Újraolvasás vége.

Ez de fura. Nem is tudom, hányszor olvastam már, de ilyen még nem volt: nem belement az a fránya por a szemembe a végén? Ritkán szoktam könyvek fölött sírni (ez is gyorsan felszáradt), Tolsztojon pláne.

Ez nem az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy mi lesz a vége. Ez az a könyv, amelyet olvasva az ember izgul, hogy hogy lehet feldolgozni azt a véget. Az első fejezetben Ivan Iljics már halott, és nyilvánvalóan nem sok embernek fog hiányozni – az arca mégis megszépült és megnyugodott. A kérdés az, hogy mitől? Akinek a haláláról a kollégáinak csak a saját közelgő előmenetelük jut eszébe, a feleségének meg az özvegyi nyugdíj, az min mehetett keresztül, ami annyi értéket adott az utolsó perceinek, hogy méltósággal tudott meghalni?

Nagyon szép könyv. Az első harmada gyors, szinte csak „odavetett” felvezetés (persze minden fontos információt tartalmaz, de egy grammal se többet), a második harmad a szenvedés pontos, valóban megrázó rajza, az utolsó pedig szabályos megváltástörténet. Bebizonyítása annak, hogy mi mindent cselekedhet az ember még néhány órával a halála előtt, magatehetetlenül fekve is. Sugalmazása annak, hogy mi mindenre lehet képes, ha történetesen nem néhány órával a halála előtt gondol bele abba, mit kellett volna kezdenie az életével.

Gogol Köpönyegének komoly párja. Mindkét könyv olyan ember életét meséli el, akinek igazából nem volt élete, és olyan halállal zár, amely igazából nem halál – csak amíg A köpönyeg keserű-vidáman fintorog és nevet, addig az Ivan Iljics halála… hát attól belemegy a por az ember szemébe. 

Pontszám: 10/9

Ezt 2015. január 19-én írtam.

Szegény drága Akakij Akakijevicset még mindig szeretjük.
És még mindig nevetünk, hol a rovására, hol… a javára. Ilyen kifejezés eddig nem volt, most majd lesz.

Akivel már előfordult életében, hogy örömét lelte teljességgel hétköznapi, hogy ne mondjam, jelentéktelen dolgokban – hogy úgy istenigazából fázott – hogy éjszaka hazafelé menet azon ette magát, miből és hogyan fog kifizetni adott összeget egy teljességgel hétköznapi dologra – hogy lehetetlen dolgokra vállalkozott a spórolás érdekében, és tátott szájjal, boldogan fogadta az apró sikert is… az olvassa fanyar mosollyal Akakij Akakijevics históriáját, és szeresse magát, és röhögjön magán…

…és vegye azt is észbe, hogy igen, ez a név bizony az orosz fülnek is azt a szót asszociálja, amit a magyarnak…

Akivel pedig már előfordult életében, hogy a maga jelentéktelen kis életét egy bűbájosan csengő cím és némi (esetleg tetemesebb) anyagi juttatások után kb. a Jóisten létével érezte egyenértékűnek, és örömét lelte abban, hogy részint a nála kisebbekkel veszekedjen (minél értelmetlenebb szöveget használva, annál jobb), részint a nála nagyobbak elvárásainak igyekezzen megfelelni…

…az szorítsa kissé össze a fogát, és vegye észbe, hogy örömforrásai körömfeketényivel több gyönyörűséget sem juttatnak neki, mint amennyit Akakij Akakijevicsnek juttattak az övéi…

Aki pedig szereti a kísértethistóriákat, amelyekben egy cseppnyi, ámde annál édesebb győzelmet arat a jó, a hatalmasok pedig legalább öt percre verítékezve futamodnak meg, az ne fanyalogjon, hanem vigyorogjon, és szeresse tovább szegény drága Akakij Akakijevicset.

Ezt 2015. január 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Sose szerettem a disztópiákat/antiutópiákat. Az Állatfarm minden ismerősömnek tetszett, csak nekem nem. Az 1984-re szó szerint évekig készültem, mire el mertem olvasni.* A Battle Royale-t úgy húsz oldalig bírtam. Én ellenállok a műfajnak.
A Fahrenheit 451 győzött meg arról, hogy a disztópia nem feltétlenül csupa fulladozás meg hideg verejték, hanem van benne egy kicsi friss levegő is. Csak éppen annyi, amennyi nekem kell. A Kssz! pedig éppen ilyenfajta disztópia, bár közel sem esett ám olyan jól a könyvmoly lelkemnek, mint a Bradbury-regény. Vagy mégis. Vagy mégse.

Mert hát itt van ez a brutális-tündéri világ, kétszáz évvel az atomrobbanás után, nyakig a neolitikumban, annyira orosz, hogy Baba Jaga ahhoz képest nudli, és napi huszonnégy órában bűvös-bájos szövegekkel tömik az olvasó fejét, miközben egérhúst majszolnak, egérzsírból készült gyertyával világítanak, egérbőrből varrott sapkát viselnek, és némelyiknek a hónaljából nő ki a lábfeje, már hogy a kétszáz évvel korábbi atomrobbanás okán. Aztán a bűvös-bájos meséikben időnként egyeseket elevenen felfalnak, másokat megfosztanak a lelküktől, ismét másoknak apokaliptikus látomásai támadnak, mutáns oszloppal meg fenevaddal, amelyik egyszerre fut négy irányba, míg nem jön a szanitéc, és el nem viszi az összes mesélőt a Gulágra gyógykezelésre. Van olyan, hogy az embernek a hideg futkos a hátán, miközben röhög.

Meg itt van ez a Benedikt nevű galambocska, az angyali primitív stílusával, egy akkora darab ragyogó tekintetű jámbor marha, hogy a megjegyzésein az olvasó időnként (elég gyakran) haldoklik a röhögéstől, időnként meg (kicsit még gyakrabban) kedve lenne belemártogatni Benediktet a jeges vízbe, és csak azért nem teszi, mert úgyse fogná fel azt se. Időnként meg mind a kettő. Főleg akkor, amikor odateszik az olvasó elé ezt a Benedikt nevű galambocskát tükörnek. Na, akkor egy kicsit elmegy az olvasó kedve a nagybetűs élettől. Meg még mintha az olvasástól is. Jaj, lekopogom, nem, nem, nem!

Tessék olvasni Tolsztaja nénit (akiben nem vált ám vízzé se a nagyapóka, se a dédnagybácsika vére). Tessék olvasni. De mértékkel.

