (itt írtam róla, görgess a madár képénél lentebb), de számítottam rá, hogy itt durvább lesz – hát lett. Van ebben családon belüli erőszaktól kezdve árulásig minden. A maga sötét módján mégis tetszik nekem, mert olyannak ábrázolja a főszereplőt, aki nemcsak egy, hanem két mérgező családi közegből is képes kilépni, meg sem fordul a fejében, hogy olyan ember mellett maradjon, aki bántja. Az utolsó mese tragikomikus változata a bibliai kivonulástörténetnek; éppen annyira sírni, mint amennyire röhögni való. 

És ez azért volt, mert a fáraó a zsidókat elengedni nem akarta. 

Sose értettem, mi a fenének köllöttek neki annyira, egyszer egy rasajtúl meg is kérdeztem. No, ez aztán azt mondta, hogy a fáraó már eresztette volna iket elsőtül fogva, csak az Isten a fáraó szívét megkeményítette, hogy ne engedje iket, és ő meg csodákat kerázhasson. Hát jó, bogaras minden nagyúr, miért ne az Isten.

Most mondja valaki, hogy nincs igaza. 

A közbeeső mesék között aztán vannak további újramesélések (pl. egy szörnyeteg, aki nem kér a megváltásból), anekdotamesék (például a farkasverembe hullt cigányzenész története, amelyet eddig csak versből ismertem), és szomorú-ironikus eredetmondák. Aki olvassa, készüljön fel arra, hogy a mesék ritkán végződnek jól – ha mégis, akkor nem egészen ugyanazt tekinti jónak a mesélő, mint az olvasó –, illetve arra, hogy rengeteg bennük az agresszió, magától értetődő lemondás, beletörődés, bűntudat, áldozat- és önhibáztatás. Őszintén szólva nem is értem, miért nincs a hátára nyomva, hogy „felnőtteknek”; a Népek meséi sorozatban rendszerint vigyáztak erre. Nemcsak az derül ki belőle, hogy hogyan gondolkodtak a mesemondók saját magukról, a saját közösségükről, hanem az is, hogyan látták a „gádzsókat” – hát nem feltétlenül fog tetszeni a kép. Nyilván nem volt mindenben igazuk, sem saját magukkal, sem másokkal kapcsolatban, de ahhoz, hogy értse az ember a következményeket, bizony a tévedéseket, az előítéleteket is ismerni kell. Az igazat meg pláne. 

Az utószó aztán az ötvenes évek kincstári optimizmusával külön nagyon lehangoló. Viszont informatív, ami a történelmet illeti. Én például nem tudtam, hogy néhány száz éve micsoda megbecsülésnek örvendhettek a cigánykovácsok. Az ún. „kismesterségek” létezésének idejében is éppen elég konfliktust lehetett tapasztalni, az eltűnésük viszont aztán minden oldalon súlyos problémákhoz vezetett. Nem mintha az bármit megoldana, ha ma visszahoznák őket. 

Tanulságos, érdekes, a maga módján szórakoztató kis gyűjtemény ez. Fogom még keresni a hasonlókat. Addig is ajánlom ezt (azzal a megkötéssel, hogy nem népmeséket tartalmaz) vagy ezt. 

Pontszám: 10/10