Rövid válasz: meg akarom tanulni, hogyan kell csinálni, mert azt tapasztalom, hogy ebben a műfajban (is) el lehet mondani valami olyat a világról, amit más nyelven nem.

A hosszú válaszhoz mindenekelőtt utalnék arra, hogyan szoktak reagálni az emberek arra, ha élőben közlöm velük, hogy olvasok, nézek, sőt már írtam is horrort, és meg is jelent. Emojit nem tudok beilleszteni, úgyhogy képzeljétek ide azt, amelyiken a két nagy kerek szem az arc felét kiteszi. Mivel van valami hallgatólagos közmegegyezés, hogy magas hangú, ártatlan kék szemű nők és bármely véres műfaj kizárják egymást. (Azon, hogy az illetők magyar-angol szakot végeznek, nem lepődik meg senki. Megj.: ott kötelező olvasmány a Drakula, valamint a GULAG- és a holokauszt-irodalom. De az olyan kis emberbaráti.) 

Mea culpa: csak néhány éve tudtam meg, hogy a horrornak is vannak saját alműfajai, és hogy attól, hogy valaki nem bírja például a slashert (mondjuk, A texasi láncfűrészest, ami egyébként már szintén klasszikusnak számít), még tetszhet neki például a folk horror. Bár a Nosferatu speciel egyik sem. Nem is annyira a filmekre szoktam én kíváncsi lenni, inkább a horrorirodalomra, és azt sem azért olvasom, mert borzongani akarok. Az emberi gonoszság megjelenítése egy-egy dokumentumfilmen többnyire sokkal ijesztőbb. Vámpírfilmet pláne nem szoktam nézni. Ám a Drakula adaptációi tudnak valamit, ami mégis érdekel. 

Azt hiszem, azért kedvelem (különösen a klasszikus) horrort, mert kimond olyan dolgokat, amelyek az adott korban, de akár ma is túl kényelmetlenek, nehezen bevallhatók, realisztikusnak szánt narratívákba nem valók. Nem mintha nem volnának valóságosak, csak nem racionálisak. „Nem foglalkozunk velük”, „minek arról beszélni”, „nem tartozik senkire, hogy ezen kattog az agyam egész éjjel”, „nincs is”. Félresöpört, kitaszított témák, (többnyire) széles körben lenézett műfajban. 

Na, Eggers Nosferatuja pont ezt nem nyújtja. Illetve nyújtja, csak sokba belekap, és semmit ki nem fejt igazán. Én mégis éppen ebben a minőségében tartom inspirálónak, sok későbbi mű kiindulópontjának. Engem egy pillanatra ki nem lökött a komfortzónámból (ami azért egy horror esetében minimum meglepő). Nem úgy értem, mintha általában kedvelném az efféle undorító látványt – mert Eggers filmjének természetfölötti vagy megszállott szereplői igazán undorítóra sikerültek –, hanem úgy, hogy semmi olyat nem láttam, amire ne számítottam volna. Igaz, úgy nehéz lett volna, hogy a regényt is ismerem, az alapjául szolgáló 1922-es, azonos című némafilmet is láttam... de azért legalább kipróbálhatta volna Eggers, hogy hol vannak a zónám határai. Így viszont úgy néztem a filmet, mint egy gótikus mesét, pont az én ízlésem szerint megvariált szerepekkel. Éppen csak hogy el nem fészkelődtem a moziszékben, mint a gyerek. 

(Hozzáteszem: gyereknek természetesen nem való. De nem a gondolatisága miatt, mert azt nem bonyolították túl. Nem úgy felnőttfilm, mint a Konklávé. Igaz, nagyon erősen megkötötte Eggers kezét a nagy előd követése, de azért belemehetett volna alaposabban.)

Ezért én most nem akarok, és nem is fogok rendes és mindenre kiterjedő kritikát írni a filmről. Azt megtette helyettem Benke Attila itt, ennél jobbat nem tudok ajánlani. Én arról fogok beszélni, mire kell nekem a Nosferatu.