* Gimnáziumi legjobb barátném bezzeg már tizenhét évesen olvasta, és vagánykodott vele, hogy ő milyen bevállalós, én meg irigyeltem a háttérből.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. február 24-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Most vagyok gondban. Elég nehezen tudtam mit kezdeni ezzel a könyvvel, többféle értelemben is. Nem azt adta, amit vártam – mondjuk, ez még önmagában nem lenne probléma. :)
Először is természetesen óriási élmény volt eredetiben olvasni, főleg éppen ezt a példányt, és úgy, hogy az enyém. (Paris, Calmann-Lévy, 1921/22, „revue et corrigée par l'auteur”, azaz átnézte és korrigálta a szerző; könnyű, kézbe simuló, puha papíros, kemény borítós kiadás, még a háború előtt újrakötve. Felért egy időutazással.)
Régen olvastam utoljára franciául, nem véletlenül tartott egy hónapig a végére érni. Pedig azért annyira nem nehéz. A XIX. század végén íródott, de a XVIII. században játszódik, azt idézi fel mind eseményeiben, mind ízlésében. Időutazás már a maga korában is. Ráadásul, ha a francia Wikinek igaza van, „pastiche”, azaz egy korábbi szöveg, a „Le Comte de Gabalis” című rózsakeresztes irat újrafeldolgozása, nem kevés iróniával, elég rendesen parodizálva az alkímia/mágia képviselőit.
Eddig tökéletes is lenne. Szeretem az intelligens könyveket, főleg, ha jó a humoruk. Ennek jó. 

Adott egy elbeszélő, Jacques Tournebroche (a magyar fordításban Nyársforgató Jakab), aki az apja vendéglőjében hatéves korától a tűzhely fölötti nyársat forgatja, ölében az ábécéskönyve, olvasni tanul. Rokonszenves egyéniség. Adott egy főszereplő, Coignard abbé, aki az immár olvasni tudó Jacques-ot szárnyai alá veszi, latinra és görögre tanítja, és szép karriert ígér neki. Mindvégig fiaként kezeli, Jacques pedig apjaként szereti. Még rokonszenvesebb egyéniség. Tulajdonképpen róla szól a mű. Az előszóban Jacques bevallott célja az, hogy a mesteréről írjon, és valóban: a regény eleje-vége, mielőtt ő megjelenik a színen, és miután ő eltűnik a színről, az alig néhány oldalt tesz ki. A tanítvány saját élete saját magát se érdekli, kizárólag addig, amíg a mestere szerepel benne.

Egyértelműen ez a derék abbé a regény „hőse”, bár minden, csak nem hős: öregedő, pocakos, szemüveges pap, aki rendkívül szeret enni és inni, talán éppen azért, mert egyikből se jutott neki soha annyi, amennyit érdemelt volna, valamint bájos-lovagiasan tud udvarolni minden útjába kerülő csinos lánynak, akik a stílusa miatt igen nagyra is becsülik; de mindenekelőtt mélységesen szerelmes a könyvekbe, különösen a régi könyvekbe. Egyáltalán nem feddhetetlen, mégis akár szent embernek is mondható. Szelíd, nyugodt, mosolygós bácsi, aki a mennyei dolgok iránt feltétlen tisztelettel viseltetik, miközben a földi világot tiszta racionális elmével szemléli. Bölcs elnézéssel viseltetik a világ minden bűnei iránt, és úgy tud a regénybeli kalandok során ő maga is beléjük keveredni, sőt elkövetni őket, hogy az a legkevésbé sem befolyásolja… mit is? A világ harmóniáját és a saját életének békéjét, igen. (Ezt a kifejezést meddig kerestem, hogy igazán pontos legyen… De most komolyan.) Végtelen szeretettel van megalkotva ez a figura. Az alvilágba leszálló, és ott magabiztosan tájékozódó ókori filozófusok méltó örököse.

De akkor miért ad éppen Coignard abbénak a szájába olyan mondatokat az elbeszélő, amelyeket a legkevésbé se lehet ezzel a jellemmel összeegyeztetni? Aki mindenkivel békében él, és megértéssel viseltetik az egész világ iránt, az hogy viselkedhet többször is következetesen és durván kirekesztő módon? Az antiszemita vagy nőgyűlölő kijelentései úgy estek, mintha puha fűben tett séta közben hirtelen éles kő állna a lábamba. Tényleg. Minek ez? Jó, értem, bizonyára megfeleltek az adott kor gondolkodásmódjának és sablonjainak, de egy ennyire intelligens regénytől az ember éppen azt várná, hogy ha mindent ironikusan kezel, akkor legyen szíves már ezeket is…
…és ami Mosaïde karakterét illeti, az annyira nem egyéb sablonnál, hogy már szabályos fájdalmat okoz olvasni róla. Aki Coignard abbét, vagy, ami azt illeti, a mellékszereplők közül pl. Astaracot, Jahelt, Ange barátot ennyire ügyesen tudta összegyúrni, az Mosaïde-ot miért nem?

Mert Astarac, az zseniális. Mármint nem ő, hanem ahogy meg van csinálva. Meg az is őrajta látszik a legjobban, hogy az elbeszélői hang mennyire jól meg van csinálva. Hiszen végig Jacques szemszögéből látjuk, aki sem nem annyira okos, mint Coignard abbé (ő csendes őrültnek tartja Astaracot, és az „élni és élni hagyni”-elv alapján bánik vele), sem nem olyan fanatikus, mint Astarac, pusztán érdeklődő állampolgár. Így aztán jó darab ideig a levegőben lóg, hogy most Astarac kitűnő alkimista, hazug gazember vagy szánalmas hülye. Még majdnem hisz is neki az olvasó. Meg Jacques is. Aztán egyértelmű bizonyítékot talál arra, hogy Astarac nem mond igazat. Aztán jön az apró tűszúrásnyi, cseppet sem egyértelmű bizonyíték arra, hogy igazat mond. Aztán… igen jók ezek a csavarok! :) Nagyon tetszik, hogy éppen a regény legfontosabb pontjain nem lehet eldönteni, mi miért és hogyan történik.
Csak egy a bizonyos: hogy akár tud aranyat csinálni, akár nem, emelkedetten gyönyörű filozofikus beszédeket tartani, azt nagyon szeret (mikor az ember a stílusát már értékelni tudja, még élvezetes is), de a neki elvégzett munkáért fizetni, azt nagyon nem… Igen ellentmondásos, igen emberi. (Az illusztrációt itt találtam.)

Jahel meg aztán tényleg kész! A kedvenc szereplőm. :) Miatta nem tudok mit kezdeni a regénnyel. Szeretném, ha ő lehetne a Coignard szövegéből hiányolt irónia, húsból és vérből gyúrva. Csak nem tudom eldönteni, hogy tényleg ő-e az. És így nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a könyvet vagy nem. Úgy tud bűnös lenni, hogy közben tisztességes, úgy színlel, hogy közben Jacques-kal és saját magával szemben a sértésig őszinte. Okos is, tapasztalt is, pontosan tudja, mit várhat az élettől, és kivel meddig mehet el, és ami eszköz a rendelkezésére áll (szánalmasan kevés) ahhoz, hogy boldogulni tudjon, azt ki is használja, de közben boldogságot is akar, és azt is megszerzi. Hogy meddig tud így, szó szerint borotvaélen táncolni, az elég kétséges – kíváncsi lennék a történetének a folytatására, bár gyanítom, nem lenne éppen napsugaras.

