Hát megtudtam azt is, milyen egy klasszikus észak-koreai elbeszélő költemény. :)
Pont olyan propagandisztikus, mint amilyennek képzeltem. De hogy (ahogy az utószó mondja) szocialista realista lenne?! Hogy Szemes Marit idézzem: „Eeez? Eeez nem!” Süket duma. Ez olyan romantikus, mint a huzat.

Azért választottam, mert egy angol nyelvű tanulmányban azt olvastam róla, hogy Észak-Korea nagy klasszikusa, amely a japánok ellen folytatott szabadságharcukról szól, amelyre későbbi művek épülnek, amelynek segítségével identitásukat meghatározzák, szóval nagyon sokat jelent nekik. Meg azért, mert azt is írták, hogy koreai mítoszok alakjai szerepelnek benne.

A Pektuszán (Pektu hegy) valóban szimbolikus-mitikus hegy Észak-Korea északi határán, és legalább annyit jelent az észak-koreaiaknak, mint ez a vers. Ő a „fehér fejű hegy”, aki a róla szóló költeményben személyesen is beavatkozik a rajta folyó csatákba.* (Sajnos korántsem annyiszor, ahányszor szerettem volna. Ennél sokkal több mitológiát is elviseltem volna, és a szövegnek se tett volna rosszat.)

Ó, Pektuszán, felhőkbe nyúlt orom,
mint legyező bordái összefutnak
markodba hegygerincek, csúcsodon
az örök idő vizei csobognak,
százezer éve nincs titok előtted,
látod a völgyi, apró falvakat,
szólalj, válaszolj, szent hegy, Pektuszán,
mit mutatott néked a pirkadat,
az első hajnal országunk felett,
míg a derengésben a Csanzi tóra
csüggtek sörényes, fehér fellegek?

A háttér: Korea háborúja a japán megszálló hadsereggel, kínai segítséggel. A hős partizánok belakják a hegyet, rá-rácsapnak a japánokra, és… és kb. ennyi a cselekmény, sok hóviharral, meneteléssel, tutajjal, golyószóróval, folyóval és heggyel.

Harc nélkül tünt az éj,
de pirkadatkor,
mikor még sejtelmesek a virágok
az ágyuszó a csendbe belevágott,
dörögve hirdette a rohamot.

A mű történeti hitelességét egyáltalán nem tudom megítélni, őszintén szólva nem is akartam, bár azért amit Csö Sza-he könyvéből tudok, az alapján végtelenül nyomorúságos életük volt a koreaiaknak a japánok alatt, nálunk kevesebbért is nekik mentek volna. (Az más kérdés, hogy azóta mit csinálnak a saját honfitársaikkal.) Ebben a korai időszakban, a negyvenes évek végén, amikor a költemény íródott, még nem egy meglevő és szilárd rendszert szolgált vele a költője, hanem egy olyan ideológiát, amelyben ott és akkor akár a becsületes emberek, becsületes költők is hihettek. Gondolom én. Mivel pedig ezt a becsületes költőt ’51-ben felrobbantották a japánok, hátha nem sejtette, hogy egy diktatúra fogja felhasználni a költeményeit. Bár… nem tudom. Egy másik, rövidebb propagandaverse is benne van a kötetben, az már a koreai háború idején keletkezett, Amerika-ellenes szöveg. Lehet, hogy mégis sejtette.

Az egész kötetet a klasszikus európai romantika közösségi vonulata hatja át. Komolyan mondom, tájidegenek voltak benne a golyószórók meg a kézigránátok. Kardot vártam volna, lovat és csákót, maximum ágyút. A természet dühöng, a hegy megszólal, minden fekete-fehér, csak jók és gonoszok vannak, minden lobog, de főleg a lelkesedés, az ellenség gyűlölni való, arctalan tömeg, arcuk csak a koreaiaknak van, és felmagasztosul a Nép (nagybetűvel), amint a véréből való vezért követi.
Biztos, hogy ez az eredetiben is megvan, mert így valósítja meg a propagandisztikus célt (és csak nem költötte teljesen újra Kuczka Péter az egészet), de az is holtbiztos, hogy ő is hozzájárult a költemény hangulatához rendesen. Mert nem létezik, hogy Te Gi-csen olvasta volna Petőfitől Az apostolt. Viszont nem létezik, hogy Kuczka ne olvasta volna, vagy ne számíthatott volna rá, hogy az olvasói ne ismernék. Nem idézi sehol, csak rendre úgy hajlítgatja a szöveget, hogy Petőfi költészetére rezonáljon az olvasó agya. És rezonál. Hogy ez mire való… abba inkább nem gondolok bele.

Völgyi városka. Éjfél. Üres utcák.
Alszanak házukban az emberek.
Az alkudozó kufárok becsukták
már boltjaikat. Vak ablakszemek.

Egyébként nagyon szép a fordítás, és a maga módján a mű is. Olyan tájleírások vannak benne, hogy még az én szívem is beledobban. A csatajelenetek izgalmasak, van hősiesség és önfeláldozás bőven, vér kevés ömlik, az is főleg a japánoké. A könyv szaga meg tiszta nosztalgia, gyerekkorom első könyvtára jut eszembe róla. A többit… inkább hagyjuk. Irodalmat akartam, megkaptam. De ő pontot tőlem egyáltalán nem kap. 

* Éghajlata egyébként igen szélsőséges, a hegytetőn nyáron húsz fokig megy fel a hőmérséklet, télen mínusz ötvenig is lemehet. Szóval nem lehetett piskóta az a hóvihar. Tetején, a kráterben látható ez a gyönyörű tó, a Cshondzsi (Mennyei-tó). A hegy alsóbb részeit sűrű erdő borítja, ezért is lehetett a háború idején valóban jó rejtekhely a koreaiaknak. Rajta is van Észak-Korea címerén, és ahogyan Te Gi-csen verse, úgy maga a hegy is a nemzeti identitásuk egyik jelképe. Természetesen tele van emlékművekkel, rendszeresen látogatják a turisták. De nem ők találták fel a spanyolviaszt: már több, mint négyezer évvel ezelőtt szent helynek számított, amikor Kodzsoszon, a Koreai-félsziget legkorábbi állama létrejött. Ez az állam kétezer évig állt fenn, és bár születésének dátumára nincs írásos bizonyíték, a koreaiak emlékezete ragaszkodik a dátumhoz, és onnan számítják az időt is. (Ezt se tudtam idáig.) Szóval a hegy térben és időben egyaránt Korea kezdetét jelenti. Viszont a dél-koreaiaknak körbe kell kerülni a fél világot, hogy meglátogathassák, mert csak a kínai oldalról mászhatják meg. Ezt nem kommentálnám.

A kép forrása: Wikipédia. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 17-én írtam.

Töményen édes-illatos, mint a keleti csemege. Folyamatosan nyílik a rózsa, csordul a méz, illatozik a tulipán, szóródik a cukor. És mennyi arany, drágakő, igazgyöngy, mennyi büszke palota, titkos kincstár és nemes paripa! Régi keleti mesét vártam, éppen ilyen édes-illatosat, kinccsel-kalanddal telit, szerelmeset. Meg is kaptam.
Mégis meg tudom érteni, hogy ennyire nem olvassák. Mert mesének mese ez, de jóval több is annál, és nem enged ám be olyan könnyedén, ahogy azt a kisgyerekek elképzelik. Aki olvassa, hamar válaszút elé kerül: vagy módosít a kezdeti elvárásain, és a könyvhöz idomítja őket, vagy kénytelen félbehagyni.