A Nosferatu a maga sötét-melankolikus módján megváltástörténet. Annak idején, 1922-ben Murnau Nosferatuja pontosan ezt tette hozzá a Drakula-hagyományhoz, jobban mondva ezt erősítette fel benne. Mert Stoker regénybeli Drakula grófja külsejére nézve vonzó, mint ahogyan az őt körülvevő vámpír-alárendeltjei is azok, Murnau (és Eggers) Orlok grófja viszont külsőre is, belsőre is szörnyeteg. Így Murnaunál (és Eggersnél) a központi nőalak, Ellen nem elcsábul, hanem neki kell elcsábítania a vámpírt, tudatosan legyőzve viszolygását azért, hogy önmagát feláldozva megmentse a közösséget. Nagyon radikális narratíva (főleg így visszahelyezve az 1830-as évekbe), amelyben átértelmeződik az „ártatlan nő” fogalma. Nem a „szexuális értelemben tapasztalatlan”-t jelenti, még csak nem is a „világot nem ismerő, naiv”-at, hanem a „tiszta szívű, erős lelkű, önfeláldozó”-t. Miközben ő a csábító, amivel minimum veszélyességet szokás asszociálni, de akár gonoszságot is. Ezért van az, hogy Stoker regényében az Ellen mintájául szolgáló nőalak (Mina) saját magát nevezi tisztátalannak, miután kapcsolatba került a vámpírral. Társnője pedig, aki ekkor már halott, többek között azért került a vámpír vonzáskörébe, mert túlságosan szeretett gyönyörködni – a saját szépségében. Fujj. 

Fura, hogy a regényhez képest Murnau alig néhány évtizeddel későbbi filmváltozata ennyivel jobban illeszkedik a mai elvárásokhoz, mint azt gondolhatnánk. 

Szegény blogolvasómat pedig most jól összezavartam ezzel a három-négy névvel és narratívával. Hogy kicsit világosabb legyen (nem lesz az, de erről nem én tehetek): Az úgy volt, hogy Stoker 1897-ben megjelentette a Drakula című regényt, majd ebből 1922-ben Murnau Nosferatu címmel némafilmet forgatott,* csak erről elfelejtett szólni Stoker özvegyének, és megvásárolni tőle a jogokat. Azt hitte, megússza, ha átnevezi a történetet és a szereplőket, meg valamennyire megvariálja a cselekményt. Nem úszta meg. Viszont így nekünk lett kettő Drakula-narratívánk.** A Stoker-féle a szomorúbb, nyomasztóbb, a Murnau-féle a megváltással végződő. A Stoker-féle a népszerűbb, sokkal gyakrabban feldolgozott verzió; de Murnauét sem kell félteni. Megkapja egyrészt a némafilm-klasszikusnak járó tiszteletet, másrészt Eggers jelenlegi Nosferatuja előtt is létezett már újrafeldolgozása, Werner Herzogtól, amit Eggers ismert, és ugyancsak mintának használt. A Stoker-regény szerzői joga pedig azóta régen lejárt, most már mindenki úgy gyúrja át, ahogy nem szégyelli.

Ez így rendben is volna. Ilyenkor a rendező dolga az, hogy részint megtartsa, részint intelligensen alakítsa a nézők által ismert mintákat. Nekem tetszik is az, ahogyan Eggers a klisékkel bánik. Például amit az „ártatlan nő” fogalmával művel. Vagy ahogyan hangsúlyozza, hogy (a Stoker koncepciójához közeli adaptációkkal ellentétben) Orlok gróf (Bill Skarsgård) nem vonzó és nem rokonszenves, nem lehet különösebben azonosulni vele, sem sajnálni. Nagyon ellentmondásos érzéseket kelt föl, amiben benne van ugyan a vonzalom, de Ellen (Lily-Rose Depp) voltaképpen nem a vámpírt akarja, és ezt ő maga is tudja. Eleve nem konkrét személy társaságára vágyik, egyszerűen csak magányos, és a hívására véletlenül (indokolatlanul) egy vámpír válaszol. Nem is feltétlenül a vámpírtól ijed meg, hanem utólag attól, hogy tudtán kívül egy ilyen borzalmas lény okozott neki gyönyört. Igen, kérem, ezt szaknyelven szexuális abúzusnak nevezik, ráadásul gyerekkorban, főleg, ha vesszük, hogy az abúzus elkövetője nem évekkel, hanem évszázadokkal idősebb az áldozatnál. (Eggers innen is csókoltatja a Twilightot.) Felnőttként Ellen akkor tudja feldolgozni az elszenvedett traumát, amikor szerencséjére talál egy rendes férfit, Thomast (Nicholas Hoult), akivel kölcsönösen boldoggá teszik egymást, akinek végre el tudja mondani, mi történt vele, és aki nem fordul el tőle a történtek tudatában; sőt, tudatosan is, ösztönösen is segít neki. 

Megjegyzés: ami az Orlok minimálisan meglevő vonzerejét illeti, azért sikerül egy kis „minek arról beszélni” motívumot belevinni a filmbe az éppen csak felbukkanó biszexuális szállal (és erőszakkal), de pont erre mondom, hogy csak úgy odapottyantják, aztán semmi. Gondolja tovább a néző. 