(A kép az 1975-ös filmváltozatból való, Jahel és Jacques látható rajta, illetve az őket megjelenítő színészek, Chantal Nobel és Didier Haudepin. Részletes információ és egyéb képek itt.)

Ange barát… mintha Coignard abbé paródiája lenne: babonás, szemtelen, tehetetlen vén bűnös, megáldva vagy megátkozva jó sok érzékenységgel. A regény legváratlanabb pontjain jön elő, és mindig idegesítő, mint a rugóra járó bohóc, amelyik az ember szemébe ugrik, ha kinyitjuk a dobozát.

Lehetne itt még sorolni a szereplőket, bár nincs belőlük sok, ugyanazok bukkannak fel újra meg újra. De milyen furcsa az, hogy egész végig éppen csak Jacques-ról nem tudunk meg szinte semmit. Kizárólag azzal foglalkozik, hogy a nála okosabbak (amilyet rengeteget talál) oldalakra rúgó, időnként elég fárasztó párbeszédeit lejegyezze. Ha néha kimondja a véleményét, abban sincs sok köszönet, mert olyankor nagyon látszik, hogy több a jó szándéka, mint az esze. (Az illusztrációt itt találtam.)

Most már azért be kéne fejezni ezt az értékelést… :)
Egyvalamit még, ami a regényolvasás műveletét illeti. A könyv elején rengeteget szótároztam, érzékelhetően fogyott az utóbbi hónapokban a szókincsem. Nagyjából a felétől kezdve viszont szinte már egyáltalán nem kellett. Volt, hogy oldalakat olvastam végig úgy (persze a normál tempómnál jóval lassabban), hogy ki tudtam találni még a sose látott szavak jelentését is. Az, hogy a XVIII. században játszódik, nem sokat jelent, legfeljebb egy-két furcsa nyelvtani szerkezetet meg némi korabeli szóhasználatot, de mindkettőn hamar túlteszi magát az ember. Amit szótárban nem lehet megtalálni, azt a könyvhöz kapcsolt karcokban megírtam. Ha valaki ezzel a könyvvel szeretne gyakorolni, bátran tegye.

Ezt 2015. január 31-én írtam. 

A képeket itt, itt, itt, itt és itt találtam.

Pontszám: 10/8

Remek kis könyv, különösen a „Kezdővonal”-tól. Ott kezdtem én is igazából kapiskálni, miről is lesz itt szó.
A cím ugyanis félig-meddig megtévesztő, de ez nem a fordító hibája. Ezt a szójátékot sehogy nem tudta volna tökéletesen visszaadni. A „családi fészek” – sose gondolná a jámbor olvasó – egy nagyon népszerű finn sport, a fészeklabda szakszava, konkrétan a pálya egyik szakasza.* Amitől még persze megtartja szó szerinti jelentését is – mint ahogy a regényben minden fejezetcím a játék egy-egy elemének neve (Családi fészek, Kezdővonal, Kényszerfutás, Ferde vonal, Sérülés), egyszerre szó szerinti és metaforikus jelentéssel. Gyengébbek kedvéért az első oldalra még oda is nyomtatták a fészeklabdapálya rajzát. Ez már önmagában is jó könyvet ígér.

Adott tehát egy hagyományos finn játék, amelyet csak iskolások és komoly sportolók játszanak. (Az egyik főszereplő már ennyitől elkezd kilógni a sorból, mert ő bizony már elmúlt tizennyolc éves, és még mindig merészel jó játékos lenni.) Adott egy kicsi finn falu, amely kb. annyiban különbözik az általam ismert magyar falutól, hogy finnül beszélnek benne, és minden szombaton szaunáznak. No de az a hamisítatlan „csak akkor ülj fel a szekérre, ha már mindenki bement a templomba, mert mit szól a falu, ha meglátnak”…! Az a rosszindulatú, pletykás vénasszony a szomszédban, aki szánni valóan magányos, és elmagyarázza a kisgyerekeknek, hogy a kenyérhéj, az nagyon finom étel, és ő tulajdonképpen csak azt szereti…! Az a fifikus anyósjelölt, aki komplett összeesküvéssel akadályoz meg egy eljegyzést oly agyafúrtan, hogy csak a vőlegényjelölt nem jön rá…! Az a félszavakból és elhallgatásokból felépülő nyelv, amelyet már a hatéves gyerek is hibátlanul beszél, és amelyben nemcsak azt kell tudni, mit szabad mondani, hanem azt is, hogy hogyan, és hogy hogy kell közben nézni… Ahol teljesen természetes, hogy a felnőtt ember is mindig mindenről beszámol (nemcsak) apjának-anyjának (hanem még a szomszéd szobában évek óta bénán fekvő nagynénjének is), ahol nincs levéltitok, hacsak a kemence tetejére dugva nem, ahol botrány lesz abból, ha a menyecske egy napra bejelentés nélkül elhagyja a házat…
Az a végsőkig foggal-körömmel védelmező, őszintén szerető, sőt szerethető és fojtogató közeg…
Azzzz…! Jajjj, az nagyon falu.
Pedig van benne taxi és taxis és traktor és kereskedelmi iskola a lányoknak (is)… de mit lehet tenni, ha erősebb a „családi fészek”?

Otthon a jég olvadásától számítják a tavaszt. Itt a levegőbe kell beleszagolni, és figyelni a hótakaró soványodását. Otthon izgatottan várták a jég megindulását, mígnem házról házra hallatszott a gyerekek kiáltása:
– Zajlik a jég! Zajlik a jég!
Egész télen sötét és csendes volt a víz. Most megmozdult. A jég megrepedezett, és színt váltott. A folyó felzúdult, és mennydörögve nekilódult. Barnán hömpölygette a tajtékzó vizet a part szélének. Össze-összekoccanva száguldtak tova a jégtáblák. Egy nap alatt vége volt, csupán a parton hevertek, pörögtek az összetöredezett jégdarabkák. A folyó háta felszabadult.

Az első fejezetet olvasni igen furcsa. Eleinte azt se nagyon lehet követni ezek között az ismeretlen finn nevek között, hogy ki fiú és ki lány. Ez a háttér bemutatása: nem is egy, hanem két családi fészek, sokszoros tragédiákkal (árvasággal, betegséggel, bezárkózással) terhelve, amelyeket ki így, ki úgy dolgozott fel magában. Ez a rész nem tetszett, kivéve Armi (lánynév) és a mostohaanyja kapcsolatát. Az valami gyönyörű, ahogyan egy igen-igen empatikus fiatal nő és egy hatéves árva kislány pillanatok alatt egymásra talál.

– Nézz csak meg most engem, Armi – húzta magához anya. – Én bizony egy csöppet sem vagyok hamis, inkább nagyon is igazi, és amennyire tőlem telik, igazi anyád is leszek. És ha ezután valaki megpróbálja telebeszélni a fejedet azzal, hogy nem vagyok az igazi anyád, hát csak mondd azt néki, hogy több mint hetvenkilós vagyok, és aki ilyen súlyos, az nem lehet nem igazi!

