Ez nem regény, ez marionettszínház. Szeretem a groteszket, de nem akkor, ha ilyen otromba, dróton rángatott, tátogó piros szájú fabábukkal van tele. Még akkor se, ha amúgy a könyv TÉNYLEG nagyon jól meg van írva.

Mégse bántam meg, hogy elolvastam.

Azt tanultam, hogy ha egy szöveget nagyon, de nagyon idegennek érzek magamtól, akkor tovább kell olvasni, mert ezáltal érthetem meg igazán azt, ami nem én vagyok. Kizárólag ebből a megfontolásból nem süllyesztettem el ezt a regényt az első tíz oldal után. Azért is haladtam vele ennyire gyorsan, mert túl akartam rajta esni. Aztán kiderült, hogy nem is rossz.

Kicsit hasonlít Albert Camus Közönyére. Itt is azért ítéli el a társadalom a főszereplőt, mert nem hajlandó hazudni. Csak Krležánál komédiába fullad Meursault méltósággal viselt sorsa. Na, méltóság, az itt nincs. Sár és mocsok, az van. A kitartott nő meg a börtöntöltelékek képviselik az erkölcsöt. De tényleg!

Nagyon ismerős világ amúgy. Kisváros, hivatal, kávéház… nyugodtan játszódhatna nálunk is a harmincas években. Amikor a főszereplő I. világháborús visszaemlékezései következtek, még jobban megértettem mindent. Horvátországnak is megvolt a maga Elveszett Nemzedéke.

A börtönjelenet, az viszont abszolúte megvett, a bölcs elítéltek filozófiai vitájával. Simán befért volna egy Rejtő-regénybe.
Úgyhogy érdemes volt ezt a könyvet is útba ejteni. De azért – komolyan és elfogultság nélkül – a Csontbrigád jobb. Esztétikailag is. Vállalom. 

Ezt 2014. június 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8