Kb. az első harminc-negyven oldal a küszöb. Ha odáig nem jön rá az ember, hogy ez a szerelmes történet nem az a szerelmes történet, amelyet ő várt, akkor eddigre már piszkosul idegesíteni fogja, hogy a szereplőknek még mindig semmi nyoma! Ferhád az ötvenedik oldal táján bukkan fel, Sirinre a könyv feléig várni kell. Mire oda eljut az ember, addigra az elbeszélő még a világ teremtését is elmesélte (de a saját lelkének születés előtti történetét mindenesetre), dicsérte a szerelmet, a mestereit, Nagy Sándort (!), szerényen saját magát is, hatszor erőt kért az íráshoz, és lelőtte a történet végét.
Ami nem is olyan nagy gyilkosság, mert, mint olvasás közben kiderült, és az utószó is elárulja: ez kb. akkora spoiler volt a maga korában, mint hogyha a Hamlet első előadásának elején bekiabálta volna valaki, hogy hány halott lesz a végén. Ahogy Észak- és Nyugat-Európában ismerték Hamlet történetét, úgy ismerte a Kaukázustól Indiáig mindenki Ferhád és Sirin meséjét. Senki se arra volt kíváncsi, mi lesz a vége, hanem hogy hogyan dolgozza fel az aktuális költő.* Részben ezért is tehetett bele annyi kitérőt, leírást és elmélkedést, hiszen a korabeli olvasó ezeket értékelte. Meg persze a kalandokat is, mert abból is van bőven: sárkány, elrejtett kincs, varázstükör, csodálatos fegyverek, emberfeletti hős, tündérszülte hősnő, bölcs királynő, gonosz király, cselszövő vén banya. Már Benedek Elek is megmondta, hogy a magyar népmesék gyökereit keleten kell keresni. Itt az egyik.

Részben ezért. Részben meg azért, mert ez a történet egyáltalán nemcsak két szerelmesről szól, és szégyen reám, hogy ennek felismeréséhez a könyv háromnegyedéig el kellett jutnom, holott az elejétől kezdve éppen csak bele nem ordította a képembe. Nevái változata a Ferhád és Sirin-mesére nemcsak azért válhatott halhatatlanná, mert annyira szép és kalandos, hanem mert allegória. Platóni alapokra épült filozofikus regény. Igen, platóni, hiszen a középkori Közel- és Közép-Keleten többet olvasták az ókori görögöket, mint Európában. Onnan kaptuk őket vissza. (Igen, bizony ilyen békés hozadéka is volt a keresztes hadjáratoknak. A lovagok nemcsak öldökölni tudtak. A békés periódusokban tanultak is, és hazatérve hozták a görög írókat. Meg az őszibarackot.) Platónt csak a reneszánsz Európa kezdett olvasni – Neváinak viszont már a mesterei is oda-vissza ismerték.

Ferhád az emberi lélek, története misztikus történet. Eleve bánatra és szenvedésre születik, hiszen kiszakad Isten egységéből, és visszavágyik oda. Egy görög bölcselő – a hegy gyomrában évszázadokig életben maradt Szókratész – tanítja meg neki, hogy törekvésének eszköze a földi szerelem. Meg kell találnia a tökéletes szépséget, amelynek csodálata lehetővé teszi számára a tökéletesedést. Ez lesz Sirin. Ahhoz pedig, hogy az istenséggel való teljes egyesülés létrejöjjön, először szenvedések által kell megtisztulnia, majd át kell mennie a szörnyűséges halálon is, és csak akkor juthat el a paradicsomba. Sirinnel együtt (!).

Ezzel már érdemes részletesebben is foglalkozni. Meg is teszem, de előre szólok, hogy az spoiler nélkül nem fog menni, ezért lábjegyzetbe teszem az egészet. Akinek felkeltettem az érdeklődését a könyv olvasása iránt, az ne nézze meg.** 

Ezt még biztosan újra fogom olvasni. És még a mondott lábjegyzetnél is részletesebben fogok írni róla, de az nem most lesz. És nem is ilyen vázlatos-ismeretterjesztő módon. De ahhoz több Platónt kell először olvasnom. Tervben van.

Utóirat: Elfelejtettem mondani: ezt én az „A year of reading the world” című kihíváshoz olvastam, mégpedig Üzbegisztánhoz, mert Neváit tekintik az üzbég irodalom atyjának. Én meg, ha ismeretlen kultúra könyvét olvasom, szeretek klasszikust olvasni, az már garantáltan jó, a nép többi irodalma meg úgyis arra épül rá. Aztán utánanéztem, és jó páran kétségbe vonják azért, hogy Nevái anyanyelve, a csagatáj tényleg az üzbég közvetlen előzménye volna – vagy a többi közép-ázsiai nyelvnek éppen annyi köze van hozzá. Mindenesetre fél Üzbegisztán róla nevezi el a kulturális intézményeit. Már a szovjet korszakban kisajátították, és életrajzi regényt írtak róla. Úgyhogy a lelkiismeretem tiszta: nyugodtan lehet üzbég. 
Brodszky Erzsébetnek pedig győzelem legyen és dicsőség, amiért ezt a több mint tizenegyezer verssort lefordította nekünk!!! Még nyersfordításból dolgozva is óriási munka lehetett. A hatvanas években nem is létezett más nyelven teljes Ferhád és Sirin-fordítás, még oroszul sem. Szerintem ma se tengenek túl. Több mint valószínű, hogy ezért nincs rajta az 1001 könyv listáján, pedig különben ott volna a helye.***

* Az európai romantika pont ezt a mesekincset fedezte fel és dolgozta fel újra, a módszerrel együtt. Novalisnak vagy Jókainak ilyen töménységű a stílusa, ilyen indázók a mondatai, ilyen önálló életet élők a kitérői. Jókai egyébként ismerte a történetet, ha nem is pont Nevái változatában. Van neki Shirin című elbeszélése. Korábban nem ismertem, ma elolvastam: a szereplők egy kivételével stimmelnek, Ferhád próbatételei is visszaköszönnek, de Jókai egészen másra használja a mesét, mint Nevái – a romantikus őrült-zseni-művész hatalmát illusztrálja vele. Ami teljesen rendben is van. Az ilyen mesék mindig felveszik a feldolgozó kultúrájának vonásait.

** Szóval innentől SPOILER.
Az egy dolog, hogy jön ez a mocsok Hiszrav, és elválasztja a szerelmeseket. Már Hiszrav jövetele előtt egyértelmű, hogy ő csak eszköz: Ferhád és Sirin szerelme nem arra való, hogy beteljesüljön. Hiszen még csak egymásra se nézhetnek anélkül, hogy Ferhád el ne ájulna. Az a Ferhád, aki két perccel korábban egy szál csákánnyal vágott Szuezi-csatorna méretű medret a gránitsziklába. Később is jobban szeretnek egymás után epekedni, mint csinálni is valamit a találkozás érdekében. Sápur simán elsétafikál az ostromlott vár meg Ferhád sziklája között a szerelmesek levelezésével – most mennyibe telne akár Ferhádnak, akár Sirinnek ugyanez?! De Ferhádot jobban érdekli, hogy az éjszakai erdőben kínt kínra halmozzon, aztán meg a kilenc eget bámulja. (Ez a rész volt a kedvencem, ennek a jelképrendszerét egész könnyen meg tudtam fejteni.) Ez ugyanaz az éjszaka, amelyről kicsit nyugatabbra Keresztes Szent János ír: a lélek sötét éjszakája. A megtisztító szenvedésé. Ezek után már tényleg meg kellett halni neki… Amitől meglepődtem, hogy a többieket is ő váltja meg. Előremegy utat csinálni a paradicsomba. Az persze más kérdés, hogy az üdvözülés leírásával nem vagyok kibékülve. Ahhoz az erőhöz képest, ahogy Nevái a lélek születés előtti életét jelenítette meg, a halál utáni lét ábrázolása konkrétan nudli. Pedig mindkettőről ugyanannyi ismerete lehetett. 
Aminek némelykor nagyon örültem, némelykor némi üröm is vegyült az örömömbe miatta, az Sirin meseszála volt. Megvolt az esély rá, hogy puszta eszközzé degradálódik Ferhád történetében – már csak azért is, ahogy az iszlám kultúra a nőkkel bánni szokott, ugye. De nem. Az, hogy a beceneve Hold, és rengetegszer nevezik holdarcúnak, még csak annyit jelent, hogy ő a kapu, a közvetítő égi és földi között, hiszen a műnek a görög filozófiára épülő gondolkodásmódja szerint a Hold a legalsó égitest, félig-meddig még a földhöz tartozik, rajta keresztül lehet az égbe lépni. Ezt Ferhád az erdei jelenetben ki is mondja. De bizony Sirin is bejárja a szenvedés útját, meghal szerelméért, és elnyeri vele az üdvösséget. Az igazán nagy alkotások nemcsak magukon viselik kultúrájuk jeleit – hanem ki is lógnak abból. Még valami furcsát találtam a könyvben: motívumrendszerében a négy elem közül fontos szerepet kap a tűz és a víz, és arra számítana az ember, hogy Ferhádé lesz a tűz, Siriné a víz, de éppen fordítva történik. Ferhád a „vizes”, Sirin a „tüzes” jellem. Ferhád sír, Sirin gyújt és gyullad. Az meg, hogy Sirin-Hold mellett a Nap nem férfi, hanem nő – a nővére, a bölcs és ravasz Mihinbánu királynő –, az külön hab a tortán. ITT VAN VÉGE A SPOILERES RÉSZNEK.

