Ismét egy pályázatra készült novellákból álló antológiát véleményezek. Előrebocsátom, hogy egész más jellegű pályázat volt ez, mint amelyik a Grimmoire-t eredményezte, és – bár hasonlóképpen gondos szerkesztésen estek át a szövegek – a novellák is egészen másképpen működnek. Bevallom, nekem a novellák összessége ebben a kötetben kevésbé tetszik, de ez nem a novellák és nem a szerkesztő hibája; az valahogy a mesékben rejlő mitikusság fogott meg a korábbi szövegekben, ami innen a pályázat jellegéből adódóan hiányzik. Ízlés dolga. Egyébként itt is találtam legalább három olyan novellát, amelyek különböző okokból mély és tartós hatást gyakoroltak rám, és legalább annyira örülök, hogy találkozhattam velük, mint amennyire a Grimmoire-nak örültem. Ezekről a bejegyzés alján írok részletesen. 

A feladat most az volt, hogy minden novellának „egy szekta, pogány kultusz, titkos társaság vagy páholy” álljon a középpontjában – vagy éppen a középpontnál is fontosabb hátterében elrejtve, természetesen valami módon a lovecrafti életműhöz/mitológiához kapcsolódva. A főszereplő, a narrátor „lehet a szekta tagja, vagy akár alapítója, a csatlakozásra áhítozó újonc, de lehet akár az áldozat is”. Az ebben rejlő lehetőségeket bőven ki is használták az alkotók. Van itt fura játszma hétköznapi alakban megjelenő angyal és ördög között; vannak termékenységkultuszok, amelynek az egyik szereplő a tagjává válik, a másiknak a balsorsra jutó megfigyelő szerepe jut. Vannak elátkozott költők, akik balszerencséjükre túl mélyen látnak bele a világ nagy összefüggéseibe;* vannak áldozatok is, akik közül páran összecsinálják magukat a szereptől, mások önként és boldogan vállalkoznak rá, de olyan is akad, aki roppant ügyesen mást tol a saját helyére a kritikus pillanatban; és vannak szektaalapítók, akiknek időnként pénzügyi gondokat kell megoldani, máskor maguk is áldozattá válhatnak. 

Kellően változatos tehát a kép. Műfajilag, hangnemileg, formailag is. A horror vagy a weird elemeit persze minden novella kötelező jelleggel használja, de használnak azok mást is. Történelmi hátteret például. „A Sebezhetetlenek” (Pólya Zoltán) és „Az ügylet” (Fekete I. Alfonz) a két világháború közötti időszakban játszódik; az előbbi egy eldugott kis faluban, az utóbbi a pesti jasszok között – a háttér kidolgozottságára egyik esetben se lehet panasz. „A levelek alatt” (Pető Zoltán) a II. világháború idején visszacsatolt erdélyi területekre viszi a szereplőit, és hamar kiderül, hogy ezek az események csak ott, csak akkor játszódhatnak le. A „Tündöklése és bukása” (Farkas Balázs) és az „Istenes versek” (Rádai Márk) irodalomtörténeti hátteret ad a novellának: az előbbi az avantgárd elemeit használja fel, az utóbbi a kemény krimi, illetve a noir műfaját idézi. A „Szemfényvesztés” (Kovách Kristóf) szereplői az Anna Karenina neveit kapják gúnynévnek, és egy darabig a cselekmény is hasonlóképpen alakul. A szerkesztő (Nagy Viktória) a „Szekta Rt.” című írást (Mészáros Lajos) helyezte el az antológia legvégén, amely nemcsak történelmi témájú, hanem nagyon ügyes paródia is, abból a fajtából, amelyik azt a hagyományvilágot is ki tudja forgatni, amit tisztel. Attól nem tiszteli kevésbé, hogy kiforgatja – és fordítva. Talán szerencsésebb lett volna az egyetlen verset (Sütő Fanni: „Az utolsó szertartás”) pedig az antológia közepére tenni; de megértem, hogy miért nem erre esett a választás: a most középen található mű elhelyezkedése is indokolt. 