Vissza a középpontban álló házaspár kapcsolatához. Bizony a korabeli gondolkodásmódból (a történet az 1830-as években játszódik) az következne, hogy a férj, ahogy megtudja, mi történt a feleségével, azonnal ott hagyja, vagy még inkább bolondokházába záratja. Mint ahogyan a film alapjául szolgáló regényben is sajnálják ugyan az áldozatot, de nagyon durván hibáztatják is; ő is saját magát. Az Eggers-féle változat gyerekként megerőszakolt lányának pedig gyakorlatilag az egész évszázad népszerű irodalmában nem boldog házasságban, hanem a legközelebbi folyó fenekén a helye (kivéve, ha a megerőszakolója „megjavul”, és elveszi feleségül). Remélem, mindenki érzi az iróniát. Egyébként itt a megfelelő példa, nehogy valaki túlzásnak tartsa, amit beszélek. 

Vannak itt további érdekességek is. Például jaj, de szép a film nyelve. Azt nem lehet eléggé dicsérni, hogy milyen könnyen folyik a szereplők szájából a korabeli angol. Jó, nem minden pillanatban – ellentétben Eggers korábbi alkotásaival –, de azért szükség esetén oly könnyedén mondják, hogy „fear not” vagy „I shall”, mintha mindennap így beszélnének. (Egyedül a tegezés-magázást rontotta el a forgatókönyvíró.) Az Orlok gróf beszéde, az viszont idegesítő. Először is aki ilyen szókinccsel beszél, hogy „filthy ritual”, az már nem követ el kiejtési hibákat. Vagy ha igen, mert könyvből tanult, akkor egészen más hibákat követ el (pl. betű szerinti ejtést). De hát erre csak legyinteni szokás: miért éppen ebben a filmben oldanák meg normálisan az akcentust? 

Az sem rossz, ahogyan a tudomány megjelenik a filmben. Én mindig örülök, ha egy történetnek jól megalkotott alkimista szereplője van, és Willem Dafoe nagyszerű von Franz doktor. (Igen, ő az ügyeletes Van Helsing.) A műhelye pedig ügyes ellenpont Orlok dolgozószobájának. Mondjuk, ahogyan a társadalom a tudósokhoz viszonyul, az nem túl hiteles. Ebben az időszakban még éppen elfogadott volt az alkímia mint tudomány, nem idegenkedtek tőle ennyire. Ez az idegenkedés inkább a mai nézőnek szól, és sajnos újabb kliséket, sztereotípiákat is létrehoz. Aki ugyanis a szereplők közül elfogadja a világban az irracionalitás jelenlétét, annak vannak eszközei a gonosz ellen, az békében él a saját ösztöneivel (eddig korrekt), és csak ő lehet az, aki megtalálja a hangot a megszállott nővel is, aki nem ítéli el, és nem bántalmazza, sőt, magával egyenrangú segítőtársnak tekinti. 

Ez pedig már sztereotípia. Mármint ez a vagy-vagy felosztás. VAGY alkimista vagy, és elfogadod, hogy léteznek racionális ésszel felfoghatatlan dolgok, ÉS tudsz rendesen viselkedni; VAGY a felvilágosodás gyermeke vagy, aki nem hajlandó átkokban hinni, ÉS bántalmazó leszel. Ha ez ilyen egyszerű volna, gyerekek.

Bizony, Eggers nemcsak játszik a klisékkel, hanem teremt is belőlük jócskán. Aki a szereplők közül az 1830-as évek elvárásainak megfelelően gondolkodik a női testről, szexualitásról, ösztönökről, megszállottságról, az, ha nem is gonosz, de ártalmas, és bűnhődik. Adott esetben nagyon rondán bűnhődik. Aki szembemegy ezekkel az elvárásokkal, az jó, az ártatlan, az minden fontos szereplő tiszteletét elnyeri, és vagy túléli, vagy legalább méltó és értelmes halált hal. Nem mintha nem értenék egyet az alapfelállással, és nem mintha nem szeretném látni, hogy a meghozott felfoghatatlan mértékű áldozatnak értelme van. De ez tipikusan az a fajta dilemma, amit felnőttfilmben nem szokás ennyire egyoldalúan, fekete-fehér módon ábrázolni.

Vagy ott van a film vége, amely értelmessé teszi az áldozatot, és megnyugtatóan eltávolítja a városból a gonoszt.*** Többek között ezért is írtam fentebb, hogy mesét láttam, 18-as karikával. Isten őrizz, hogy ennyi vért és reflektálatlanul durva nemi tevékenységet kiskorúnak valónak tekintsek (bár nézzünk szembe a tényekkel: megnézni ők fogják), de ez a megrágott tanulság legfeljebb a bennem élő gyermeket szólítja meg. 