Aztán jön a „Kezdővonal”, és az olvasó két ültő helyében végigolvassa a könyvet (azért olyan sok, mert munkahelyi kimerültség is van a világon). Jön az intelligens, lázadó fiatal lány és a családjától érzelmileg erősen függő, harmincon túli, pocakosodó férfi szerelme – amelyet szerelemnek talán nem is lehet nevezni, hiszen mintegy véletlenül születik, és a felek számára is meglepő módon fordul nagyon hamar eljegyzésbe. Olavi olyan feleséget keres, aki a módos Larva-ház két úrnőjének megfelel, a fiatal Armi meg szinte fel se fogja, hogy gyűrűt húztak az ujjára. És jön a Larva-ház, ahol minden fal magas és távoli, a falakon legalább húsz ablak nyílik („ebben a házban nincsenek titkok”), öt éve nem fogadnak vendéget, és nem is járnak vendégségbe, a használaton kívüli gémeskutat tilos lebontani, a béna lábú nagynéni mozsártörővel csenget, ha szüksége van valamire, fel kell neki olvasni az újságból (különösen a gyászjelentéseket szereti), valamint az udvari kis barakkban jótékony manó lakik. No jó, szemüveges felnőtt férfi, aki időnként egy özvegyasszonyhoz jár.

Gyakran megfordult Armi fejében, mennyire emlékeztet Eeti azokra a házi manókra, akikről a mesék szólnak. Eeti csak feltűnt az udvarban, és a ház körüli munkák mindig rendben haladtak. Eeti most is manónak látszott; amint ott állt piros szobácskája ajtajában szürke gyapjúpulóverben és nadrágban, nemezcsizmásan, pápaszemmel az orrán. Éppen csak a süveg meg a szakáll hiányzott.

Meg persze mintegy kötelezően rejtegetnek egy sötét titkot is (éppoly szörnyűt, mint amilyen banálisat), amelyet mindenki tud – még az olvasó is –, csak Armi nem. Minden adott egy jó kis pszichológiai drámához.
Ami a „városi” olvasónak fura lehet: hogy Arminak ez ellen a helyzet ellen egy árva szava nincs. (Persze, hiszen ő is ugyanebben a faluban szocializálódott.) Hogy nemcsak mondogatja magának, hogy jól érzi magát: tényleg hamar megszokja a házat, tényleg nem kifogásolja a börtön-létet, se szóban, se gondolatban.
Legfeljebb az álmaiban. (Hibátlan, pszichoanalízisnek alávethető álomleírások!) Az öntudatlan gesztusaiban. A hirtelen félelmeiben, szorongásaiban. Abban, ahogyan bizonyos apróságokat észrevesz. Abban, ahogy bizonyos apróságokról nem szól senkinek. Az ilyen idézetek az Édes Annából se lógnának ki:

Olavi álmodott. Ismét a lakószobában volt, és a szobát idegen asszonyok töltötték meg, akik láthatóan a házban laktak. Olavi az asszonyok elől a padlásszobába menekült, de ott is emberek voltak, akik úgy viselkedtek, mintha otthon lennének. Egy nő meg egy férfi üldögélt az ágy szélén, és a nő a férfi nyakába csimpaszkodott. Olavi megállt az ajtóban, és a nőben Elvire ismert. Olavi már éppen neki akart esni a férfinak, amikor észrevette, hogy a nő nem más, mint Armi. A háta mögött, az ajtóban két asszony állt azok közül, akiket odalent látott a szobában. Nekilódult, hogy elzavarja őket, de kiderült, hogy anya és Ilmi. Nem szóltak egy szót sem, csak álltak a küszöbön, és nézték, hogy a férfi az ágy szélén Armi nyakát vizsgálgatja. Bele is fogott, hogy kinyomja a pattanásokat. Armi boldognak látszott.
Olavi felriadt, felszökkent, felkattintotta az állólámpát, és megrángatta Armi karját.
– Ki volt az? – kérdezte.

(...)

Armi átvágott a szántókon. Az alkony már éppen ereszkedőben volt. Az erdő szélén tövestül tépte a virágot, hirtelen rátört a félelem. Vad tempóban visszavágtatott, nekirohant egy gabonakeresztnek, kezét összeszurkálták a kalászok.
Olavit már nem lehetett látni az udvarban. A nappaliban még nem gyújtottak világot, csak Eeti ablakából szűrődött ki egy kis fény a vitrázsfüggöny mögül. Armi a fáskamrába ment, és lecsapta egy fejszével a virágok gyökerét. Egy denevér vergődött a tető deszkái közt. Künn csendesen eleredt az eső.

Kár, hogy nincs belőlük több. És kár, hogy főleg Armira koncentrálódnak, bár időnként Olavi nézőpontját is látjuk, nem kevésbé beteg.

…no és nem utolsó szempont, hogy – jaj, Ittenem, Ittenem – a karácsonyi jelenetnél egyszerűen visszajött a gyerekkorom, a konyhaszagú, huzatos, üvegajtós, lármás, forró cserépkályhás, egy-szobába-húszan-zsúfolódós karácsonyokkal együtt. 

Nagyon hasonlít a könyv a Csak egy nap volt a nyárra, bár az utóbbit a magam részéről jobban szerettem. 
Egyébként meg, mint közben rájöttem, egy trilógia első kötete, amelynek a másik két kötetét sajnos soha nem fordították le magyarra, se az írónő egyéb könyveit.
Kár.

* A mi métánkra, az amerikaiak baseballjára hasonlít, legalábbis a regénybeli leírás alapján; játszani egyiket se tudom.

Ezt 2015. február 13-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Gyönyörű könyv, éppen nekem való volna, csak sajnos a körülmények nem úgy alakultak, hogy igazán tudtam volna rá koncentrálni. Túl sok minden vonta el róla a figyelmemet, pedig teljes figyelmet érdemel. Kb. annyit, mint ugyanekkora mennyiségű vers érdemelne.

Ami mindvégig a leginkább foglalkoztatott: mi a fenét tud ez a Miłosz, amitől muszáj odafigyelni rá?! Mert cselekménye, az nincs. Egy litvániai lengyel gyerek serdülni kezd – kb. ennyi. Gyerekkori hangulatképeket sokan tudnak egymás mellé rakosgatni, abból még nem feltétlenül lesz jó könyv. No és minden második mondat után valami magvas gondolatot beilleszteni – azt is sokan tudnak. Abból nemhogy „nem feltétlenül lesz jó könyv”, hanem még rettenetesen el is tudja rontani azt a könyvet. Akkor meg mi ez, mitől tetszik annyira? Mitől érzem úgy, hogy mindenképp lesz még újraolvasás, és miért szeretném beszerezni még a kötetet? Egyáltalán mire emlékszem belőle?

