Sajnos magyar fordítása nincs, angolul viszont létezik.

A francia szöveg nagyon szép, ráadásul az intelligens mítoszfeldolgozások sorát gyarapítja. Az utóbbi időben gyakorlatilag függővé váltam a hangoskönyvektől, franciául már szándékosan keresem őket, hogy a könyvvel párhuzamosan olvashassam, szépen napi adagokra osztva. Ez a regény pedig erre a beosztásra éppen alkalmas, mivel lassú, hömpölygős ritmusban halad, és bár érdekes a cselekmény is, nem az a legfontosabb benne.

Nyelvtanulóként is, egy ismeretlen kultúra felfedezőjeként is hasznos olvasmány. Azért választottam, mert amilyen gyakran hallani kanadai szerzőkről, olyan ritkán találkozunk francia-kanadaiak nevével, és érdekelt, miben különbözik az ő nyelvhasználatuk a franciaországiakétól.* Hogyan fest egy olyan francia nyelv, amelyikben az USA-val és a brit-kanadaiakkal való érintkezés következtében gyakoriak az angol jövevényszavak, de az ott élt/élő indián nyelvek is hatottak rá? Ráadásul nyilván jó volna az ő életükről is többet tudni. 

A magyar fordítás címe: Az ismeretlen remekmű. 

Nagyon szép, nagyon ijesztő, pont, mint amilyen a híre. Továbbá éppen olyan tömény, mint amilyen rövid. Ha valaki arra számít, hogy majd ezen keresztül ismerkedik meg Balzac életművével, akár francia nyelven, inkább válasszon hosszabbat. A hangoskönyv verzió viszont tökéletes, Fabienne Prost felolvasása pedig kísérteties hatással bír. 

A sorozat első kötetének címe: L'Héritage mystérieux; a magyar fordításé: A rejtélyes örökség.

Furcsa kerülő úton tudtam meg, hogy Rejtő Jenő regényei mennyit köszönhetnek Pierre Alexis Ponson du Terrail Rocambole-sorozatának. Egy kortárs francia fantasy olvasása közben jöttem rá, amelynek írója szintén a klasszikus francia kalandregényeket tekintette mintának, és hamar feltűntek a cselekményfordulatok, jellemek, motívumok párhuzamai Rejtővel. 

Természetesen nem hagyhattam ki, már csak azért sem, mert úgyis gyakorolni akarom a francia nyelvet, és az első Rocambole-regény hozzáférhető hangoskönyvként is, az egész sorozat pedig legálisan és ingyen olvasható a neten (a szerző 1871-ben halt meg). Biztos, hogy fogok is még foglalkozni vele, már csak azért is, mert az olvasható verzió még tömegközlekedésre is vihető. A hangoskönyv is lehetne, csak abból most egy kicsit sok volt. Egyébként sem csinálták még meg az egész sorozatot. 

Nehéz a dolga a kritikusnak, ha ennyire egyedi hangról akar írni. A Kettészakadt világ többféle kulturális hagyományba is illeszkedik ugyan, mégsem kategorizálható. Nem is dolga, hogy az legyen. A róla való beszédet azonban megkönnyíti (illetve könnyítené) a háttér fölismerése, márpedig beszélni szükséges a műről. Szükséges azért, hogy minél jobban tehesse azt, ami a dolga. 

Magyarországon a XX. század első évtizedei óta hagyománya van a szociográfiának. Irodalmi válfaja is megőrizte aktualitását, ezt bizonyítja például Borbély Szilárd azóta számos kiadást megért Nincstelenekjének sikere a 2010-es évek elején. L. Ritók Nóra nem ebben az értelemben vett szociográfiát ír. Művei dokumentumértékűek, nem törekednek esztétikai hatásra – ettől függetlenül nagyon is hatnak esztétikai úton (is). 

Kritikám az Alföld online felületén jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Súlyos terhet vállal magára, aki akkora kultuszregény megfilmesítésébe fog, mint a Dűne. Villeneuve feldolgozásán, különösen a második részen azonban még a vártnál is nagyobb teher nyugszik.

Nemcsak a történet bonyolultságáról van szó, vagy arról, hogy fontos szerep jut benne olyan hosszadalmas párbeszédeknek és belső monológoknak, amelyek már Herbert korában is nehezen érvényesültek volna filmvásznon. Az is problémát jelent, hogy az 1965-ös Dűne társadalmi-politikai vetülete nemhogy veszített volna az aktualitásából, hanem még nagyobb jelentőséget kapott, és ez különösen a regény második felében érvényesül. A hatalom, a felelősség, a fanatizmus, a különböző kultúrák közötti átjárhatóság megléte vagy hiánya csupa rendkívül érzékeny és megosztó téma. Ha pedig ez nem volna elég, közben a filmnek természetesen működnie kell kalandként és látványként is.

Kritikám a KULTeren jelent meg. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Nehéz erről a könyvről írni, személyes érintettség okán. Az én családom is erről a területről származik, része az identitásomnak. Másfelől önkéntelenül összehasonlítja az ember az akkori viszonyokat a maiakkal, és ez (is) elég fájdalmas élmény, szintén személyessé teszi az olvasást. 

Tudományos módszerekkel készült, szenvedélyes hangú vádirat, arra való, hogy fölrázza az országot a harmincas évek végén. (Sikerült is, csak nem egészen úgy, ahogyan a szerző szerette volna.) 

Hamarosan jön magyarul, úgyhogy az is olvassa a bejegyzést, aki nem tud franciául. A Les Enchantements d'Ambremer második része. Számomra alatta marad az elsőnek, de ez NEM a regény hibája. Igazából nem is hiba. 

A regényvilág ugyanaz, mint a Les Enchantements d'Ambremerben: alternatív történelmi közeg, a XX. század első évtizedének Párizsa, annak összes pezsgésével, találmányával, szecessziójával és kalandregény-figurájával. Izgalmas, játékos háttér ez, amelybe szépen illik a mágia jelenléte. Még a stílus is a korszak regénynyelvét imitálja. A cselekmény most is kellően fordulatos, a szereplők még mindig szerethetők, a két főszereplő kapcsolatáról lentebb külön is írok. A szerkesztésmódba már bele tudok kötni, bár értem és elfogadom a megváltozott koncepció okát.  

Egyetlen nagyon nyomós okom van arra, hogy ne akarjam folytatni a sorozatot: hogy itt már nem az a Verne-Leroux-Leblanc-du Terrail egyveleg határozza meg az eseményeket, mint az első regényben, hanem sokkal inkább Dumas világát idézi föl a szerző, azon belül is A három testőr cselszövéseit, politikai játszmáit, szerelmi viszonyait.