*** (Nem állom meg, idemásolom azt a hozzászólást, amelyet az értékelésemhez írtak a Molyon, annyira fontos nekem. „Kedves Krisztina! Brodszky Erzsébet, műfordító fia vagyok. Mai családi összejövetelünk során szóba került a Ferhad és Shirin, és ezzel kapcsolatban egyik gyermekem felolvasta az Ön nagyszerű ajánlóját. Annyira tetszett, hogy nem állhatom meg ezúton küldeni elismerésemet. Köszönöm, hogy így ír édesanyámról, akire természetesen nagyon büszke vagyok. – Ugyanabban a lakásban lakom, melyben ő alkotott. – Boldog Húsvétot. Szappanyos Tamás”)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. szeptember 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10

…avagy miket nem talál az ember 50 Ft-ért egy könyvtári selejtezéskor? Klasszikus koreai novellákat! Az is bolond, aki ott hagyja. 
Kicsike kötet, rövid novellákból – könnyű kézbe fogni is, olvasni is. Nem mintha nem ütne nagyot minden írása, de semmi bonyolultság, semmi különös kulturális távolság, semmi, ami a megértést akadályozná. A történetek egyszerűek – és szomorúak. Vagy éppen keserűek. A szegénység, az szegénység Koreában is.

Csö Sza-he a húszas évek novellistája volt, és egyik-másik novellája, ha a neveket meg a helyszíneket kicserélnénk, akár elmenne korai Móricznak is. Mindenesetre a magyar olvasó számára is ismerős helyzetek bontakoznak ki, a szereplők pedig kivétel nélkül nyomorban élnek: a fiú, aki órákig tipródik, mielőtt pénzt merne kérni; a kisasszonyba reménytelenül szerelmes házitanító; a családja nyomorúsága elől messze földre menekülő apa; vagy az a másik apa, aki az éjszakai jeges áradatból igyekszik a családját kimenteni: egy-egy életkép.

A legjobban a Me-ual tetszett (talán ez a „leginkább távol-keleti”, ez mutatja azt a sajátos hangulatot, amit az ember egy távol-keleti történettől vár; éppen olyan szép, mint amilyen szomorú történet egy költői tehetségű, gyönyörű és tiszta lelkű cselédlányról) és a Meseszó (az egyik legegységesebb, egy darabból faragott történet, amelyben nem történik egyéb, mint hogy egy csapat szegény ember üldögél a tűz körül és mesél, de nemcsak a tűzből, hanem a beszédükből is csak úgy pattog a szikra).
A többi írás is jó – vannak közöttük lágyan mélabúsak, kínos-keservesek és haragos-naturalisták; szóval több hangon is tudott szólni Csö Sza-he. De ezek ellen mindig volt valami kifogásom.
Kivétel nélkül szörnyűséges eseményekről szólnak – nem kétlem, hogy ilyenek valóban történtek, tehát ezt véletlenül se rovom fel nekik –, szereplőik ki vannak szolgáltatva saját uraiknak, a kínaiaknak, a japánoknak.* Különösen csúf dolog az, hogy az emberek egymásnak se hajlandók segíteni. Sajnálkozva csapkodják össze a kezüket a társuk (szomszédjuk, barátjuk!) embertelen szenvedései láttán, de semmit nem csinálnak, amivel könnyíthetnének rajta.** Amivel bajom van, amit Csö Sza-he sajnos nem tud, az az, hogy hatásvadászat nélkül többet lehet elérni, mint azzal együtt. Az ilyen fájdalomnak soha nem lenne szabad „túlíródni”, még kevésbé giccsbe fordulni. Meg szerkeszteni se mindig tud az író: a novellái gyakran szakadozottak, ok nélkül ide-oda ugrálnak térben és időben. Ezért kap négy csillagot. Ugyanakkor szinte minden írásából magammal is viszek valamit, amit sehonnan máshonnan nem kaphattam volna meg.

Végül egy kis tiszteletadás: halvány fogalmam sincs, ki lehetett az a Csö Dzong-jal, de a kalapomat nagyon mélyen megemelem előtte. Egyedüli fordítóként van feltüntetve a kötet elején, lektor nélkül. Valahogy nem igazán hiszem, hogy itt született volna… Óriási kaland lehetett neki a világ másik végére jönni, megtanulni egy ilyen egzotikus nyelvet, mint a mienk, és lefordítani hazája egyik klasszikusát erre az idegen nyelvre, mégpedig nem is akármilyen választékossággal. Sehol nem bicsaklik a szöveg, nem látszik rajta az idegen stílus. A szerkesztés pedig egyszerűen profi, jobb nem lehetne.
Cotta molytársnak nagyon szépen köszönöm, hogy értékelésével felhívta a figyelmemet erre a kis könyvre.
A könyvtárnak meg, hogy leselejtezte. 

* Azért ilyen húszas évek után sajnos egyáltalán nem csodálom, hogy Észak-Koreában olyan diktatúrával végződött a dolog, amilyennel. (Ami persze nem ment fel egyetlen diktátort sem.)
** Nem is értem, miért haragudott meg az íróra élete vége felé a párt.

Ezt 2015. szeptember 10-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Sok mindent gondoltam, amikor ebbe a könyvbe belekezdtem, de hogy egy ókori életrajz ilyen frissen érdekes tudjon lenni… hát azt nem. Főleg úgy, hogy a bizonyos történelmi személyiségről (népszerű nevén: Sanyi) már azért elég sok mindent összeolvastam. Ennek ellenére még újat is tudott mondani a könyv! (Bár ennek értékét némileg csökkenti, hogy egy-egy számomra új információ szerintem a címszereplőnek is új lett volna. A latinta fedőnevű molytárs szerint a könyv helyenként simán elmenne ókori pletykalapnak. Szerintem is.)

A könyv sajnos hiányos – mármint nem az én példányom, hanem úgy általában nem minden része maradt fenn. Az első két könyv például hiányzik, de jó eséllyel közben is maradt ki egy-két bekezdés innen-onnan, például Nagy Sándor második házasságáról csak utólag értesülünk. Hát, gondoltam, „habent sua fata libelli”, az ókori szövegek gyakran töredékesek… Csak hát aztán utánanéztem egy kicsit, és jól eltátottam a szám, mikor kiderült, hogy ezt biza a római császárok előbb titkosították olyan nyolc-kilenc évtizedre, aztán meg cenzúráztatták, úgy adták ki.
Nem mondom, hogy nem értem, miért… Persze van benne vagy két bekezdésnyi kötelező dicséret arra vonatkozóan, hogy hű, de tök jó életünk van nekünk a római császárok alatt, de azért közben jókat odamondogat, ami a zsarnokságot illeti, meg a szerénység fontosságát emlegeti, sőt, odáig elmegy, hogy a halandó ember hibázik, ha istenként tisztelteti magát… khm… talán még túl elnéző is lett volna az a császári cenzor? Ha ezeket benne hagyta, mi lehetett abban, ami kimaradt?