Senki sem él egyedül: beszélget azokkal, akik már nincsenek, életük benne ölt testet, fellép a lépcsőre, és a nyomukat követve megismeri a történelem házának minden zegzugát. Az ő reményeikből és kudarcaikból, a hátrahagyott jelekből, legyen az csak egyetlen kőbe vésett betű, születik meg a nyugalom és a tartózkodó óvatosság önmagunk megítélésében. Akinek ez megadatott, boldognak tudhatja magát. Soha és sehol nem érzi magát otthontalannak, vele van mindazok emlékezete, akik vele együtt igyekeznek az elérhetetlen cél felé.

Egy katolikus templomra, ahol Tomasz a mise helyett a saját álmodozásaival van elfoglalva (hihi, ez ismerős…), egy naaaagyon titokzatos ládára, amelyből a nagymama időnként kipakol, időnként vissza bele (ez is!!! fú, de szerettem a hajcsavarókat meg a gombokat kipakolni a dobozokból!), egy könyvtárra, amelynek több száz éves köteteit Tomaszon kívül senki se bolygatja (óóóóóóó…), egy vallásos könyvre, amelyet litvánul írt a család egyik lázadó-protestáns őse (nekem miért nem volt író ősöm????!!!), egy szolgálólányra, aki rajong a nála harminc évvel idősebb gazdájáért, egy-két vízparti zugra a bokrok között, ahonnan leskelődni lehet, vagy tiltott játékokat játszani kíváncsi gyerekeknek más kíváncsi gyerekekkel, egy büszke nemesasszonyra, aki ölni tudna a gyerekeiért, de majdnem infarktust kap, amikor az egyik rangon alul akar házasodni, egy kísértetjárásra, kutyákra, sok-sok vadászatra az erdőben… ahol a gyerek hol úgy érzi, eggyé válik a természettel, hol úgy, hogy hatalma van fölötte…

De hiszen azt a lehetőséget se zárhatjuk ki, hogy a világ kezdete óta várt rá valahol a sorsa, amelyet beteljesíteni csak ő tudott volna, de nem tette meg, és ott, ahol egy tölgynek kellett volna szárba szökkennie és kilombosodnia, csak levegő van, s néhány ág elmosódó rajzolata.

Egyik helyszínről a másikra, egyik nézőpontból a másikba siklunk álmodozva-merengve, aztán egyszer lecsap a pálca, hullik a kézigránát, jön a kísértet, ráesik az emberre a történelem – aztán megint lehet álmodozva-merengve siklani.

Misia nagymama nyugalma semmihez sem hasonlítható. Egy nagy folyó hullámain ringatózik, az időtlen vizek csendjében. Ha a születés átmenet az anyaöl biztonságából az éles, sebet ejtő dolgok világába – akkor Misia nagymama sose született meg, még most is a Van selyemgubójában nyugszik.

Kicsit olyan, mint a Tüskevár (csak van benne szexualitás), kicsit olyan, mint a Malte Laurids Brigge (csak több minden megmarad belőle), kicsit olyan, mint Az eltűnt idő nyomában (csak nincs akkora szómenése). Nyári olvasmánynak való, meggyfa alá, kockás plédre, mikor zümmögnek az ember feje fölött a méhek, és bármikor be lehet menni a hűvös házba házi málnaszörpért.

A tavasz erőre kap, és kivirágzik a zelnicemeggy, hogy az Issa partja elsötétül a keserű illatától, a lányok lábujjhegyen pipiskedve letörnek egy-egy törékeny, szirmát hamar elhullajtó virágfürtöt, esténként a faluvégen, a réten dob- és trombitaszó járja körbe-körbe a monoton suktinis táncot. És nem sokkal ezután a giniei ház elmerül a lila orgonafelhőkben.

(...)

Nagy csönd, a köd már leült, buja, nedves fű meredt ki belőle, és rozsdállott az ösvény a lehullott falevelektől.

Ezt 2015. február 9-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Bestsellert kétféleképpen szoktam olvasni, de a kiindulópont mindig ugyanaz. Amikor olvasni kezdek, egyúttal keresni is kezdek benne valamit, ami külön nekem szól, azaz olyan embernek, aki határozottan nem szokott hozzá, hogy bestsellert olvasson. Ha nem találok semmi nekem szólót, irgalmatlanul megszabadulok a könyvtől. Kivéve, ha ajándékba kaptam (bár az ajándékozók többnyire ismerik az ízlésemet). Ha találok, onnantól kezdve kizárólag arra figyelek, és amíg az jelen van, hálás olvasó vagyok.
A könyvtolvajban találtam. Kettőt. Vagyis inkább másfelet.

Az első természetesen az, hogy a halál az elbeszélő. Ez tetszett, érdekelt, mert A halál kocsisára emlékeztetett. Igaz, ott nem pontosan ez a helyzet, de eléggé hasonló. A mesemondó stílusa is. Örültem. Egy nekem szóló elem.
Aztán bánkódtam, mert a halál közben mintha megfeledkezett volna arról, hogy ő a halál. Érzelmeskedni kezdett. A halál ne érzelmeskedjen. Meséljen, tök jó, de ne magyarázzon a szívéről. Ebből a szempontból az egész könyv nem ért föl az első húsz oldallal. A nekem szóló elemből kiesett a fele.

A másik szerencsére elég tartósan megmaradt. Az, ahogyan a szöveg a szavakkal bánik. Amikor Liesel napot festett a pincefalra, akkor jutott eszembe (szerintem Zusak örülne neki, ha tudná), hogy ez a szöveg is olyan, mint egy gyerekrajz. Azok a meglepődések, ahogy egymástól mérhetetlen távolságra eső szavak kapcsolódtak össze, ültek egymásra, ugráltak és verekedtek – azokat nagyon élveztem. Végig.
És mivel ez a játék (igen veszélyes, cseppet sem ártatlan játék, de hát a gyerekrajzok sem ártatlanok) a világ ábrázolásában, sőt a könyv cselekményében, szereplőinek sorsában is megkerülhetetlen szerepet kapott, sőt betéttörténetek is kiteltek belőle, olvasás közben nem győztem dicsérni magamban a Zusak ügyességét. Semmit sem pazarolt el a lehetőségből.