Mondjuk, szépen inspirálja is, éppen a fogyatékosságaival és hibáival. Kétszer láttam a filmet. Moziban. 

Van a filmnek egy (tudtommal) keveset emlegetett és méltányolt szereplője, Knock, a vámpír cselédje, a lassan megőrülő ingatlanügynök (Simon McBurney). Na, amit vele csinál Eggers, azért csak tisztelni tudom. Mind Murnaunál, mind Herzognál abban mutatkozik meg a figura őrülete, hogy folyton nevet (Herzognál elég idegesítően), és persze gerinc meg minden más hasonló fölösleges dolog nélkül szolgálja a vámpírt, aki használja és megveti, távolból és közelből egyaránt. Simon McBurney mélységet ad neki. Nem jellemileg, mert az sok nem jut neki, pár vonás és kész, hanem gondolatilag. Nemcsak attól komikus, hogy nevet, hanem attól, hogy a nyitott, a megkínzott, a csonka, a groteszk és karneváli testet képviseli. Nem a megújuló fajtát persze, amelyről itt írtam, hiszen akkor nem volna horror. Ez inkább az a fajta sötét komédia, amit Sade márki csinál. Ugyanakkor ennek a komikumnak is az az eszközrendszere, amit a megújító groteszk szokott használni (a megszokottól eltérő célra használt, így átalakuló tárgyak, szaporodó állati testek, határátlépések különböző fajtájú lények között), ettől kísérteties lesz a hatás. Na, itt már kezdődik a felnőttfilm. Kár, hogy ilyesmire nem szoktak Oscart adni. 

Nagyon nehéz megfogalmazni azt, hogy mi mutatja még ma is, hogy a horror (a gótika) mit hoz magával a komikusnak induló kalandregény-hagyományból. Nem úgy értem, hogy parodisztikus, nem úgy értem, hogy nevetséges. (Bár az a sok plot hole tényleg az, de az Eggers hibája, nem a műfajé.) Úgy értem, hogy egyfelől olyan szögből tudja megmutatni az embert, amelyből látszik, hogy milyen értelmetlen minden kapálózása a nála nagyobb erők ellen (ez Eggersnél pont nincs meg, hiszen itt megtalálják a módját, hogy kiiktassák a gonoszt örökre), másfelől... másfelől a műfajnak emlékezete van. Ha azok a klisék, amiket a horror használ (és adott esetben kiforgat), olyan szöveghagyományból indultak, amelyik évszázadokig, sőt évezredekig komikusnak számított, akkor nem tudja nem megőrizni azt legalább nyomokban. Ettől azonban még egyáltalán nem biztos, hogy van rajta kedve nevetni az embernek. A komikus nem feltétlenül azt jelenti, hogy vicces is. 

Talán ezt a legnehezebb elmagyarázni: hogy van olyan, hogy egy motívum komikus eredetű (teszem azt, a csonka test vagy az értelmetlen áldozat), de a franc akar nevetni rajta. (Kivéve, ha Happy Tree Friends-rajongó.****) Tessék arra gondolni, hogy Csehov drámáit vagy A fizikusokat komédiaként definiálta az alkotójuk. 

De ezek mind csak példák valami elvontra és nehezen érthetőre. Különösen azért nehezen érthető, mert nagyon erősen belénk égett a tudat pár száz éve, hogy a komédia alsóbbrendű a „komoly” műfajoknál, és „meg kell védeni” azzal, hogy megmagyarázzuk: de hát a társadalmi visszásságok leleplezésére való; de hát kikapcsol; de hát könnyebbé teszi a nehézségek elviselését. Nem. Illetve de, ezek mind létező és fontos dolgok, de nem merítik ki a komédia vagy a komikum fogalmát. Az mindezeknél jóval több. Nem alsóbbrendű, és nem szorul védelemre, nem kell mentegetni semmivel a jelenlétét. De ezt most befejezem, mielőtt nagyon elszalad velem a ló. Most csak ennyi: jó látni, hogy Eggers filmjében szépen a helyére kerül ez a komikus figura, nem lóg ki, nem idegesítő, nem kell indokolgatni, hogy mit miért csinál, komikus és kész. 