Borzasztó nehéz lehetett ám minden történetbe úgy beleilleszteni a lovecrafti mitológiát, hogy ne lógjon ki belőle, hanem az alkotás szerves részévé váljon. Ennek érdekében egy kicsit ki kell üresítenie magát az alkotónak – egy kicsit átvenni egy másik alkotó világát, átalakulni bele, közben azonban nem felejtve el azt sem, hogy mégsem egy újabb Lovecraft-történet megírása a feladat. Egyensúly saját és idegen között. Talán egy kicsit könnyebben megy, ha eleve nem Magyarországot választja helyszínnek az alkotó, mint például „A tizenhárom újhold éve” esetében (Jávorszki András), amelyben a helyszín amerikai. Külföldi a helyszín az „Álmatlanság” (Szőllősi-Kovács Péter) vagy a „Négy lábon a halál” (D. Kovács Tünde) esetében is, de itt a helyszín szerepe elvontabb, inkább jelzésszerű; arra való, hogy a „valahol messze, idegen területen” érzetét keltse. Ennek ellenében „A fennsík” (Bojtor Iván) vagy a már említett „A levelek alatt” kereszténység előtti magyar hagyományokkal kapcsolja össze Lovecraft világát, ami sokkal nehezebb, de nekem jobban tetszik. 

Három történetről szándékosan nem írtam még. Ezeket külön akartam kezelni a többitől, mert nekem ezek jelentették a legtöbbet, több okból is.

A kötetindító és a címlapot uraló „A premier” (Patonai Anikó Ágnes) nagyon-nagyon pontosan illeszti össze a magyar kulturális hátteret és a lovecrafti hagyományt. Szó szerint úgy kapcsolódik össze az egyiknek az elemei a másiknak az elemeivel, mint a puzzle darabkái. Ebben iszonyat nagy munka van. Ez látszik is a szövegen, és beszéltem is róla a szerzővel, tehát kettős forrásból tudom. Így néz ki az, ha a sokéves elmélyült érdeklődés a jókor jó helyen kapott ihletforrásnak köszönhetően egy sose látott ötletben robban ki. Ez az ötlet jelen esetben egy olyan magyar klasszikus életműhöz kapcsolódik, amelyet nagyon kevesen ismernek, még kevesebben olvasnak: Czakó Zsigmondéhoz, aki a magyar romantika második nemzedékébe tartozott. A háttérben pár vonással, de hitelesen felrajzolva látjuk a korabeli művészek világát, Petőfi Sándort, Jókai Mórt, Szendrey Júliát, Egressy Bénit, Laborfalvi Rózát és társaikat; minden szavuk, gondolatuk hitelesen ábrázolva. Az előtérben pedig ott a meg nem értett drámaíró, a lehető legsötétebb és legbetegebb romantikus látásmóddal, aki tényleg úgy írt, ahogy Lovecraft írhatott volna, ha történetesen Magyarországon él a romantika korában. Még a filozófiai háttér is stimmel. Sőt, ott van férfi-nő kapcsolatok rajza (jó nehéz azt is eltalálni, hogy ne térjenek el a korabeli gondolkodásmódtól, de azért látszódjon, hogy mai szerző írta), vagy mindaz, amit a mesékről, az idegen nyelvről való fordítás lehetőségeiről gondoltak abban az időben – nem mellékesen, hanem a cselekmény részeiként. Azért is jelent ez olyan sokat a számomra, mert minden úgy van összerakva, ahogyan én is dolgozni szoktam a szövegeimen, ezért ráadásul még lelki rokonságot is érzek a szerzővel. Meg irigységet, hogy mér nem nekem jutott eszembe. :) Érzésem szerint egyedül a nyomozás szálát nem sikerült pontosan beleilleszteni a novella szövedékébe: pár mondat kellett volna még, ami helyre rakja az apróbb ellentmondásokat. 