Inkább még hozzátett. Ha kellett, ha nem.
Mert hát bizony, mi tagadás, ez a könyv tényleg giccses. Nem is kicsit. Még akkor is, ha, bevallom, engem is megrendített. Giccs. Legfeljebb a fenti másfél elem kedvéért ezt meg lehet neki bocsátani.
Ami pedig a témát illeti: azt az elbeszélő és a stílus számomra szinte mindenütt elnyomta, annak rendje és módja szerint. Hasonló könyvet keveset olvastam. Abban a korban, amikor faltam volna őket, féltem tőlük, ki se mertem őket nyitni. Később meg, mikor kinyílt a szemem, ennél sokkal durvábbakkal etettek, a Sorstalansággal meg A fehér hotellel. Tudom jól, miért és minek bukkan fel újra meg újra ez a téma a világirodalomban: ami trauma, arról beszélni kell, különben jobban fáj. Ebbe bele is nyugszom.
Legfeljebb az ilyen esetekben, mint egy ausztrál író kortárs regénye, erkölcsi megfontolásból vakarom a fejem. Szabad-e az emberiség egyik leggonoszabb traumájáról még egy bőrt így lehúzni? Erkölcsileg megengedhető-e, hogy egy író abból csináljon bestsellert (= jó sok pénzt) a XXI. század elején, hogy kiszámítottan megríkatja az olvasóit azzal a sok-sok holtbiztos eszközzel, amit a II. világháború adott a kezébe? Hogy eszköznek használja a kegyetlenséget?…
Én erre a kérdésre itt most nem szeretnék válaszolni.

--------------

Utómunkálatok (avagy: mivel figyelmeztettek, hogy az értékelésem túlságosan keserűre sikeredett, holott nem annak szántam, némi kiegészítések):
Olvasás közben a könyv szeretete szinte mindig jóval erősebben hatott, mint az ellenérzéseim. Az ellenérzéseim mindig akkor bukkantak a felszínre, ha éppen nem volt halál a halál, vagy ha már három oldal óta nem sziporkázott a stílus. Amúgy nagyon gyorsan, könnyedén olvastam a könyvet, nem pedig szenvedve. Sőt. Hiszen éppen ezért dicsértem, ahogyan a szavakkal bánik. Oldalról oldalra dicsértem.
Szerettem a „könyv a könyvben”-t. Kiválóan sikerült eltalálni azt, ahogyan összekapcsolódik olvasás és halál és élet. Ahogy Liesel A sírásó kézikönyvén tanul meg olvasni. Ahogy az óvóhelyen olvas. Ahogy Hitler könyvére szó szerint ráíródnak más könyvek, az élet és a szeretet könyvei. Ezt úgy eltalálta Zusak, ahogy el kellett találni. Ezért írtam, hogy semmit el nem pazarol, minden lehetőséget kihasznál.
Ettől még fenntartom, hogy giccs. Nem túl ügyes kártyajáték készen kapott sablonokkal. Bocs…

Ezt 2014. november 27-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Ez a könyv van 70% alatt a Molyon?! Ez a csoda-regény, ez a romantikus lélektani dráma?

Mit is mondhatnék, hogy népszerűsítsem?!

Először is elmesélem a körülményeket, amelyek tökéletesen összejátszottak annak érdekében, hogy utáljam.
Kötelező olvasmány volt, és utolsók között értem a könyvtárba, amikor ki kellett venni, tehát nekem már nem jutott a kicsi, könnyű kiadásokból, csak a Norton-antológiákból. Rémlik még valakinek rajtam kívül a Norton-antológia? Az a nehéz papírra nyomott, több ezer oldalas szörnyeteg kötet, amelyiknek tartalmazni kellett az amerikai irodalom esszenciáját a XVIII. századtól napjainkig? Amit, ha az ember a lábára ejt, eltöri, viszont a betűit nagyítóval kell olvasni?

Na, ebből a dögnehéz antológiából olvastam én a regényt a vonaton állva, Szolnoktól Karcagig a peronon, ahol táskák hevertek a földön, és állomásonként átmászott rajtunk a kalauz. És így le tudott kötni, de annyira ám, hogy másnap – mert éjjelre fenn maradni képtelen voltam – meglógtam előadásról, hogy végigolvashassam, és megtudjam, kivel mi történt. (Egyébként sose voltam lógós, ezen az előadáson kívül talán csak betegség miatt mulasztottam, azt is ritkán.)
Hogy a stílusa mennyire nehéz, mennyire nem… hát nekem akkoriban Thoreau-ba meg Sterne-be beletört a bicskám, de Hawthorne-t egyszerűen gyönyörűnek találtam, még az se zavart, hogy nem mindenütt értem. A bevezetést nyugodtan át lehet ugrani (az író kommentárja a regényéhez), de aztán már ne tessék ugrálni, csak engedni át magatokon a szavakat. Valami száraz, lázas forróság van ebben a regényben, valami belülről égő tűz hevíti és szárítja és égeti ki a szereplőket, mint a cserépedényeket, és aztán, ha hozzákoccan valami a frissen égetett cseréphez, hát zengő hangot ad. Bocs, hogy ilyen lírai vagyok, erről a könyvről nem tudok másképp nyilatkozni. Még a nevek is beszélnek. Lehetséges-e kegyetlenebbül hideg nevet kitalálni annál, hogy „Chillingworth”? Le se lehet fordítani, a „chill”-nek mind a húsz jelentése belejátszik. Vagy lehet-e másképp nevezni az okos kis gonosz tündérmanó-szerű leánykát, mint úgy, hogy Pearl (Gyöngy)? Őt szerettem a legjobban a könyvben.

Való igaz, hogy sok minden nem történik benne, de az nagyon. Rejtélyekben se gazdag a könyv: hogy ki a férj és ki a csábító, az kb. a harmadik oldaltól kezdve az összes olvasónak teljesen egyértelmű. De nem is ez a fontos. A fontos az, ahogyan a szereplők utat választanak, és azt végigjárják, keményen, szigorúan, következetesen. A férj szándéka, amely a puritán hitnek teljesen megfelel, mégis sátáni: hogy a felesége szeretőjét a kárhozatba kergesse. Hogy a tiszteletes hogy bírja a kiképzést, azt nem árulom el, de az biztos, hogy Hester mindkettejüknek fölébe nő.

Újra kéne már ezt is olvasni… hjaj…

Olvassátok, és vigyétek feljebb azt a szegényke százalékot…

Ezt 2014. október 21-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Moses Isegawában egy Nobel-díjas veszett el.
Ebben a mondatban az alanyt és az állítmányt is tessék hangsúlyosan érteni. „Nobel-díjas” – és „elveszett”. Jó, hogy nem futballistának ment a derék Isegawa, mert ha a pályán hagy ki sorozatban ekkora helyzeteket, előbb-utóbb agyoncsapják a szurkolói. Szerencséjére az olvasók azért békésebbek.
Pedig nem rossz könyv ez, sőt. Megérdemli a világhírt, és nem bánom, hogy elolvastam. Csak annyira, annyira könnyen lehetne sokkal jobb: szinte fizikailag fájt, ahogy sorra kihagyta a legígéretesebb helyzeteket.
Közben meg úgy a negyvenedik oldal tájékán már mélységesen egyetértettem Otranto molytárs értékelésével: ez a könyv a fentiektől függetlenül bizony túl van írva. Nemcsak a végén.

