„Vázlatok egy nagy mű szerkezetéhez” – definiálta maga a szerző. 

A hagyatékban talált, néha befejezett, néha töredékben maradt novellák és esszék, amelyekből Rejtő korai, tragikus halála miatt soha nem válhatott egységes kötet. Varga Katalin munkájának köszönhető, hogy egyáltalán olvashatjuk. Sokáig ódzkodtam is tőle, hogy hozzányúljak. Hiba volt. 

A szövegek egyetlen nagy témája a csavargás. Mármint ha ez egyetlen témának nevezhető. Mert van annak köze az idegenséghez éppen úgy, mint a helyben levés korlátlan lehetőségéhez. Hazudozáshoz, elfolyó határú identitáshoz, áruláshoz és erőszakhoz éppen úgy, mint minden érdektől mentes tisztasághoz. Kétségbeesés és az elhagyatottság tudata lakik ezekben a novellákban, de büszkeség és vagányság is. Az út mitikus helyszín, a csavargóban pedig mindig van valami mítoszi, akkor is, ha éppen kilátszik a nadrágjából az ülepe, és félig éhen van halva. 

Nem „rejtős” – mondják rá sokan. Nos, az igaz, hogy sírva röhögni valószínűleg csak egyetlen íráson fog az olvasó, a „Főlépcsőházi lakásunk volt Párizsban” címűn. Más szövegek inkább a csöndes iróniájukkal hatnak; komikum nélkül még a legszomorúbb sincs. De valószínűleg mást, talán többet akart vele a szerző, mint a kalandtörténeteivel: meg akarta mutatni, hogy „komoly” műfajban is tud.

Részemről a kerek világon semmi értékkülönbséget nem szoktam tenni két mű között az alapján, hogy melyiken lehet nevetni, és melyiken nem; ellenben tudom, hogy a komoly ellentéte nem a vicces, hanem a komolytalan. Sőt, azt is tudom, hogy Rejtő művei nem a komolytalan kategóriába tartoznak. De tisztában vagyok azzal, hogy a nézeteimet mennyire nehéz pontosan elmagyarázni. Próbáltam elégszer. Meg azzal is, hogy a legtöbb ember nem így gondolkodik, még a Rejtő-rajongók sem, hanem igenis értékkülönbséget tesznek a komoly és a vidám művek között. Tehát először is arra a kérdésre válaszolok, hogy „tud-e Rejtő komoly műfajban írni”. 

Tud. 

Tény, hogy nem minden novella színvonala egységes. Túlírást nem csak nyomokban tartalmaznak. Tény, hogy a szerző nemhogy szerkeszteni, még befejezni sem tudta némelyiket. De hát ez nyilvánvaló okból nem is volt tőle elvárható. Így is akad, amelyik bármely novelláskötetben megállná a helyét („Fogják meg!”, „A lengyel fiú”, „Döcög a koporsó”), és nincs, amelyiknek ne volna meg a maga érdekessége. Nem is feltétlenül a novella voltukból következően, hanem a rendkívül erős személyes jellegükből, önéletrajziságukból, a hitelesség igényéből, amellyel íródtak. Függetlenül attól, hogy nem mindegyiknek a Jenő nevű „én” a főszereplője. Sőt, attól is, hogy éppen az egyik legjobb szöveg halálbiztos fabuláció, és nem történhetett meg sem ott, sem úgy.

Éppen e miatt az egyértelműen kitalált történet miatt nem merem azt mondani, hogy a nagy regények ötleteinek forrásvidékét látjuk. De ettől még biztos, hogy aki jól ismeri Rejtő életművét, az azonnal észreveszi az önéletrajzi művekben is A Néma Revolverek Városa, Az elveszett cirkáló, Az ellopott futár, a Vanek úr Párizsban vagy akár a Csontbrigád motívumait, szóhasználatát. Látszik a szerző műveltsége, intelligenciája, gondolkodásmódja, sőt, a humora is. 

Nem „rejtős”? De.

Csak éppen a Rejtő-regényeknek a szomorúságát, esetleg a bánatos mosolyát lehet viszontlátni bennük. Mert igen, Rejtő műveinek világa szomorú. Mindenütt. A nagy regényekben is. Ott a leginkább.

A háttérvilágot tessék nézni, a lecsúszott egzisztenciákkal, a saját világukból kiszakadt figurákkal, akik az esetek túlnyomó többségében nem jókedvükből léptek ki polgári életükből (nem ám, még Piszkos Fred sem), és soha többé nem térhetnek vissza oda. Van, amelyikük ezt megszokta, és könnyedén veszi, de mindig több közöttük az olyan, aki a lelke mélyén örök nosztalgiát érez iránta. 

Rejtő műveinek komikumát nagyon nagy részben az adja, hogy a főszereplő(k) dolga felforgatni és megváltani ezt a szomorú világot. Tudtukkal vagy tudtukon kívül, szándékosan vagy szándéktalanul, de valamennyien ezt cselekszik, akkor is, amikor csak megszólalnak, vagy csak az elbeszélő beszél éppen róluk. De a világ, amely megváltásra szorul, mindig szomorú, bukott, széthasadt. Senki számára nem otthon, még a kiváltságosoknak sem. Nekik főleg nem. 

Rejtősek a Bedekker novellái bizony. „Csak” a megváltó hiányzik belőlük. Aki vállalja, hogy közvetít az egymástól elszakadtak között, aki egyben kiszámíthatatlan trickster, és aki ebben a minőségében magába sűrít minden hirtelen leleményt, véletlen szerencsét, öntudatot és hülyeséget. Ezek mind-mind megvannak a novellák világában is, csak a figura nincs, aki egyesítse őket. Nem mintha számon lehetne vagy kellene kérni őt a novellákon, hiszen ezeknek a novelláknak a célja más. De észrevenni a hiányát, azt nagyon is érdemes. 

Pontszám: 10/9