Jómagam több dolgot leírok, mint amennyit elhiszek; de nem akarom sem igaznak állítani azt, amiben kételkedem, sem elhallgatni azt, amit hallottam.

Még áprilisban kezdtem bele, aztán valahogy mindig akadt nála érdekesebb könyv – pár hete szedtem elő újra, amikor az éppen ügyeletes kelet-európai regényem gyanús párhuzamokat kezdett mutatni a Nagy Sándor-történettel. Gondoltam, átismétlem. A fülszöveg alig túloz! A modern lélektani regény előfutára – igen, nyugodtan lehet annak nevezni.

Úgy hiszem, ha Nagy Sándor élete végéig meg tudta volna őrizni szerény lelkületét, boldogabb lett volna, mint amilyennek akkor látszott, amikor, mintha csak Liber atya tartana diadalmenetet, győztesen bejárt minden országot a Helleszpontosztól az Óceánig. Ha ilyen marad, bizonyára győzedelmeskedik leküzdhetetlen bűnein, a dölyfön és a haragon, és óvakodik attól, hogy barátait lakoma közben leölesse: akkor nem merészelt volna csatákban kitűnt férfiakat, akik oly sok népet igáztak le, meghallgatás nélkül lekaszaboltatni. Eleinte még nem részegítette meg a siker; csakhogy kezdetben még szerényen és okosan hordozta szerencséjét, végül pedig már nem bírta el annak nagyságát.

Érdekes, szomorú, félelmetes figyelni (ki-ki válassza ki a saját érzéseit legjobban jellemző szót), hogyan lesz a ragyogó tehetségű, bátor, képzeletgazdag és igazságos (nincs jobb szó rá) lovagkirályból saját hadiszerencséjének terhe alatt ellenszenves zsarnok, hatalomféltő mocsok alak. Merész, ugyanakkor józan és körültekintő hadvezérből ön- és közveszélyes őrült. Kitűnő szónokból demagóg ripacs.

Ekkor a király, arcán a bánat felhőjével, az összegyűlt tömeg elé lépett. Feszült várakozást ébresztett barátainak szomorú tekintete is. A király sokáig lehorgasztott fejjel, kábultan állt előttük, mint a villámsújtott. Azután összeszedte lelkierejét, és így szólt:
– Az emberek gazsága csaknem elragadott közületek, katonáim; de az istenek gondviselése és kegyelme életben tartott. Tisztellek benneteket, és ez arra indított, hogy haragom keményebben sújtsa az árulókat, hiszen életem legfőbb, sőt egyetlen jutalma az, hogy még köszönetet mondhatok a sok bátor férfinak, akik oly nagy érdemeket szereztek előttem.
A katonák jajszava félbeszakította a beszédet, mely könnyeket csalt mindnyájuk szemébe.

És mégis, a mélyponton is megőrzi azt az igazi nagy formátumú, csodálatra méltó egyéniségét, amelytől a végsőkig rajonganak érte még azok is, akik fellázadnak a túlkapásai ellen.

De leginkább az rendítette meg, hogy látta, mennyire megrettent tőle minden barátja: ezentúl senkinek sem lesz bátorsága beszédbe elegyedni vele. Magányosan kell élnie, mint a vadállatnak, mely mindenkit elriaszt, de maga is reszket mindenkitől.

Nem menti fel őt a könyv, de nem is ítéli el egyértelműen. Curtius Rufus racionálisan elemzi a király cselekedeteit, nagyon sok mindennel én is egyet tudok érteni – a címszereplővel szembeni elfogultságom ellenére is.* Közben pedig a sok-sok anekdotából megelevenedik az egész korszak – megjegyezhetetlen mennyiségű személy- és helynévvel, de ezekkel nem is érdemes foglalkozni: a legfontosabbak úgyis vissza-visszatérnek, a többit úgyis megölik/lerombolják.**

– Dümnosz azonban nem nevezte meg Philótaszt, amikor elárulta az összeesküvés többi résztvevőjét. Csakhogy ez Philótasznak nem az ártatlanságát, hanem a hatalmát bizonyítja: akik elárulhatnák, azok is annyira félnek tőle, hogy saját bűnösségüket bevallják, de róla hallgatnak.

Mert az a gyanús, ami nem gyanús.

Ami viszont a könyv útleírás voltát illeti, hát azzal vitatkoznék. Nyomokban gyönyörű tájleírásokat is tartalmaz, de azok után, hogy a Kaukázus átszeli egész Ázsiát, Himalája meg nincs is, hanem simán átgyalogolnak Közép-Ázsiából Indiába… hát elkezdek gondolkodni a hitelességén. Na jó, azért akad egy-két szikla az útjukba, de ezzel vége is. A jegyzetekben le is szögezik, hogy ne használjuk a művet földrajzkönyvnek. Meg törikönyvnek se… Hát igen, bizony az is igaz, hogy az egyik észak-indiai csatáról én egész másképp olvastam Stein Aurél útleírásaiban… (Ő konkrétan megmászta azt a hegyet, amelyen Nagy Sándor csatázott, és mint Schliemann Trója ostromát, rekonstruálta a csatát.) De a mélypont az volt, hogy az amazonok királynője (!) eljött, hogy gyereket foganjon Nagy Sándortól (!!!). Végem. Úgyhogy hajlok arra, hogy egy kicsit történelmi regénynek tekintsem a művet, ennyi évvel Walter Scott előtt is.

A makedón táborban is vércseppeket vettek észre: a katonák által megszegett kenyérből szivárogtak. A király megrettent, de Arisztandrosz, a legtapasztaltabb jövendőmondó kijelentette: ha kívülről folyt volna vér a kenyéren, vészt hozott volna a makedónokra, de mivel a kenyér belsejéből csordult, a megostromlásra ítélt város pusztulását jövendöli.

Szóval aki fél és idegenkedik az ókori művektől – az ezzel kezdje. A maga korában is népszerű volt, a neveket leszámítva ma is nagyon könnyen olvasható. (Ha bírod a vért. A sok vért.) Örülök, hogy elolvastam, és annak is, hogy Lunemorte molytárs jóvoltából a saját példányomat olvashattam. 

* Bár azért időnként felmerült bennem a gyanú, hogy mintha nem is Nagy Sándorról beszélne, hanem a saját korának császárairól. Mintha.
** Utóbbit nagyon rosszul viseltem.

Ezt 2015. augusztus 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Tízből nyolc pont, szigorúan objektív meg szubjektív okokból…
Pedig amúgy nagyon nagy élmény, érdemes olvasni, nem bántam meg azt sem, hogy megvettem. Főleg annak, aki jobban szereti a történelmet nálam. Mert én szeretem, de azért nem viszem túlzásba. (Profi vagy amatőr) történésznek pedig igazi csemege.
A Borgiák című sorozatot továbbra is szeretjük, bár el kellett jutni majdnem a könyv feléig, mire leesett, hogy ez a Cem az a Cem, aki abban szerepelt.* És ezzel nem is spoilereztem el semmit, mert a regénybeli események kb. köszönő viszonyban vannak a sorozatbeli eseményekkel. Csak viszonyítási pontot adtam. Mi mindenre nem jó, ha az ember sorozatokat néz. Ellenben hajlok rá, hogy a regényt hitelesebbnek tartsam. Mivel 1. tudom, hogy a sorozatban irtó sok mindent megváltoztattak a történelmi eseményekhez képest, 2. a regényt történész írta, és ez látszik is. Nagyon.