Életemben nem olvastam semmit, ami ekkora arányban szólt volna arról, ami undorító, ami borzalmas, ami alantas, ami anyagi-testi. (Nem mintha úgy általában automatikusan egyenlőségjelet tennék e közé a négy fogalom közé, de ebben a regényben nagyon is ott volt az egyenlőségjel.) Ennyi testnedvet egy rakáson, illetve inkább fazékban, ha már „nedv”… édes Istenem… Ez odább volt Gargantuánál is, amikor oldalakon keresztül sorolja, hogy mi mindennel törölte már ki életében a fenekét. * Annál is inkább, mert Gargantuában nincs semmi nyomasztó. Ebben a regényben meg van. Bőven. Vérből van a legtöbb, de akad benne könny, nyál, vizelet… inkább nem sorolom, elég volt olvasni is. Itt minden a test szintjén történik, és a türelmes olvasó megtanulja, hogy az iszonyt is meg lehet szokni.
(Azért nem árt szakaszosan olvasni és/vagy bekészíteni mellé valami nagyon szelíd és lírai párhuzamos olvasmányt ellensúlynak.)
Persze erre nyugodtan kérdezheti bárki (velem együtt egyébként), hogy egy kemény diktatúráról és polgárháborúról szóló regény mit nyomjon le az olvasó torkán, tán cukorhabot? Ó, nem – felelném én (is) a saját kérdésemre (is). Hiszen hogy érthetné meg az olvasó másképp, akár csak távolról haloványan is, hogyan lehet életben maradni egy totális diktatúrában/polgárháborúban? Úgy, hogy megszokja az iszonyt, és megpróbálja képességeihez mérten kívülről figyelni. És elveszíti az erkölcsöt. A könyvet kritikusai időnként megróják amoralitásáért. Szerintem pont az van rendjén a regényben. Abszolúte beleillik. Más kérdés, hogy nem szeretném, ha a szomszédomat hasonló hozzáálláson kapnám.
Ebben a regényben mindenki vagy diktátor (a gyermeki öntudat legkisebb jelére guavevesszőhöz nyúló, zsarnoki anyától kezdve, a papi szeminárium minden sarokba benyúlkáló, gondolatok fölött is őrködő tanárán keresztül a törvényhozást, végrehajtást és igazság(?)szolgáltatást egyaránt kezében tartó Idi Aminig**), vagy titkos lázadó, aki kicsiben vagy nagyban kidolgozza a maga gerillaháborúját. A rokonszenvesebb szereplők persze az utóbbiak közül kerülnek ki – bár Isten látja lelküket, nem hemzsegnek a regény lapjain. Vagy négy-ötszáz kisebb-nagyobb szereplőt biztos össze lehetne számolni benne, de egy kezem összes ujja sok lenne a rokonszenvesek felsorolásához. Beleértve a főszereplő-elbeszélőt. Bizony, így van ez, diktatúra meg polgárháború idején. 

Ami nagyon tetszett: 1. a nézőpont-váltogatás, amelynek segítségével a főszereplő leggyűlöltebb ellenségeinek is a fejébe láthattunk néha-néha, és megérthettük, hogy ők is esendő, gyarló, adott esetben szomorú emberek; 2. azok a pillanatok, amikor a főszereplő egy pillanatra kibújt az „én kívülálló és amorális vagyok” feliratú köpenyből, és kiderült, hogy amúgy ő szereti a testvéreit (akiket soha még véletlenül se nevez testvéreinek, mint ahogy a szüleit is csak despotákként vagy a ragadványnevükön emlegeti) vagy a nagynénjét vagy a nagybátyját stb.; 3. amikor apró, titkos egyetértések születtek a szereplők között, kis földalatti kézfogások, „nahát, te is ember vagy”-típusú összekacsintások.

Amit utáltam: a fülszövegnek ne tessenek hinni!!! Aki írta, arról két dolgot tudok elképzelni: a) nagyon el akarta adni a könyvet, b) talán az első húsz oldalt olvasta végig, és utána esetleg lapozgatott benne egy kicsit. A könyvnek semmi köze a Száz év magányhoz azon kívül, hogy a felütésük nagyon hasonló. (A fülszöveg első mondata a regény első mondata is; és csak annak nem jut eszébe róla a Száz év magány első mondata, aki nem olvasta.) A szöveg időről időre hangsúlyozza az események és a környezet mágikusságát, szürrealitását – de a következő mondatra valahogy mindig nyoma vész mind a kettőnek.
Pedig iszonyú jól állna neki! És ebből az egyből látszik, de nagyon, hogy Isegawa nem profi író. A mágikus realista regényeket pont azért hívják realistának, mert rajtuk a mágikusság nem lemosható máz: nem díszíti és fogyaszthatóvá csomagolja, hanem kifejezi a megjelenített világot. Megtanítja az olvasót, hogy az irracionális meg az irreális véletlenül se ugyanaz: az utóbbi üres ábrándkép, az előbbi viszont sajnos lakható, ehető, belélegezhető. A mágikus realizmus, mint egy modern mítosz, általánosíthatóvá tenné az olvasottakat – minden térre, időre érvényessé tenné a megjelenített világot, így hatásosabbá és átélhetőbbé (adott esetben valószínűleg nyomasztóbbá is) válhatna a hatvanas-hetvenes évek Ugandájának ábrázolása. Ó, bárcsak szólt volna erről az írónak valaki! Hiszen olyan helyzeteket ábrázol, amelyekből süt az irracionalitás! Lakat (az elbeszélő anyja) tényleg zseniálisan van megírva ebből a szempontból: az ösztönök elfojtásának magasiskolája, amit ez a kolostorból kidobott apáca végigcsinál – tizenkét gyereket szül meg úgy, hogy szó szerint kizárólag gyermeknemzés céljára „veszi igénybe” a házaséletet –, és közben nem veszi észre, mennyire hagyja önmaga és környezete fölött eluralkodni legmélyebbről jövő ösztönét: az agresszivitását. De van itt, kérem, vérfertőző szerelemtől kezdve holtak exhumálásából élő főhősön keresztül kisbabák százait világra segítő, amúgy meg meddő bábáig az égvilágon minden. Mint a kirakodóvásárban. Ebből tényleg nagyregényt kellett írni.
Akkor meg miért nem jött össze??? Kb. öt oldalanként reménykedtem, hogy most, most talán rájön, hogy ezt nem tudja mágikus realizmus nélkül jól megírni – és nem jött rá. 
Hátha a következő regényében rájön…
Persze aki nem szereti a mágikus realizmust, annak ez pont jól jön. Annak tetszeni fog a regény.

