Régi adósságom volt elolvasni ezt a novelláskötetet (saját magamnak tartoztam vele). Most, hogy túl vagyok rajta: tetszett is, nem is. Stílusérzék: van. Realizmus: van. Kitűnő megfigyelőképesség: van. A nagybetűs Életből, jobban mondva a még nagyobb betűs Magánéletből vett sok-sok téma: van. Emberi kapcsolatok (főleg: férfi-nő, szülő-gyerek): vannak. Akkor mi hiányzik? Nem tudom.

Úgy a feléig azt mondogattam magamnak: csak azért olyan idegen számomra a könyv, mert túlságosan nagyvárosi nekem. Hiszen ezt a korszakot, ezt a stílust Galgóczi Erzsébet regényeiben és novelláiban nagyon szeretem. Csak hát Galgóczi történetei falvakban játszódnak, vagy legalább a főszereplőjük faluról jött. Ízlés dolga.

(Megjegyzendő: Palotai Boristól tényleg rengeteg mindent meg lehet tudni az 50-es, 60-as évek mindennapi nagyvárosi életéről.)

Aztán a kötet második felében már tudtam, hogy valami mégiscsak hibádzik ezekből a novellákból, tőlem függetlenül is. Túlságosan kiszámíthatóak, egy kaptafára készültek. Elsietett házasságok, elnyomott férj/feleség, magány, elhagyott gyerekek, hirtelen halál, temérdek irónia, hogy már belefullad az ember az iróniába… és mindig már a novella elején tudható, hogy a főszereplő a végén csalódni fog egy nagyot.

Azért akadnak benne darabok, amelyeket magammal viszek. A „Pirosas…”-ból az asszony lázadását, aki mindennapi-kisemberes módon, de mégiscsak bosszút áll a férje helyett (illetve tulajdonképpen a férjén, azzal, hogy megmutatja neki, milyen erős tud lenni). A „Két reszelő”-ből az elmagányosodó édesanyát – az nagyon megrendítőre sikerült, majdnem sírtam. A „Megmentőim”-et úgy, ahogy van: üdítő kivétel volt, kifejezetten szellemes novella! Az „Árvák”-ból a hebehurgya anyajelöltet, aki barátjaként kezeli a nevelőintézeti gyereket, aztán persze… de nem árulom el. Ezekért a novellákért megérte.

Ezt 2014. május 19-én írtam. 

Pontszám: 10/7