A történelem fonákját mondja el ez a regény. Arra senki ne számítson, hogy a körmét fogja lerágni izgalmában. Arra viszont igenis számíthat, hogy olyasmikről fog vadonatúj információkat olvasni (és kétoldalanként kerek szemekkel, leesett állal bámulni), amiről azt hitte, hogy már kölyökkora óta kívülről tudja. Mátyás király uralkodásáról, a török hódításokról, Bizánc bukásáról – ugye, hogy azt gondolja az olvasók 90%-a, hogy lerágott csont az összes? Hát, jelentem, nem.
A Mátyás király uralkodásáról! Egy bolgár regény! Újat mond!!! (És ó, milyen szépeket… Tényleg.)
Sok mindent hittem volna, de ezt azért nem.

Pedig semmi nagy horderejű dolog nem zajlik „a színen.” Itt a fonák a szín. Ami egyébként háttérben marad, itt előbújik: a szultán mint magánember, Európa és Ázsia urai mint koncon marakodó kutyák. És a szín a fonák: a nagy háborúkról szinte kizárólag utólag értesülünk. Egy idő után már tökéletesen el is vesztik minden érdekességüket.
(Megj.: Soha életemben nem láttam még sem történetírói munkát, sem történelmi regényt, amelynek olvasása közben ennyire intenzíven éreztem volna, hogy a középkor és reneszánsz** egynémely nagy formátumú egyéniségeinek konfliktusai kb. az óvodás gyerekek szintjén helyezkedtek el. „Enyém!” – „Add ide!” – „Nem adom!” – „Kell!” – „De én erősebb vagyok!” – "De nekem meg az apukám erősebb!")

A regény hátránya ugyanaz, ami az előnye: hogy történész írta. Lassan jön bele, mint kiskutya az ugatásba. Pedig az ötlet kitűnő: Cem életének szereplői sorra feltámadnak, és vallomást tesznek a történelem ítélőszéke előtt. Több, akár egymással ellentétes kultúra képviselői, több nézőpont, többféle igazság… vagy ez utóbbit inkább hagyjuk? Igazságból aránylag kevés van a könyvben. Szinte mindenki hazudik. Bár legalább nem az olvasónak. Egyvalaki nem szólal meg, és az maga Cem. Ő csendben van, ő megismerhetetlen marad, még a legbensőbb barátjának is képes x év után meglepetést okozni. Ez így pont jó.
Viszont a regény első harmadában-felében olyan érzésem volt, mintha nem regényt olvasnék, hanem történelemkönyvet életre kelt figurákkal, akik sorra elmesélik a véleményüket a történelem egy igen gyalázatos és szomorú eseménysoráról. Annyira pontosan ki volt dolgozva minden (mekkora munka állhat e mögött a szöveg mögött!), hogy az már inkább történetíráshoz hasonlít. Ezért mondom, hogy aki történész, imádni fogja ezt a könyvet. Én nem vagyok az.

Még egy további bajom a könyvvel (és emiatt kis adagokban történő fogyasztása javallott): tömény depresszió. Pont olyan nyomasztó, mint egy 500 oldalas Shakespeare-tragédia. (Ilyenkor ad az ember hálát a Jóistennek, hogy a Bárdot kötötték a színpad követelményei.) És még a reményt is elveszi az embertől. Itt senkinek a halála nem meglepetés. Minimum tíz oldallal hamarabb bejelentették és előre megsiratták.

Ezek után pedig minden további nélkül, bármikor hozzáfognék egy újabb Mutafcsieva-könyvhöz. (Na jó, bármikor nem. :) Majd ha kicsit – kicsit!!! – fogynak az olvasási terveim.) De ha nem Mutafcsieva, akkor jöhet bármilyen bolgár vagy szerb vagy egyéb balkáni történelmi regény Bizánc idejéből vagy egy kicsit későbbről. De mégis inkább Bizánc legyen. És könyörgöm: kelet-európai legyen!!! Ez a nő olyan dolgokat írt le és világított meg, amelyekről egy nyugat-európai író (és megkockáztatom: történész) jószerivel nem is tud, nemhogy komolyan venné. Pedig… pedig annyira értelmes és racionális magyarázatot ad a mai állapotokra, hogy az ember csak ül…

…és szomorkodik.*** 

Úgyhogy most mégse történelmi regényt fogok olvasni. Inkább reneszánsz kori verseket. Keletieket. (Utóirat: eposz lett, de hát az is csak versben van írva...)

* …és akit persze nem is Cemnek hívtak, hanem (írd és mondd) Dzsemnek, csak hát megnézem azt a magyarországi kiadót, amelyik ezzel a névvel a címlapon ki tud adni egy halálosan komoly történelmi regényt. Ezért (szerintem kizárólag nálunk) zöngétlenítették a név első hangját.**** Más nyelveken szerintem ennyire nem komikus a szó hangzása, különösen az angolban nem, hiszen náluk kétféle e-t ejtenek, a kettőt senki nem keveri össze, és a lekvár, az a másik e-t tartalmazza. 
** A középkor és a reneszánsz. Mondom: a középkor és a reneszánsz. Én mást nem mondok. Én nem.
*** Egy évvel ezelőtt néztem ki magamnak ezt a regényt. Most kerítettem rá sort. A fészkes fene gondolta, hogy pont most pont ilyen fájdalmas aktualitása lesz.
**** viharmacska molytárs kiokosított: A mai török helyesírás szerint valóban Cemnek kell írni a nevet, bár a kiejtése továbbra is Dzsem. A bolgár cím fonetikus átírást alkalmaz, a magyar nem, ennyi az egész, nem a komikus hangzást próbálták kivédeni.

Ezt 2015. szeptember 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Szent könyveket még mindig nem pontozunk.
Itt ülök, és próbálok valami értelmeset kitalálni, ami Tatár György utószava után még működhet. Sok mindenre számítottam, de hogy 960 oldal tömény bibliamagyarázat után egy utószó még ekkorát üssön, arra nem. Nem egy esetben pontosabban megfogalmazta, mit gondolok a Zohárról, mint én magam tudnám.

Ha jó könyvnek nevezzük azt, amelynek befejezése után az ember többé nem pont ugyanaz az ember, mint aki a könyv elkezdése előtt volt, akkor ennél jobb könyv nem kell. Nem érint közvetlenül, sem származásilag, sem vallásilag – azért vettem meg és fogtam bele, mert szerettem volna többet megtudni egy olyan kultúráról, amelynek bár nem kevés köze van a sajátomhoz, de azért nagyon különbözik is tőle.* Véletlenül sem úgy változtatott meg, hogy most már ennek megfelelően gondolkodom – eszemben sincs ilyesmi. Többet vitatkoztam vele, mint amennyit egyetértettem vele. Ahol a legjobban vártam volna, éppen ott nem találtam vele kapcsot. Ahol viszont a legkevésbé, ott annál inkább…

A Zohár elvileg bibliamagyarázat, gyakorlatilag komplett középkori misztikus filozófia és elképesztően modern szövegolvasás-elmélet, könnyebben vagy nehezebben követhető gondolatmenetekkel, no meg derekas önellentmondásokkal. Ő maga is magyarázatra szorul. Nem is azért magyarázza a Bibliát (azon belül a Teremtés könyvét), hogy az egyértelműbb legyen – jahahahaj. Ellenkezőleg. Hanem azért, hogy megteremtsen belőle egy gondolkodási hagyományt, és ettől el nem választhatóan legitimálja is azt a hagyományt. Azért magyarázza, hogy joga legyen magyarázni. 

Ez volt az egészben a legrokonszenvesebb. Ebből tanultak a XX. századi irodalomértelmezők (többek között). Hogy minden szövegnek sok és sokféle magyarázata, azaz értelmezése lehet, azt a Zohár maximálisan elfogadja és kiaknázza. Szereplői, a Tórát olvasó és tanuló rabbik, különféle titokzatos, se eleje, se vége utakra indulnak, útközben pedig egyes kiválasztott versekről beszélgetnek, szépen sorba véve a Teremtés könyvének összes versét, legtöbbjüket nem is egyszer. Egyikük ezt mondja róla, másikuk azt, és a végén mindenki borzasztóan örül. Na persze van egy szabályrendszer, amelyet egyikük se szeghet meg, a megadott keretek közül senki nem léphet ki. De ezen a kereten belül az önellentmondások is békében megférnek. Ha ezt csak így leírja valaki, az is ad valamit az olvasónak, de ha az olvasó ezt 960 oldalon keresztül folyamatosan kapja a bizonyos sulyokkal a fejébe, már attól megváltozik egy kicsit.