* Rabelais-val amúgy semmi bajom, sőt. Az ő könyvének ismerete nélkül ezt talán ki se bírtam volna.
** Végre megtudtam, ki az!!! Világéletemben csak keresztrejtvényekben láttam a nevét!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 28-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Ulpius-ház, Bp., 2002. 422 oldal, Törő Krisztina fordítása

Őszintén sajnálom, hogy ennek az írónak több könyve nem olvasható magyarul. Ha minden igaz, angolra egy könyvét még lefordították, egyszer hátha sikerül is beszerezni, szerintem ebben az esetben (is) csak antikváriumokra számíthatok.
Amíg a könyvet olvastam, állandóan változott a „leendő” pontozásom. Volt nyolc, kilenc, hét, hat, megint hét… A leghelyesebb, ha egy régi barátom megfogalmazásmódját választom (nem Lāmsra mondta, de jó lesz): „isteni témákat cseszett el”.
Kitűnő ötletek, időnként némileg jobb, máskor egyértelműen csapnivaló megvalósításban. De a lett Wiki szerint (ha jól értem, mert lettül a környezetemben csak a Google-fordító tud) nem ez a legjobb könyve, van neki jobb ennél, márpedig arra azért kíváncsi volnék.

A cím hívta fel a figyelmemet erre a regényre – szeretek komédiásokról olvasni –, de egészen mást kaptam, mint amit sejtettem. Nagyon hamar kiderült, hogy ez a komédiás bizony nem más, mint az Úristen, aki úgy játszik emberi teremtményeivel, mint a marionettbábukkal. Főszereplő nem igazán van, csak három különböző kisember (Janis, Uldis, Pridis), három régi barát, akik közül kettőnek a nézőpontját látjuk, a harmadikéra meg időnként utalgatnak a többiek.
A teremtmények hol találkoznak, hol szétválnak, megszeretik egymást az egymáshoz valók, máskor az egymáshoz nem valók, összecsapnak egyszer, kétszer, háromszor, más-más körülmények között, de mindig ugyanúgy, időnként börtönbe kerül az egyik a másik vétkéért, máskor kiengedik, és szabadon járkálhat, még boldog is lehet… de hogy miért, azt nem tudni. Persze ők is játszanak egymással – nem mindig hagyják az Úristenre a dróton rángatást –, parancsolnak és engedelmeskednek, de ki tudja megmondani, nem játszik-e valaki az emberi bábjátékosokkal is? Még az se egyértelmű, hogy a szereplők közül ki él és ki halott. Az is lehet, hogy nem halott, csak kilépett a játékból. Mert azt is megpróbálják, a háromból legalább ketten: hogy ki lehet-e ugrani ebből a körhintából, és ha igen, vajon életben marad-e utána az ember. Aztán persze van itt ártatlanabb (?) játék is – a hadifoglyok sakkoznak a hajó gyomrában –, sőt ha az ember nem röstelli megnézni az eredeti címet, tanulhat még egy lett szót az eddigi egyszavas szókincse* mellé: a bábu avagy baba lettül „lelle”, és nem feledni való, hogy az egyik szereplőnek ez a gyerekkori beceneve.** Fiatal lányként már senki se szólítja így, csak Uldis, akit a többiek tréfamesternek tartanak, azaz maga is pályázik a komédiás szerepére. Játszik is a lánnyal rendesen. És nemcsak vele. Közben Uldisszal is játszanak – talán a saját apja, talán a sors, talán a véletlen, talán az Úristen.*** De azért a világ hatalmasai is kiveszik belőle a részüket, mikor ki van éppen uralmon Lettországban. A háború és a politika nagy-nagy játék, nagyobb emberek ügyeskedése kisebbekkel – amíg azok hagyják. Janis a pincébe szökik előlük, Pridis megpróbálja megtalálni a saját boldogságát a maga kis szűk körében, és más nem érdekli; ismét csak Uldis az egyetlen, aki a maga apró eszközeivel megpróbál szembeszállni velük. Hogy ő maga irányítja ezt a sorsot, vagy mégis éppen valaki más – azt ő maga se tudja biztosan.

Szóval van itt bőven min gondolkodni. A francér' nem lehetett ezt úgy megírni, hogy lehessen is vele mit kezdeni! 

Igaz, az nem tett jót az olvasásnak, hogy két darabban jutott el hozzám a regény: **** odautazáskor a felét, aztán visszautazáskor a másik felét olvastam, a kettő között egy hetes kieséssel, ami elég sok mindent törölt a fejemből. De a regény se segített abban, hogy visszajöjjön az a sok minden. Az állandó nézőpont- és idősíkváltásoktól zúg az ember feje, még az enyém is, pedig én az ilyet szeretem. Ha okosan van megcsinálva. Hát ez nincs. Pedig akarták, nagyon akarták, az látszik. Mozaikszerű, összetett szövegnek kellett volna lennie, helyette zavaros lett. Nem attól lesz valami remekmű, hogy szándékosan (és erősen öncélúan) megnehezíti az olvasó dolgát. Hol egyes szám első, hol harmadik személyben szól, hol az élő, hol a (legalábbis elvileg) halott; hol naplószerű, hol visszaemlékező, hol dőlttel szedett belső monológos; hol az ötvenes években járunk, hol a negyvenesekben, hol visszaugrunk tizenöt évet, hol előre négyet, aztán vissza kettőt… Neeeem. Ez így nem remekmű, ez így katyvasz. A bábu-komédiás-témának kéne összefognia a szerkezetet, de nem tudja. Tehát fenntartom: Lāms „isteni témákat cseszett el”. Olyasmihez nyúlt, amihez kevés volt vagy a tehetsége, vagy a mesterségbeli tudása. Kár.

Személyes megjegyzés a végére: a lett írók természetleírásait még mindig nagyon szeretem! Azt eddig egy se cseszte el abból a négyből, akitől olvastam. Annyi szeretettel tudnak írni róla, hogy azért az ember (legalábbis percekre) bármit megbocsát. Nehéz földszag, rozstáblák, sötét fenyvesek, ribiszke- és áfonyaszemek, szénaillat – óóóó, eltéveszthetetlen lett tájleírások. 

* „Ezers” = „tó”.
** Az Anna név becézése lettül Annele, és mivel igen szép kislányról van szó, a becenevet még tovább alakítják Lellévé. A regény fordítása sajnos hagy maga után kívánnivalókat: „babá”-nak fordítja a becenevet, de többé nem ismétli meg a fordítást, és nem is figyelmezteti az olvasót semmivel arra, hogy a szövegben oly gyakran használt „bábu” és a kislány neve tulajdonképpen ugyanaz.
*** Érdekes a regény vallásfelfogása: nem nevezném egyik szereplőt se vallásosnak, még abban se vagyok biztos, hogy hisznek-e Istenben, vagy csak szeretnek a nevével játszani. Időnként imádkoznak, de már-már pogány imákat. Nem is mindig Istenhez, néha a Földanyát is emlegetik. Ez speciel nagyon tetszett.
**** Szó szerint is. Más olvasóktól szerzett információim alapján a könyv forgalomban levő példányai 1 db kinyitástól minimum két darabba, de még inkább szubatomikus állapotba kerülnek. Csak azt tudnám, mit kezdett az elfuserálója azzal a ragasztóval, amit a nyomdából pont akkor kilopott. 

Ezt 2015. február 8-án írtam. 

Pontszám: 10/7