Az antológia közepén található a „Kecsketej” (Erdei Lilla). Mivel ez az antológia leghosszabb darabja, már-már kisregénnyé növi ki magát, megértem, hogy középre került. A kötet több novellája is hordozza a folk horror jellemzőit, de ez az egyetlen, amelyet teljes egészében folk horrornak lehet tekinteni. Hálás közönsége voltam egyfelől azért, mert ez a műfaj nagyon érdekel, és személy szerint sokkal érdekesebbnek tartom más horrorműfajoknál, másfelől azért, mert a folklór, amelyet felhasznál, éppen az én származási helyemhez, a Viharsarokhoz kötődik. Nem akármilyen élmény olyan helyneveket látni egy horrornovellában, hogy Szarvas, Szentandrás, Gyula vagy Sirató; ráadásul úgy, hogy mindegyik pontosan illeszkedik az alig néhány szóval felidézett lovecrafti háttérhez is. Ez is történelmi témájú novella (az 1830-as években játszódik), és éppen úgy szükséges a cselekményhez a kolerajárvány, mint a folyószabályozás vagy a helyi néphagyományok. Éppen úgy nem játszódhatna bárhol és bármikor, mint „A premier”. Nem szeretem és eléggé unom is a népi-urbánus ellentéteket; viszont hegyesedő füllel figyelek, ha azt látom, hogy a kettő közötti válaszfalakat ilyen ügyesen bontják le, mint itt. Ráadásul még egy nehézséggel sikeresen megküzd az elbeszélés szerzője. Az az igazság ugyanis, hogy éppen mert tudtam, mi volt a pályázat célja, az antológia legtöbb történetének végkifejlete meglehetősen jól kiszámítható volt a számomra, ez pedig visszavett a műélvezetből. A „Kecsketej” esetében ellenben sem az elbeszélés végét nem tudtam megjósolni, sem a fontosabb szereplők sorsát. Meg kell vallanom, az egyiknek a sorsában még most se vagyok biztos. Kicsit túl van bonyolítva a történet, mintha enyhén túl is lenne írva. Újra kell olvasnom majd. 

Az antológia második felébe került „A nyár, amikor eldöntöttem, hogy meghalok” című novella (Veres Attila). Röstelkedve vallom be, hogy a szerzőtől még semmit nem olvastam korábban, pedig sokan ajánlották nekem, és egyik regényét már meg is vettem. Biztos vagyok benne, hogy a maga morbid módján az is tetszeni fog. Ez a novella nagyon ott volt, ahogy mondani szokás. Ahogyan pusztán a beszédstílus imitálásával képes szereplőt teremteni, az nemcsak azért dicsérni való, mert nem akármilyen szókincs kell hozzá, hanem azért is, mert ennek a szereplőnek konkrétan nincs jelleme, és pont ebben a minőségében (minőségtelenségében) kell pont ehhez a cselekményhez. Vele aztán semmilyen módon nem lehet azonosulni, és pont így jó, hogy csak az ő hangját halljuk, de közben csak őtőle kell távolságot tartania az olvasónak. Egy fölösleges szó nincs az egész szövegben; semmi túlírás, mindenre szükség van. Továbbá ez az a novella, amelyikben nem feltétlenül az idegentől kell megijedni, amelyik betör az otthonos világba. (Jól látom egyébként Čapek szalamandráit a háttérben? Mármint a nyilvánvaló Innsmouth-utalásokon kívül.) Az is lehet veszélyes, sőt halálos erejű is, de sajnos a veszélyességet az otthonosság sem zárja ki. (Így gondolom én is, ezért találkoznak meglehetős ritkán a horrorműfajok az ízlésemmel.) Ebben a novellában a saját legalább olyan ijesztő lehet, mint az idegen. A végkifejlet pedig ismét megjósolhatatlan. 

Külön ki kell emelni azt is, hogy ezen az antológián nemcsak írók, hanem illusztrátorok is dolgoztak. Ábécérendben felsorolva: Ámon Attila, Báti László Gábor, Drotár Eszter, Fehér-Badics Sándor, Földházi Gyula, Gasparics László, Molnár Tamás Moe, Papp Evelin és Vígh Dávid Gr4ss. Az ő műveiket korántsem tudom úgy megítélni, mint az írásokat, hiszen legfeljebb műkedvelő módra értek hozzá, ezért kizárólag szubjektív véleményekre korlátozódom: nekem Gasparics László („A premier”), Földházi Gyula („Szemfényvesztés” és „Az ügylet”) és Papp Evelin („A nyár, amikor eldöntöttem, hogy meghalok”) illusztrációi tetszettek a legjobban, a jelképiségük, gondolatébresztő elvontságuk miatt. 

Most pedig romantika kori magyar rémtörténeteket, folk horrort, Féja Gézát és Veres Attila-regényt akarok olvasni...

* Ismételt bizonyítéka ez annak az általam igen kedvelt nézetnek, hogy a romantika kora még nem ért véget. A legváratlanabb helyeken tud előbukkanni a romantika gondolkodásmódja, és mindig úgy, hogy azt valaki magától értetődő igazságként kezeli. Nagyon érdekes ezt figyelni a kultúrában, bár amikor olyan gondolati elemekről van szó, amelyekből tudom, hogy világháború lett, nem annyira esik jól. Ezt a kötetet olvasva viszont jólesett.