De ehhez még nagyon szép is a szöveg. Ez tényleg „a ragyogás könyve”: időnként ismeretlen (?) forrású, különböző színű fények ragyognak fel benne, valahonnan valahová tartva. Minden elismerésem a fordítóé, hogy ezt a ragyogást a magyar nyelvben is fel tudta idézni. A stílus tökéletes, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy 1. tényleg bonyolult a szöveg, a mondatok kapcsolódási pontjai egyáltalán nem maguktól értetődőek, 2. rendkívül erősen ráépül a Zohár a héber nyelvű Bibliára. A fordító is, a jegyzetek is állandóan utalnak a héber szövegre, sok minden nem is értelmezhető annak legalább felszínes ismerete nélkül.** Egy hangot nem tudok héberül azon kívül, hogy tohuvabohu, de azért még én is megértettem az ilyen szövegrészeket, úgyhogy a fordító előtt kalapot le.

Aztán persze vitáztam vele jó sokat. Mer' engem úgy neveltek, hála Istennek. Ráadásul erről még a zsidó kultúrán belüli tapasztalatot is szereztem, ld. a Yentl című filmet, amelynek főhősnőjét bölcs rabbi apja tanítja pontosan erre a vitakultúrára. (Behúzott függönyök mögött, „mert Isten megérti, de a szomszédokban nem vagyok biztos”. Imádtam azt a filmet.) Mert hogy időnként bődületesen elrugaszkodott magyarázatokat ad, és ez nem mindig áll jól neki. Mindig nagyon, nagyon pontosan ragaszkodik a bibliai szöveghez, tényleg egy vesszőt nem tesz arrébb benne, ugyanakkor olyan következtetéseket von le belőle, hogy az ember majd' kiugrik az ablakon. No meg a szex. Szent szövegben én még ennyi szexről nem olvastam. Még az Ószövetségben se. Persze 1. szigorúan házasságon belül, 2. szigorúan szimbolikus jelentőséggel.*** De az állandóan. Misztikus formák egyesülése misztikus formákkal, összeházasodás a magasztos jelenléttel stb. Értem én, hogy abból lesz a gyerek, következésképpen ez a szimbolika is a megmaradást, az új élet sarjadását szolgálja, testi és szellemi értelemben egyaránt. Rendben. De azért amikor még a vízözön utáni szivárványt is bizonyos jelképként kellett értelmeznem, akkor komolyan elgondolkodtam azon, hogy Freud nem tanult-e egy darabig rabbiiskolában, mielőtt a pszichoanalízist összehozta.

Arról, hogy a Bibliát lehet-e, érdemes-e történeti forrásként kezelni:
Tökéletesen megértem az ez irányú törekvéseket, rendjén levőnek is tartom őket. Amikor valaki nem vallási szempontból értelmezi a Bibliát, ahhoz őneki joga van, addig, amíg ezt nem akarja bármiféle népirtásra felhasználni. Én is sajátos értelmezést adok neki, amikor irodalmi műként olvasom/olvastatom, hiszen az is.
Amit viszont mindenkinek tekintetbe kellene vennie (és ezért is érdemes olvasni a Zohárt): hogy a bibliai könyvek nem ezért íródtak (ahogy Tatár György írta, nem egy társadalmi/történelmi/teológiai tényanyag „lefordításai” a szent iratok nyelvére). Nem utólag lett a vallási igény. És a történelmi összefüggések feltárása nem „az eredeti értelmet” tárja fel. Értelmezés az is, mint a többi. Nem jobb, nem rosszabb.
A Zohárban szereplő rabbik egyértelműen arra használják a Bibliát, hogy saját életükre, cselekedeteikre, népük helyzetére és jövőjére vonatkozó következtetéseket vonjanak le belőle. Kézikönyv, ha úgy tetszik, a nagyon tiszteletre méltó fajtából. Teljesen mindegy, hogy Jákob hogy tartotta a lábát, ők úgyis megmagyarázzák, hogy nem is erre kell itt gondolni, hanem arra, hogy eljön a Messiás. (Az olvasó meg – teljes joggal – kiborul.) Becsületükre legyen mondva, tényleg komolyan veszik, hogy csak olyan következtetéseket lehet levonni, amilyeneket a szöveg megenged. Át nem írhatják, legfeljebb kitekerhetik (nagyon), de még azt is csak adott keretek között.
A másik, amit érdemes észben tartani: bármiféle értelmezési módszert, amelyet a Biblia olvasására használunk, ezeknek az írásmagyarázóknak köszönhetünk, akik a Zohárt is írták. Ők dolgozták ki ezeket a stratégiákat, nagyon pontosan, részletesen, szigorúan, vallási céllal. Tőlük örökölte a történelem- és irodalomtudomány. Tehát ha tetszik, ha nem, a módszer nem tagadhatja meg vallásos gyökereit. Amelyek közül az első az, hogy (emberi részről) nincsen végleges és minden korábbit kizáró értelmezés. Miért is lenne? Akkor véget érne az élet is. 

Olvasási módszer:
Októberben kezdtem bele a könyvbe, áprilisig olvastam. Néha naponta olvastam belőle egy-egy szakaszt, néha hetekre pihentettem. Nem mindig tesz neki jót a pihentetés, de az olvasónak garantáltan, mivel ha valaki komolyan veszi, és tényleg olvasásnak nevezhető tevékenységet akar produkálni a könyvvel kapcsolatban, akkor nagyon, de nagyon nehéz szöveg. Ki van zárva, hogy elsőre felfogtam, még ezzel a módszerrel is. No de, mint tudjuk, első olvasás nélkül nincsen tizedik sem. 
Nem valami olvasóbarát szöveg – bár a jegyzetek nagyon sokat segítenek –, úgyhogy itt most elárulom: A fejezetek semmit nem jelentenek, csak arra jók, hogy ne egyetlen tömb legyen az egész! A vastag betűvel szedett számok és kisbetűk is csak azt jelentik, hogy ott ért véget az eredeti szövegben az oldal, tehát azt se érdemes felosztási szempontnak használni. Ha valaki olvasni akarja, így tegye: ahol a könyv idéz egy bibliai verset, ott kezdődik az egység, és amíg azt a verset magyarázza, vagy abból kiinduló elmélkedéseket fogalmaz meg, odáig tart. Az elején nyugodtan feloszthatja magának ezeket is kisebb egységekre az ember, pl. egyszerre egy bekezdés, de az többször is… Úgy a negyedénél már elég jól belerázódtam, tudtam követni, mi mettől meddig tart.
Attól viszont senki se féljen, hogy nem fogja érteni, ha nem tudja kívülről a Bibliát. Nem mindent fog érteni, néha puskázni kell, de azért nem lesz olyan tragikus a helyzet. Azt pedig mindenképpen tessék tekintetbe venni, hogy a szöveg íróinak előnyét soha senki be nem hozza. Remélhetőleg. Azt tudniillik, hogy akik ezt a könyvet írták, azok az ószövetségi szent iratokon kívül (Ószövetség, midrás, Talmud stb.) szó szerint semmit nem olvastak egész életükben, még jó, hogy kívülről tudták. 

* Meg mert a Hamvas ajánlotta. Lassan össze kéne számolni, mennyi pénzt adtam ki az utóbbi években a Hamvas miatt. Ha a túlvilágon találkozunk, asszem, benyújtok neki valami számlát. 
** Tiszta gyorstalpaló héber tanfolyam. Mire az ember a végére ér, egy csomó mindent már egész jól tud.
*** Kivéve, mikor azt részletezi, hogyan és miért kell szombatra időzíteni a házaséletet. Fülig ért a szám.