Vissza ahhoz, hogy mi az Eggers hibája. Igen, a film cselekménye csupa apró lyuk. A szereplők cselekedeteiben időnként lámpával kell keresni a következetességet. (Miért nem megy arrébb az útból Thomas, amikor el akarja ütni a hintó? Miért nem a kapu zárját veri le, miért a kriptáét, főleg úgy, hogy eredetileg a kaput akarta kinyitni? Miért éppen Orlok válaszol Ellen hívására? stb.) Ezeknek nagyon nagy része abból következik, hogy tartani kellett a némafilm cselekményvezetését, akkoriban pedig az volt a szokatlan, ha egy filmnek egységes cselekménye van. Na de eltelt száz év, kérem. Nem mellesleg hozzáadódott a játékidőhoz egy óra hossza. Igazán szánhattak volna időt arra is, hogy a következetlenségeket kiküszöböljék egy kicsit. Az Ördögűző-utalásokat meg teljesen fölösleges volt belerakni. Mondjuk, ha Rose-Depp kaszkadőr és CGI nélkül csinálta őket végig, akkor a kalapomat leveszem. 

Azt pedig már csak enyhe szomorúsággal említem meg, hogy nagyon nagy ötlet volt Herzogtól a fenséges táj összekapcsolása az alantas lénnyel, de ő CGI nélkül is meg tudta oldani. Mindegy, legalább Eggers filmje is szépen csinálja. Az operatőri munka Jarin Blaschke munkáját dicséri, Oscarra is jelölték, meg is érdemelte.

(Megj.: A díszletest, a sminkeseket és a ruhatervezőt is jelölték ám, amivel szintén egyetértek, olyan ruha nekem is kell, mint Ellennek van, meg sokgalléros kabát is. Már csak hogy a bennem élő gyermeket bemutassam.)

Nem biztos, hogy megérdemelne a film egy ilyen hosszú bejegyzést, de mint látszik, messze nem pusztán egyetlen filmre koncentráltam. És azt is hiszem, nem is csak engem fog Eggers inspirálni ezzel az alkotással. Túlzás korszakosnak nevezni, de biztos, hogy sokan fognak tanulni tőle. Viszont ha rám hallgat, most abbahagyja a remake-eket, és nem piszkálja a Labyrinth filmet (itt írtam róla), mint ahogy lehet hírét hallani. Nem jó az, ha az ember keze ennyire meg van kötve. Bezzeg a VVitch úgy tökéletes, ahogy van.

Azt azért még le kell szögezni, hogy a film egyik fontos tanulsága, miszerint annak van esélye küzdeni a gonosz ellen, akinek van macskája. Egyébként ez is Murnau-örökség. Az 1830-as évek macskahordozója pedig valami bűbáj.

De ez most az alkimista műhely, hordozó nélkül. Keresd a macskát. (Elvileg 3 db van.)

* Egyébként nem ő volt az első filmváltozat rendezője; az elsőt történetesen magyarok forgatták. Csak az, sajnos, elveszett. (De még hátha meglesz.) Ebben az időben a filmet nem tekintették még teljes értékű művészetnek, nem is gondoltak rá, hogy valaha valaki még értékelni fogja, és nem vigyáztak az amúgy is sérülékeny anyagú tekercsekre. A két világháború se használt nekik. A korban keletkezett filmek túlnyomó része világszerte elpusztult. 

** Pontosabban három, mert utóbb kiderült, hogy az izlandi regényfordítás viszont nem fordítás volt, hanem fanfiction. Mostanában fordították vissza angolra. 

*** Sokkal érdekesebb, és sokkal kevésbé megnyugtató egyébként a Herzog-féle, 1979-es Nosferatu végkifejlete. Meg sokkal több plot hole is van benne. Borzasztóan furcsa, hogy itt egy nevetségességig ellentmondásos filmvég (hogy mást ne mondjak, miután másfél óra hosszat verték a fejünkbe, hogy a vámpír a napon megsemmisül, hopp, hát nem ott egy vámpír a napfényes pusztában, lóháton?), amely a maga módján hitelesebb, mint Murnau vagy Eggers változata, mert arra figyelmeztet, hogy az áldozat értelmetlen, a gonoszság fennmarad. 

**** Itt leteszem a nagy esküt, mielőtt meggyanúsítanak: nem vagyok az, de tényleg. Viszont esztétikailag tudom hova sorolni, és annál kegyetlenebbül komikus történetet nem ismerek. Hál'Istennek. Ezt is inkább kihagytam volna, csak boldogult úrfikoromban az egyetem egyetlen számítógéptermében egyfolytában az volt a sláger. Utólag nem bánom, tényleg értékelem a megszerzett információt, még ha nem is örültem megszerzés közben. Mondjuk, érdekes, azok se, akik bekapcsolták. Még csak el se mosolyodtak sose.