Ezt 2016. április 3-án írtam. 

Tudom, hogy alap, de valamiért kimaradt az életemből. Valószínűleg azért, mert az alapjául szolgáló angol mesét ismertem, és ennek a történetnek a mese-változata is idegenkedést kelt. Aztán egyszer mégis elkezdtem olvasni, de abbahagytam, mert Shakespeare ide vagy oda, az öreg királyt is, a lányait is, de főként a fattyú Edmundot irgalmatlanul sablonfiguráknak minősítettem.

Na, ezt a legutóbbit visszavonom, és elnézést kérek.

Ami számomra megmentette ezt a történetet,* az a sablonok hiánya volt. Mindenkinek az alakja lélektani és/vagy filozófiai mélységet kapott. (Talán még azé a hülye udvaroncé is.) Főleg Learé. Ő nem egyszerűen a gyalázatosan kihasznált apa, ó, dehogy. Amikor bántják, megalázzák, akkor sajnálatot kelt, igen – amikor őrjöng a viharban, akkor tiszteletet, igen – de a legelején, amikor meghozza hibás döntését, akkor bizony nem egyéb ostoba, ellenszenves, szeszélyes vén zsarnoknál. És egy pillanatra még igazat is lehet adni a „gonosz” lányoknak, akik ellene fordulnak és kisemmizik, még mielőtt az apjuk semmizné ki őket egy nyelvbotlás miatt, ahogy a testvérükkel már megtette. Utána persze túlzásba viszik az óvintézkedéseket, mert 1. mégiscsak gonoszok, 2. mégiscsak Shakespeare-t olvasunk, de a kiindulópont teljesen érthető. Ahogy érthető Edmund bosszúhadjárata is, csak meg kell nézni, milyen szavakat használ az öreg Gloucester a darab legelején Edmund anyjára és születésére.

Kent és a bolond és Edgar és Gloucester nem a jó királyhoz hűségesek, óóóó, nem. Learhez hűségesek. Annak ellenére, hogy uralkodóként fabatkát nem ér. Amikor már minden tekintélyét elvesztette, amikor veszélyes vele maradni, ők akkor gyűlnek oda köré a viharos pusztaságba – talán éppen azért, mert veszélyes? Talán azért, mert az ő ügye a vesztett ügy? Egyik követőjének sincs fikarcnyi reménye se, hogy a helyzet megváltozhat, még nem tudják, hogy jön a hadsereg. Maradnak, mert más hely számukra nincsen. Micsoda egy társaság, szónokolnak, csúfolódnak, őrültségeket dadognak, veszekszenek a világgal a nagy semmi közepén…

A család válsága – erről szól a darab: Leart és Gloucestert egyaránt a gyermeke, a saját húsa és vére intézi el, és a gyermekek cselekedetéért mindkét esetben a szülő is felelőssé tehető, bár ez nem menti fel a gyermeket. Minden, ami nem ebből következik, szinte csak körítésnek hat. A pontot azért is vontam le, mert a végén mintha bomlana a darab koherenciája: odáig egyik esemény logikusan (a darab saját logikája szerint persze) követi a másikat, a végén viszont szinte mesterkéltnek hat, ahogy hirtelen sorra elkezdik bejelenteni a haláleseteket.

És ami minden Shakespeare-darabban tetszik, az itt is tetszik:
1. a bolond: odavagyok Shakespeare bolondjaiért, ha egy darabban benne van, hát tuti, hogy őrá figyelek a legjobban, ahogy okosságokat beszél a legalantasabb nyelven vagy szürreálisnak ható látomásokban – ráadásul itt még meg is kettőződik, tükörképet is kap egy magát őrültnek tettető szereplő személyében;
2. a stílus. Aminek a hatására szavaim sincsenek. Amitől negyedóra alatt nem színészeket látok három szál deszkán, hanem kisemmizett lányt, bosszúszomjas fattyút, álruhás hű barátot. Ahogy mennydörög és zokog és káromkodik és hideg gúnnyal öl és érzelmesen olvad. :) Jajistenem. :) Erről nem is beszélek többet, tényleg csak csupa ügyetlenséget tudnék mondani.

* …amelynek a végét nagy vonalakban tudtam (mindenki meghal, hát mégiscsak Shakespeare-tragédiában vagyunk vagy mi), és útközben elég biztosra meg tudtam saccolni még azt is, hogy ki lesz az a kettő, aki életben fog maradni, temetési célokra (de tudott meglepetést okozni a szöveg, mert még egy szereplő megmaradt a megsaccolt kettőn kívül is)…

Ezt 2015. augusztus 24-én írtam. Gyűjteményes kiadásban olvastam. 

Pontszám: 10/9

Kultúrmissziós célú olvasásaim egyike, avagy ismerjük meg szomszédaink klasszikus irodalmát.
Jelentem: érdemes. Nagyon szép könyv ez.

Olvasás közben esett le, hogy alig öt évvel a Tót atyafiak után jelent meg – ugyanaz a korszak, ugyanaz a tájegység, és ez látszik is. Nincsenek benne áthallások, Hviezdoslav egyáltalán nem utánozza Mikszáthot, csak hasonló módszereket használ. Valószínű egy helyen tanultak... Hasonló módon támaszkodnak a romantikára, alkalmazzák a realista módszereket, és alkotnak valami olyasmit, ami vagy mindkettő, vagy sem ez, sem az. És hasonló módon adnak lélektani mélységet a parasztfiguráiknak, akik értékesebbnek bizonyulnak az uraiknál. Nem mellesleg pedig Hviezdoslav is tud fecsegni, mint Mikszáth. 

Ugyancsak olvasás közben jöttem rá, hogy ez nem is az egész regény. Mint az utószóból kiderül, kb. a harmada. Kár. A cselekmény szépen felépített ívet alkot, egyébként rém egyszerű (bár a végkifejlet meglepett), és a romantikából való: van benne szegénység, szerelem, kis kunyhó, gőgös gazdagság, erkölcsi szilárdság, őrület, irgalom. A háttér mosolygós-bájos-melankolikus-keserű, nagyon szépen váltogatják egymást a vidám és szomorú színek.
Amitől klasszikus lesz, az „a többi”: az elbeszélő kiszólásai, elmélkedései, részletesen kifejtett költői képei, lírai tájleírásai, no meg a népköltészetből való (vagy csak arra hasonlító?) betétdalok. A fordítók szándékosan törekedtek arra, hogy ezeket se hagyják ki, de még így is sok minden kimaradt (ezt mindenütt jelezték is). Pedig ezekből el tudtam volna viselni többet is, annyira szépek. Mondom: olyan mikszáthos fecsegés, amelyből időnként váratlanul megérteni való lélektani vagy társadalmi összefüggések bukkannak elő.
Csak ez versben szól.

Ezt 2015. augusztus 13-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Majd' százéves, klasszikus lengyel horror, a lélektani fajtából. Igen, ilyen van. 
Csupa melankólia, éjszaka, homály, sár, csupa kísértetiesség, lélektelen mechanizmus, csupa ásás a tudattalanban.
Értő kézzel készült a válogatás. Valószínűleg az életmű legjobb darabjait tartalmazza, bár – a pontlevonás ennek szól – azért nem mind hibátlan. A szerkesztés viszont profi, mert a kötet elejére, közepére és végére kerültek a tökéletes novellák, közéjük pedig az „egyéb” kategóriájúak. Szép munka a fordítás is, bár időnként jajdult egyet az angoltanár-énem, és nem igazán értem, hogy a korrektor hogy nem szúrta ki a nagyon durva hibákat – de a semminél (ami sajnos magyar nyelven tapasztalható meg a szerző neve alatt) nagyságrendekkel jobb az angol szöveg.

Az előszó megemlíti, hogy a novellák – a kelet-európai gótikától szokatlan módon – nem nagyon tartalmaznak helybeli népi motívumokat. Hát tényleg alig találtam benne „helyi színezetet”, kivéve az első novella Baba Jaga-figuráját, azt is csak azért, mert még elevenen él bennem a Banyatanya emléke. Egyébként inkább nyugat, mint kelet felé tekingetnek ezek a szövegek, bár szerintem Kafka egész jól ellenne velük egy hideg, ködös prágai éjszakán, lámpavilágnál.

For Wrzesmian had believed in what he had been writing; for he had acquired as time went on a firm conviction that any thought, even the most audacious, that any fiction, even the most insane, can one day materialize and see its fulfilment in space and time.
„No person thinks in vain; no thought, even the strangest, disappears fruitlessly,” he used to repeat many times to his circle of friends and acquaintances.

(The Area)

Nincs meg bennük az a felszabadult, bár ördögi nevetés, amelytől egy Gogol-szöveg vagy Bulgakov Mester és Margaritája majd szétrobban, és amitől még Dosztojevszkijnek is lesz egy hangyányi humora. Viszont igenis felidézi E. A. Poe-t, R. L. Stevensont (különösen a „Strabismus” című novella kettős személyiségében mintha Dr. Jekyll és Mr. Hyde kelne újfajta életre), Mary Shelleyt, H. G. Wellst és egy kicsit Lovecraftot is, de azért mindegyiküktől különbözik.

„(…) I only wish the deepening of life. Life flows in wide, dense waves, in occurrences tied together so compactly that their divisions into years, months, days, hours, minutes and seconds is absurd. Your notion of time is simply a fanciful concoction drawn from imaginary theories.”
„Isn't time a beautiful idea? Have you read The Time Machine by that famous English author?”

(Saturnin Sektor)

Ami egyedivé teszi: a horror és az erotika (finoman szólva is) szétválaszthatatlan kapcsolata (olyan gender-kérdésekkel dobálózva, hogy csak úgy zúg) – a lélektelen mechanizmusok (vonatok, órák, Naprendszer, mikor mi) középpontba helyezése* – és persze mindenekelőtt a „semmiből valamit” teremtés romantika kori vágyának groteszkké torzulása. A (tudatos vagy tudattalan) gondolat testté válik, és ez kivétel nélkül borzalmak forrása lesz. Megannyi Viktor Frankenstein, orvosi műszerek helyett egy darab papírral meg egy tollal megáldva/megátkozva. Vagy még annyival se. Anélkül is megoldják. Volt miből felépítenie Lemnek a Solaris bolygót. Mert ő nagyon szerette ám Grabiński novelláit; többek között neki köszönhető, hogy a világ nem felejtette el ezt a klasszikust.

Ami hibát némelyik novella elkövet: ha a fentieket öncélú módon, pusztán a hatáskeltés kedvéért alkalmazza. Ami a novellák legfőbb erénye: ha a fentieket nem öncélú módon, hanem a hétköznapi világról alkotható gondolatokkal való összefüggésben alkalmazza. És olyankor az ember tényleg összecsinálja magát egy-egy apró és hétköznapi mozdulattól is, pl. hogy hátra kéne nézni.

Eventually he reduced the doubts which tormented him to this dilemma: Either there is something 'unusual' beyond me, something fundamentally different from that reality which I know as a human being – or else there is nothing, a complete emptiness.
If someone were to ask him which of these two possibilities he would have preferred to meet on the other side, Odonicz wouldn't have been able to give a definite answer.

(The Glance)

(Még jó, hogy hátranéztem. Így megláttam, hogy ne csúsztassam nagyon hátra a széket, mert sérülékeny elektronikai eszköz ül mögöttem, a szőnyegen feledve.)

* Lehet, hogy Benyák Zoltán ezt olvasta?

Ezt 2015. augusztus 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Kortárs lengyel mágikus realizmus, avagy a lengyel XX. század 280 oldalban, tizenöt-húsz nézőpontból, hátborzongatóan szenvtelen stílusban előadva, álmokkal, komplexusokkal, tragédiákkal, szeretettel teli. Nagyon szép, és félelmetes is, ahogy minden nézőpont „idő”-vé válik, és egy idő után tudatosul az olvasóban, hogy itt valóban mindennek legfontosabb tulajdonsága az, hogy elmúlik. Ezért lehet szenvtelen a stílus is. Elmúlik a rossz, éppen úgy, mint a jó.

„Őskor”-t, azaz a Prawiek nevű falut hiába kerestem akár a nyomtatott atlaszban, akár a neten. Jó eséllyel bármelyik lengyel falu lehetne, de magyar falut is tudok ilyet. Amelyiknek a határain túl az ismeretlen következik (talán a semmi), amelyiknek a világa csak a falu határáig tart, és aki kilép onnan, az többé nincs. Majd csak akkor lesz, ha visszajön, és csak addig létezik, míg a faluban van. Őskort talán éppen ezért hívják Őskornak. Egy olyan életformát őriz (amíg teheti), amely nagyon régi, annyi idős, mint maga a föld. Ebben a faluban nagyon sok minden megtörténhet, akár még afféle földhözragadt csodák is,* amelyek nem semlegesítik a legaljasabb fajta, elaltatott lelkiismerettel vagy éppen közömbösen végrehajtott brutalitást – de a brutalitás sem a csodákat.**
Vannak keresztény és pogány csodák, mint ahogy a faluban is van csodatevő szentképet őrző templom és mitikus rengeteg (mert az erdő Ruta szerint még Őskor határain belül esik, és én hiszek neki), és a kettő szintén nem semlegesíti egymást, sőt.
Lelke van embernek, állatnak, angyalnak és tárgynak; lelke és nézőpontja és önálló fejezete. Belülről látjuk a természettel tökéletes harmóniában élő „boszorkányt” (jobb híján használom rá ezt a szót, a regény soha nem nevezi annak), a lányát imádó molnárt, a lány őrangyalát, a víziszellemet, a bolond öreg nénit, a szellemi fogyatékos (?) fiút, a kitörni vágyó fiatalembert, aki köztisztasági hivatalnokként az apokalipszis lovasának képzeli magát, a kávédarálót (!!!), amelynek forgása egy idő után szintén az idő jelképe lesz, az emberszerető katonát, aki simán kiegyezik a lelkiismeretével, amikor általa ismert és szeretett embereket kell parancsra agyonlőnie – és még annyi, annyi mást. És minden szereplő alá van vetve a változás, az idő, a halál, sőt a felejtés hatalmának, egyet kivéve, aki mindent túlél. Nem árulom el, ki az, csak annyit: végig neki drukkoltam, úgyhogy örülök. :)

Látjuk még az Isten nézőpontját is, de hogy egészen pontosan mi köze az eseményekhez, nem derül ki. Lehet, hogy a teremtés legjobb leképezése a rabbi nagyon régi játéka, a szövettáblával, csontkockával, apró és kísérteties figurákkal. Először nagyon szerettem volna egy ilyen játékot én is, aztán ahogy haladt előre a történet, úgy győződtem meg egyre inkább arról, hogy ha egyszer ilyennel találkoznék, a kezemet is a hátam mögé dugnám, nehogy véletlenül hozzányúljak. Viszont a Zohárt most már muszáj lesz elolvasni. Lehet, hogy már nem az idén, de muszáj lesz. (2016. áprilisára sikerült.)

* SPOILER! Teszem azt, a katona haza is térhet a háborúból. Vagy a szentkép megszólalhat, és közölheti, hogy ő vigyáz a rácshoz kötött kutyára. Vagy a falu boszorkánya gyermeket szülhet az angyalfű nevű növénytől, és elválthatja egy másik asszony csecsemőjével. Amitől mellesleg egyik gyereknek se lesz rosszabb.
** SPOILER! Kedvenc jelenetem: a boszorkány megfogja az egész testében megbénult asszony kezét, azt mondja neki, „kelj fel és járj”, mire az asszony megcsóválja a fejét, és ez a mozdulat fel se tűnik neki, csak annyit mond: „nem”. És persze nem kel fel.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. augusztus 25-én írtam. 

Pontszám: 10/10